Bartha Réka: David Buckle halálára

Egy amerikai megapolisz forgalmas parkjában lángol egy ember, akár egy lobogó fáklya. Néhány tíz méterre tőle a szokásos szombati szabadidős sportjaikat űzik háborítatlanul az emberek. Észre sem vették volna, hogy mi történik, ha a rohammentők szirénái nem hívták volna fel rá a figyelmet. Ez a megrázó képtársítás olvasható erről a valóságos történetről a világ legolvasottabb napilapjában.

Na, de kinek is fáj David Buckle halála? Mert így hívták az illetőt, akinek halálhíre nálunk jobbára belefúlt a horrorisztikus hírek kavalkádjába, elveszett a napirendszerű szenzációhajhász bulvárhírek között.

Röviden: keveseknek, túl keveseknek. És miután elmondom, hogy ő ki volt, és mivel foglalkozott borzalmas kínok között végződő hatvan éve tetemes részében, akkor eme írás olvasóinak zömében sem fog különösebb érzelmeket kiváltani a halála (annyira naiv mégsem vagyok!). Tekintsük hát úgy, hogy ez egy szinte teljesen felesleges gondolatsor arról, mit jelent egyáltalán ma a hősiesség, a hősi halál.

A fosszilis üzemanyaggal önmagát felgyújtó David Buckle neves New York-i ügyvéd volt ugyanis, a melegek jogaiért és a környezetszennyezés ellen harcolt. Nem is akárhogy, hanem sikeresen. Halálát is eme utóbbi szolgálatába állította. Nem is akárhogy, hanem testbe égetett üzenetként. De ezt az áldozathozatalt világunk értékrendje szerint szinte értelmezni sem tudjuk. Mert szinte földrajzi helytől függetlenül, amikor valaki azt hallja, hogy egy fickó szombat reggel felgyújtotta magát egy forgalmas parkban, akkor az első gondolata az, hogy valószínűleg elmebeteg volt, a második meg az, hogy biztos személyes okai voltak erre.

Pedig nem. David Buckle-nak fontos mondanivalója, célja volt ezzel a halállal és a körülményeivel is. Ráadásul, nem másoknak ártott, csakis magának. „A szennyezés tönkreteszi a bolygónk és lakhatatlanná teszi azt a levegő, talaj, víz vagy akár az időjárás révén. A Földön élők zöme a fosszilis üzemanyagok által egészségtelenné tett levegőt lélegzi be, ez egyben sokak korai halálának okozója is. Az én, fosszilis üzemanyag általi halálom arra utal, hogy valójában mit is teszünk önmagunkkal” – áll abban az üzenetben, amelyet Buckle hátrahagyott, több médiaorgánumhoz is eljuttatott halála hajnalán. Ehhez még azt is hozzáfűzte: a világ jobbá tételében még azok is kudarcot vallanak, akik ebbe igen jelentős erőt fektetnek. „Azoknak, akik annak szentelik életük, hogy másokon segítsenek, rá kell jönniük, hogy nem tudják megváltoztatni azt, ami az ő segítségüket szükségessé teszi” – összegzi elkeseredett tette okát a hírneves New York-i ügyvéd, aki az amerikai melegek társadalmának felbecsülhetetlen tevékenységű jótevője is volt, a mentalitásváltás egyik fő előmozdítója. Vezető ügyvéd volt abban a híres perben is, amelyen A fiúk nem sírnak (Boys Don’t Cry) című film témája is alapul, és amelyben egy transznemű fiú, Brandon Teena azért hal meg, mert Nebraska állam seriffje az előítéletei miatt nem védte meg őt. Buckle eszközölte ki a seriff elleni ítéletet.

Rosszul választotta ki azonban a halála okát, mert az, amiért ő a nemlétbe ilyen kínzó módon átlépett, sehol a világon nem tartozik a napi gondok, az orrunk hosszáig érő ügyek közé. Legföljebb a nemes célokban még mindig hívő gyermekek gyötörhetik ilyenekkel a szüleiket a természetrajzi tanórák lejárta után, bűbájos mosolyokat fakasztva az egész család arcán… Éppen ezért érthetetlen, sőt, bizonyos megközelítésben akár nevetséges is, hogy értelmes felnőtt ember képes ezért meghalni. Mert ugyan ki gondol naponta arra, hogy vajon a dédunokáinak milyen élhető környezetet hagy hátra az ő napi rutincselekedeteivel? Vagy arra, hogy az ismerőse megmagyarázhatatlan halálának teljesen megmagyarázható okai vannak…

Ezt a világszintű farkasvakságot gyönyörűen illusztrálta az a dokumentumfilm is, amelyet sok-sok évvel ezelőtt láttam az akkor éppen Sepsiszentgyörgyön megszervezett Film.dok dokumentumfilm fesztiválon. A film azzal kezdődött, hogy az Antarktisz vidékén valami amerikai tudósok arról beszélnek nagyon szakszerűen, hogy a környezet szennyezése miatt a kiszámítottnál sokkalta gyorsabban olvad a jég, és hogy ez záros határidőn belül micsoda katasztrófákat idéz majd elő. A következő képsor ugyanazokat a tudósokat mutatja be otthon, az Egyesült Államokban: az egyik éppen egy hatalmas 4x4-es előtt áll és szabadkozik, hogy hát, igen, szükség van erre a nagy autóra, mert nagy a család, és hogy hát, igen, az átlagnál jobban szennyezi a környezetet, de hát ez van… 

Nos, ebben a kontextusban David Buckle halála valóban teljesen értelmetlen, mert – amint azt észrevételezhetjük – még azok sem tesznek semmit a helyzet javítására a saját személyes kis életükben, akik az átlagpolgárnál jobban tudják, micsoda világégést idéz elő a kényelmes gondolkodás, hányaveti életvitel…

Mindazonáltal David Buckle vége a hősi halál minden jegyét magán hordozza, mert az emberiség általános, nemzetiségtől és földrajzi elhelyezkedéstől független gyarlóságát vállalja fel, a sötétségben lobogó fáklya gyanánt emlékeztet arra, hogy ma valamit másképp tehetnénk esetleg azért, hogy egy élhetőbb világot hagyjunk magunk mögött. De – ismét – ki érti ezt meg? (Hadd ne válaszoljak erre a szomorú retorikus kérdésre!)

„Tisztességes életcélhoz hasonlóan tisztességes halálnak kell párosulnia” – fogalmazta meg Buckle azt, hogy ő úgy érzi, hatvanévesen belefáradt már abba, hogy jótevői ténykedése teljesen felesleges magánakcióvá silányult.

Ha ebből azt is kiolvassuk – márpedig könnyűszerrel ki lehet –, hogy a világ jobbá tételéért sokat már nem lehet tenni, akkor emellett azt is véssük jól az emlékezetünkbe, hogy tőlünk néhány ezer kilométerre egy ember ennek ellenére is erre tette fel az életét. És a halálát is.

Kimaradt?