Papp Sándor Zsigmond: Kötelező boldogtalanság

Olyan könnyű lenne rávágni, hogy persze, és valami erős bizsergés futna át az emberen, hogy végre valami a helyére került. Szijjártó Péter írta a magyar külügyminisztérium képében, hogy: „Mivel a magyar embereknek nincs mit ünnepelniük december elsején ezért a külgazdasági és külügyminiszter minden diplomatának és minden minisztériumi alkalmazottnak megtiltotta a román nemzeti ünnepségeken való részvételt.”

Erdély, 26 vármegye, Román Királyság: a régi história. Az való igaz, hogy sok gond van ezzel az ünnepléssel. Erdélyi magyarként máris az, hogy a román állam elvárná az állampolgári hűséget, a lehetetlent szeretné, hogy azok is ünnepeljenek, akiknek a sorsa végletesen megváltozott ezen a napon, és nem feltétlenül a jó irányba. Ezért is fontosak a gesztusok, amelyek épp azt jeleznék, hogy felfogták: kikényszerített ünnep nincs, pláne a történelemben, a vesztes sosem fogja felpántlikázni a vereségét.

A HVG kiemelte, hogy a pesti román nagykövet számos baráti gesztust tett az ünnepségen: románul és magyarul is üdvözölte a vendégeket, a magyar himnuszt is eljátszották a román mellett, a hangverseny repertoárjába pedig Bartókot is felvették Enescu és Bach társaságába. Vagyis jelezték: szomszédokként összetartozunk, még ha együtt nem is tudunk ugyanúgy ünnepelni.

Ennek fényében valóban barátságtalan Szijjártó tiltása, pont olyan értelmetlen, mint a román állam korábbi elvárása, hogy a székely megyék elöljárói is ott álljanak feszes nemzeti vigyázban a román trikolór előtt ezen a napon. Mert ha elvárja, akkor a másik fél nem tud gesztust gyakorolni, nincs lehetősége felülemelkedni önmagán, és akkor nem marad más, mint a fogak csikorgatása, a csupasz gyűlölet. Vagy a büszkeség, ami megint nem visz sehova. Legfeljebb valami savanyú önigazoláshoz, a pillanatnyi elégtétel tehetetlen érzetéhez.

Most nem akarok előhozakodni a franciákkal meg a németekkel, hogy ők is akkor kezdtek megbékélni egymással, amikor rájöttek, hogy nem kell feltétlenül szeretniük egymást, már az is elég, ha nem vicsorognak folyton. Mert a gyűlölet fárasztó, kontraproduktív és unalmas. És végül lett közös történelemkönyv, meg egymás tisztelete, elfogadása, már-már baráti viszonynak tűnő megértés. Nem mondom, hogy könnyű ez a felemelkedés, de hosszú távon semmi más nem hozhat eredményt.  

Talán a koccintás ideje még nem jött el, de már a tiltás is idejétmúlt, középkori mentalitást sugall. Ráadásul meg sem engedi, hogy a „magyar emberek” eldöntsék, hogy mit is akarnak kezdeni ezzel az egésszel, eleve a sértett önérzettel számol, másoktól is elvéve a gesztusok felszabadító erejét. 

Nem titkolom, a gyermekkori gyűlölség a román irodalom olvasásával múlt el bennem. Azóta külön polcon gyűjtöm a lefordított román könyveket, és élvezettel lapozgatom őket. Otthonosan lakozom bennük, mert nem kényszerítenek semmire, se szeretetre, se gyűlöletre, egyszerűen szabad utat engednek a töprengésnek és az esztétikai élvezetnek, és innen már könnyű eljutni a belátásig: a kibeszélt múlt és a sérelmek nagyon is közösek.

A bábmester börtönévei vagy a Futó viszony számomra magyar könyvek, miközben Jászvásáron és Bukarestben játszódnak, mégis ugyanazt a nyelvet beszélik a diktatúrával szemben. És ha már egy nyelven beszélünk, akkor a gesztusok már nagyon is közel vannak. És senki sem várja el a másiktól az önfeladást, a meghunyászkodást. Egyenrangú felek pillantanak némi iróniával a közös múltra: hát ez történt velünk. Néha te vesztettél, néha én. 

Most tehát az a kérdés, hogy milyennek szeretnénk elképzelni magunkat? Nyitott szívű olvasóknak, a műveltséggel járó tapintatos és megértő befogadónak, vagy inkább önérzetes, nyakas harcosnak? Sosem fogok szeretettel gondolni december elsejére, de talán már készen állok arra, hogy ne gyűlöljek eszetlenül. Így hát én Norman Manea új könyvét lapozgatva „ünnepeltem”. És egyáltalán nem éreztem kötelezőnek a boldogságot. A magam semleges örömét.

Kapcsolódók

Kimaradt?