A politikai tumultusban minden esemény régieket felejtet, az emléknyomok törlése megbízható törvényszerűség szerint folyik magától is, nem kellenének hozzá külön huncutságok. Az evolúció a lelkiismeret megnyugtatásához is kitalálta a módszert: a kognitív disszonanciát. Amikor a valóság nem úgy alakul, nem azt a képet mutatja, amit elvárunk tőle, ha az új információk konfliktusba kerülnek korábbiakkal, a tényekkel, hitrendszerünkkel, akkor ez belső zavart, válságot okoz, amit különböző módokon próbálunk meg feldolgozni. Kényszert érzünk az ellentmondás feloldására, ezért gyakran becsapjuk magunkat önmegnyugtatásul vagy másképp hárítunk: a szőlő savanyú, csak látszat, hogy a király meztelen, külső tényezők avatkoztak közbe, az egész nem is lényeges…

De mivel nyugtathatja meg magát az ember, ha egyik napról a másikra olyasmi történik, ami súlyosabb akár a legolvasottabb napilap, ellenzéki fórum eltüntetésénél? (S még a remény is önbecsapás, hogy talán mégsem nyom nélkül akarják eltörölni, mintha sosem létezett volna…) Képtelenség belenyugodni a valóság átírási tömegkísérletébe, hiszen akkor már arról van szó, hogy ha szinte bármit meg lehet tenni velünk, emberekkel, akkor mivé válunk?

Tamás Gáspár Miklós egyik utóbbi cikkében arról a „derűs közönyről” ír, amely a „sajtószabadság erőszakos szétverésével” kapcsolatban (is) megnyilvánul. „Ma teljesen szabadon, önként, önzetlenül és ingyen harsogják bloggerek, posztolók, kommentelők – és jobboldali, ritkábban antikapitalista baloldali újságírók – szó szerint ugyanazokat a Nyugat-ellenes közhelyeket, amelyeket a sztálinisták, előttük meg az Adyt és a Nyugatot (a folyóiratot) pocskondiázó őskonzervatív elődeik, akik szerint az általános szavazati jog vagy a szakszervezet, akárcsak a szex, a Sátán műve. Úgy látszik, a sztálinista közírók őszinték voltak, és hűségesen adták vissza közönségük előítéleteit, amelyek a legutóbbi százötven esztendőben alig változtak – s amennyiben változtak, csak egy kisebbség körében.” – írja TGM, majd következik a végső, elkeserítő látlelet: „Az elvont gondolkodással szembeni erős ellenszenv azonnal fölismerhetővé teszi a magyar ’közműveltséget’: maga a fogalmiság kelt fölháborodást, az eszme pedig röhögést. Pedig nemcsak a lázadáshoz, hanem a puszta fölháborodáshoz is kell némi elmélyülés és összpontosítás. Akármilyen közönyösek iránta, önök is vesztesei a sajtószabadság halálának vagy halódásának. Tessék gyászolni.”

Papp Sándor Zsigmond rovatkollégám hétvégi cikkében mintha ezt egészítené ki: „Mennyi hit dolgozott itt abban, hogy a rossz bizonyos szempontból jó, mert idővel hozzá lehet szokni, alkalmazkodni és hozzádörgölőzni, majd a magunk módján kicselezni. Ezért is ne tiltakozzon ellene senki, mert akkor csak felbosszantjuk a rossz előidézőit, és megint csavarintanak egyet a dolgokon. Hosszú évek telhetnek el ezzel az önfeloldó leleménnyel.” Következtetése párhuzamos TGM látleletével: „Magyarország élni akar. Ahogy és amíg hagyják. Ki helikopterrel, ki anélkül. És talán már azt is elhiszi, hogy nem érdemel jobbat, csak ezt a gulyásdiktatúrát, ezt a habart önkényeskedést, ami azért kellő erővel szemben kissé mindig meghátrál, hogy aztán szépen, lassan bedarálja. Évekig elleszünk így, kicsit mindig szörnyülködve, kicsit mindig megnyugodva, hogy a legnagyobb sérelmek nem velünk esnek meg. Amíg pláza van, addig a sajtószabadság kérdése nem is érthető.”

Kulcsszavak: médiaszerkezet, pluralizmus, szólásszabadság, korlátozás, agymosás, elfelejteni, eltörölni, szembehazudni, kettős beszéd, gyűlölet(kampány), a propaganda mint a kommunikáció legfontosabb, hivatovább egyedüli formája (szabadalmaztatta Lenin, tökélyre emelte Sztálin, Mussolini és Hitler, majmolták a kommunista rezsimek bábvezetői), közöny, hiszékenység, tájékozatlanság – és sorolható tovább.

A „tömegek” vétkesek? Az elhülyített emberek felelősségre vonhatók, hibáztathatók akár? Amíg nem követnek el az inokulált eszmék, a propaganda és a torz tudattartalmak hatására és jegyében törvénytelenséget – addig voltaképpen nem. A reprimitivizáció mindenképpen riasztó mértékben terjed, a szociális lét lagalacsonyabb szintjein vergődő, nevelésből kimaradt szerencsétlenek tömege egyre nő, a nyilvánosság befolyásolásának, a propagandának, a diverzióknak és a manipulációnak az eszközei egyre pervezebbül tökéletesednek. Átveszik a korlátozás szerepét, meghagyják a (vélemény)szabadság látszatát.

