Eredetileg Trumpról és a győzelme miatt kétségbeesett, egy teljes napig zokogó egyetemista lányokról szól volna a cikk. Hogy én utoljára ilyen mélységes fájdalmat a kedves vezető halála miatt síró észak-koreai embereken láttam utoljára, ám a különbség azért mégsem elhanyagolható: előbbiek szabadnapot kaptak, hogy a bánatukkal valamiként közös nevezőre jussanak, utóbbiak pedig egy újabb diktátorral vesztették el maradék (már ha volt egyáltalán) szabadságukat.

Aztán meghalt Leonard Cohen, és akkor majdnem én kezdtem el zokogni.

Életem nagy élménye, hogy láthattam őt élőben utolsó pesti fellépésén, 2009-ben. Az év koncertje volt az, ma sem tudom meghatódás nélkül meghallgatni a turné londoni állomásán felvett, dupla korongot. Sosem láttam még ilyen könnyed, már-már léha zsenialitást, ahogy ide-oda szökellt a színpadon, az (ön)iróniáját, egyre érdesebb hangját (utolsó lemezén szinte már csak mondja a dalokat). A költészetet, ami valóban átjár, amit beszívsz magadba, mint a reggeli levegőt ébredés után, amit egész héten dúdolsz, felállítja a szőrt a karodon, miközben egyszerre sírsz és nevetsz, önt el a nosztalgia, de azért tudod: a jelennél, a mostnál nincs fontosabb. Amit valahogy akkor is értettél, mielőtt kiszótáraztad volna az angol szavakat.

Természetesen nem én fedeztem fel őt magamnak, hanem egy lány hallgatta okos szenvedéllyel, én meg a lányt, de aztán már senki sem állt közénk. Ha nem is lettem fanatikus rajongó (hozzá nem is passzolt az efféle elvakultság), az életem részévé vált ez a karcos hang, az Everybody Knows meg a So Long, Marianne, akibe én is belehulltam, nemcsak ő.

Nem azt mondom, hogy ő tanított meg szeretni, mert ez méretes hülyeség lenne, de azt már igen, hogy a dalai, akár egy Madeleine-sütemény, engem is folyton visszarepítettek a boldogság illúziójához. Nem a gyermek-, hanem a szerelem- és férfikorhoz, amikor már fontosabbak lesznek a veszteségek, mint a skalpok, amikor már vizes homok van, meg fehér babák.

Igen, ő volt nekem Cseh Tamás angol hangja, vagy fordítva. Sosem volt csak zene, hanem meghívó az emlékekhez, valami bizsergető szomorúsághoz és reményhez, mert a végén azért mindig oda lyukadtunk ki, hogy minden jó, ahogy van, még ha a semmi ágán is lógunk kettecskén. „Mindenki tudja, a hajó már süllyed, / a kapitány hazudott, ez tiszta sor, / elsiratjuk hát megtört életünket, / amiből valami elveszett valahol.” (Babiczky Tibor fordítása)

Ha már Nobel, akkor én ezt neki adtam volna, de hát nem vagyok sem svéd, sem akadémista, csak egy szimpla hallgató, aki most még zokogni sem tud eltorzult arccal, ahogy az amerikai egyetemisták siratják a maguk festett jövőjét. De persze lesz majd egy pillanat, amikor majd megint egyedül leszek kettecskén vele, s akkor száraz szemmel elzokogom minden dölyfösségemet és csalódásomat, amit okoztam és viseltem el. Felnövök hozzá, jó fülem lesz az ő érdességéhez, megértően húzom magamhoz a világot, a világát. Bízom abban, amiben ő már nem bízhat.

Ritka az olyan hang, amit ilyen jól bölcsít az idő, lerakódik benne cigarettafüst és mindenféle csíkok, a rettenetes másnapok, minden szétmállott remény és bizakodás, hogy azért mégsincs vége. Nem így, hanem dicsőn, amiben persze mégiscsak a hús romlandósága lüktet a lélekkel szemben. Mert igen, vége van, és ehhez képest most Trump is felejthető, hiszen ha van egy kis szerencsénk, akkor pár év múlva is csak viccként emlegetjük, aki viszonylag jól belenőtt a túl nagy kalapba, ő viszont marad, aki volt: Cohen, az emlékek őre.

Fotó: qzprod.files.wordpress.com