A tudatlélektan részletesen leírja, Mérő László észjárásokról szóló remek könyvei (köztük is az Új észjárások. A racionális gondolkodás ereje és korlátai) közérthetően tisztázzák, hogy tudatunk megismerési és gondolkodási sémák szerint „működik”, gyakran óhatatlanul túl a tiszta racionalitáson, és ezek a sémák, tudati (bár nem „tudatos”) alakzatok az embert érő behatásoktól függően bonyolult, dinamikus és komplementer viszonyban állnak egymással és a „valósággal”. A tömegmanipuláció „energiája” – más hatalmi technikákkal, centralizálással, akár törvénykezéssel kiegészülve – mintegy lézer-effektusként rendkívül átütő, koherens „nyalábba” képes állítani különböző tudati „frekvenciákat” (ugye „egy hullámhosszon vagyunk”…), természetesen kemény (geo)politikai, gazdasági, nemzeti stb. érdekeknek megfelelően. És erre ma olyan tudományos (pszichológia), mind technikai (világháló) eszközök állnak a féktelen hatalmak rendelkezésére, amelyek Aldous Huxley és George Orwell legmerészebb rémálmait is meghaladóan képesek a valóság befolyásolására-átírására.

Hivatkoztam már Bíró Béla Robotdemokrácia című cikkére, és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a világ menetét, sorsát nem a ráció, hanem a manipuláció szabja meg. Amit utánaolvastam, attól a kép mind riasztóbbá vált. (Nem tagadom, az is eszembe jutott, hogyan is manipulálták meg Romániában a legutóbbi elnökválasztást, majd a Colectiv-tűzeset után a kormány lemond(at)ását.) Az új tömegmanipulációs eszköz: az úgynevezett botok, vagyis automatizált programok hatalmas mennyiségben generált üzenetei. A mostani amerikai választási kampány során, a két elnökjelölti vita közti időszakban összesen egymillió olyan bejegyzés született, amit nem valódi szavazópolgár posztolt, hanem egy algoritmus! Az ilyen „üzeneteket”, bejegyzéseket aztán lehet lájkolni, és a számlálók matematikai pontossággal megmutatják, hogy melyik jelölt a „népszerűbb”, s melyik miért és miben jobb a másiknál. Az erről készült tanulmány szerzői szerint a botok ugyan kicsi, de annál fontosabb stratégiai szerepet töltenek be a közösségi médiában folyó párbeszédek irányításában; azzal, hogy hamis képet adnak arról, hogy milyen támogatottsága van egy-egy jelöltnek, főleg a döntésképtelen, bizonytalan szavazópolgárokat befolyásolhatják. Tovább a dolgot már elvégzi az a pszichikai mechanizmus, hogy többen hajlamosak a többség véleményét osztani, mint a kisebbségét, és annak megfelelően szavazni.

Ha mindehhez hozzávesszük – semmi konteó! – hogy a nagyhatalmak milyen óriási intellektuális és szervezési energiát fektetnek a – hatékonyságukhoz képest rendkívül olcsó – befolyásolási technikákba, továbbá, hogy a hatalomtechnika milyen zseniális forradalmasítói működnek a kulisszák mögött (az oroszoknál például a démoni Vlagyiszlav Szurkov, Putyin elnök talán legfontosabb stratégiai tanácsadója), előttünk állhat a kép arról, hogyan igazgatják ma a világot. (És arról, hogy mennyire mértékadóak lehetnek a „vidéki” újságírói, de akár politikusi vélemények a világ menetét meghatározó igazi nagy, lényeges kérdésekben.)

Amikor Albert Einsteint megkérdezték, milyen fegyverekkel fogják megvívni a harmadik világháborút, azt válaszolta, nem tudja, de azt tudja, hogy a következőt botokkal fogják. Nos, a botok már itt vannak, sokkal perverzebb formában, nem is kellett hozzá nukleáris háború. Ezek után már, hogy korunk egyik nagy gondolkodóját idézzem, bármi megtörténhet. Meglehet például, hogy jóval kevesebbet kell várnunk arra az időre, amikor egy robotot választanak meg (akár tudtukon kívül) az USA elnökének, mint amíg az első színesbőrű (vagy az első nő) elnöke lett Amerikának. Persze nagyon kevesen fogják tudni, hogy robot, talán ő maga sem, de nem is ez a fontos. Hanem az a fontos, hogy majd mindenki nyáji boldogságban úszik, legelőre törekszik az ujjongók tömegében – kivéve néhány szerencsétlent, aki még nem veszítette el a gondolkodás, a ráció, a kritika képességét.

Vagy lehet, hogy máris mind robotok vagyunk? Harcra teremtve és hitre beprogramozva? Netán…

Utóirat

1. Exkluzív hír a (hazai magyar) sajtóban: „Megsértette a Munka Törvénykönyvének szabályait a Mediaworks Zrt., mert nem kérte ki a munkavállalók képviselőinek előzetes véleményét, mielőtt a Népszabadság bezárásáról döntött volna – mondta ki elsőfokú végzésben a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság.” Kezdetnek nem rossz. (S civil és az erkölcsi instanciák? Ők hol késelnek az éji homályban?)

2. A nemzet ifjainak: a ’robot’ szót Karel Čapek, a nagy cseh író használta először az 1921-ben megjelent R.U.R. című színművében. (Bár Karel a testvérét, Josef Čapekot nevezte meg mint a szó igazi kitalálóját.)

3. A legújabb rémhírek szerint Donald Trump annyira eredeti, hogy amennyiben ő nyer, a saját győzelmét sem fogja elismerni. (Az amerikai választásokról rövidesen publicisztikai ankéttal jelentkezünk.)