Végéhez közelednek az idei Nobel izgalmak, s ha a bizottság nem halasztotta volna el az irodalmi Nobel-díj kiosztását, tulajdonképpen lezártnak tekinthetnénk, annak ellenére, hogy a közigazgatási emlékérem nyerteseinek megnevezése az eredeti menetrend szerint is még hátra van.

Minden tiszteletem a különböző szakterületek tudósainak, hiszen az ő hihetetlen teljesítményük az, amely közvetlenül formálja mindennapjainkat, nekik köszönhetően jutottunk el a gőzgéptől az űrkutatásig, a piócákkal és imákkal való gyógyítástól a mai agysebészetig és képdiagnosztikai lehetőségekig, de a pőre valóság az, hogy mindenek ellenére a nagyközönséget úgyis csupán két díj hozza és tartja lázban, az irodalmi és mindenekelőtt a Nobel-békedíj. Ez a két díj az, amely aztán hetekig, hónapokig, évekig indulatos vitákat kelt, ez az, amit megkérdőjeleznek, ami miatt szidják, mint a bokrot, a svéd akadémiát.

S mi tagadás, elég gyakran nem is ok nélkül, legalábbis a békedíj tekintetében. Az utóbbi időben egy dolog a legnagyobb bizonyossággal elmondható – nem igazán bevállalós a bizottság, érezhetően és szemmel láthatóan kerüli a kényes témákat és személyeket. Csupán kétszer kockáztattak némileg, 2009-ben Barack Obama és 2012-ben az Európai Unió díjazásával.

Az idén hosszú ideig úgy tűnt, nem lehet megkerülni a szíriai háború, a humanitárius és menekültválság kérdését, s ha nem is merik bevállalni az újra jelölt Angela Merkel vagy Ferenc pápa, netalán mindkettőjük díjazását, akkor is legfeljebb a szíriai Fehér Sisakosok vagy a görög szigetek önkéntesei jöhetnek szóba. Pillanatnyilag ugyanis nincs nagyobb tragédia a földön, mint ami Szíriában és Irak Iszlám Állam által elfoglalt részein, vagy ami ennek következtében a szomszédos államok menekülttáboraiban, a földközi-tengeri lélekvesztőkön, a balkáni nagy szárazföldi menetelések közepette zajlik. Aki ezen a szenvedésen enyhít, aki segít vagy segíteni próbál, aki ennek érdekében szembemegy közhangulattal, választóval, mindennel és mindenkivel – legalább Nobel-békedíjat érdemel.

Hogy közülük kinek adtam volna az idei díjat? Nem tudom, belátom, nem könnyű a bizottság dolga, de nyugodtan adhatták volna akár a kancellárnak és a pápának megosztva, akár a két önkéntes csoportnak, akár mindnyájuknak. Nem ez lett volna az első eset, amikor többen osztoznak e kitüntetésen. De a történelem a bizottság segítségére sietett, megoldotta a dilemmát.

A kolumbiai békeszerződés véglegesítése óta nem kérdés, hogy az idei díj elkelt. A második világháború befejezése óta ugyanis minden nagy regionális fegyveres konfliktus lezárói hazavihették a svéd akadémia kitüntetését, a kolumbiai sem lehetett kivétel. A bizottság ennek ellenére tudott meglepetést okozni. És nem is akármilyent.

A bejelentés pillanatában azt hittem, tévedés történt, mindjárt korrigálni fognak. De nem. Az ötvenkét éves kolumbiai polgárháborút lezáró békeszerződés aláírói közül csupán az egyiket, Juan Manuel Santos elnököt díjazták, az indoklás szerint a „Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) gerillaszervezettel kötött békemegállapodás érdekében folytatott erőfeszítéseiért, a világ egyik legrégebbi fegyveres konfliktusának lezárásáért”. Nem csoda, hogy a kolumbiai ünneplés is felemásra sikerült, a nagy dealt szignáló másik fél, Timoleón Jiménez, alias Timochenko is mélyen hallgatott.

Miközben az elnök a kolumbiai népnek ajánlotta a kitüntetést, a FARC visszafogottan reagált. „Az egyetlen díj, amelyet el szeretnénk érni, az a szociálisan igazságos béke, mindennemű paramilitáris tevékenység, megtorlás és hazugságok nélkül” – írták közleményükben.

A vasárnapi népszavazáson 63 ezer szavazaton bukott el (a 47 milliós országban) a békeszerződés hatályba léptetése (de annak ellenére, hogy mindenkinek rossz ez az állapot, Bogotában tiszteletben tartják azt, hogy egy érvényes népszavazás eredményéről van szó, meg sem próbálják kimagyarázni, hanem keresik a legális, alkotmányos, demokratikus megoldásokat a béke tényleges megteremtésére), s az sem kizárt, hogy az oslói döntés még tovább ront a helyzeten.

A referendumon nemmel szavazók nyilván nem a béke ellen, hanem az ellen voksoltak, hogy szerintük túl enyhe fegyverletételi feltételeket szabott a megállapodás, Timochenko és a FARC gerillái büntetlenül visszatérhetnek a civil és politikai életbe. Csakhogy enélkül miért tennék le a fegyvert? Jasszer Arafat is terrorista vezér volt, mielőtt Nobel-békedíjas lett volna, s a Palesztin Felszabadítási Szervezet is terrorszervezetként működött, s aligha írták volna alá az oslói egyezményt, ha nem kapnak mentességet.

Sorolhatnánk a példákat, de minek? A Nobel-békedíj bizottság gyakorlatilag ugyanazt a hibát követte el, mint a referendumon résztvevők szűk többsége – nem bocsátott meg a gerilláknak, nem bocsátott meg Timochenkonak, mintha nem tudná, hogy megbocsátás és kompromisszum nélkül béke sincs.

Kinek adtam volna én az idei díjat? A szíriai szörnyűségek ellenére a kolumbiai béke tető alá hozóinak: Santos elnöknek, aki a békefolyamat kezdeményezője volt és (a – volt? – terrorista vezér) Timoleón Jiménez Timochenkonak, akinek volt bátorsága letenni a fegyvert és vállalni a rá és szervezetére váró esetleges következményeket is.

Ui.

A Nobel-békedíj bizottság 2016-os döntése valóban előzménytelen. Az elmúlt évtizedek nagy békekötések esetében soha még nem díjazták csak az egyik oldalt. Íme, a lista.

1973: Henry Kissinger és Le Durc Tho a vietnámi békekötésért
1978: Anvar Szadat és Menahen Begin az egyiptomi-izraeli békeszerződésért

1993 – Nelson Mandela és Frederick Willem de Klerk a dél-afrikai apartheid rendszer felszámolásáért

1994 – Jasszer Arafat, Jichak Rabin, Simon Peres az oslói egyezményért, a közel-keleti béketeremtéshez való hozzájárulásukért
1996: Carlos Filipe Ximenes Belo és Hose Ramos Horta az igazságos és békés Kelet-Timor érdekében tett erőfeszítéseikért
1998: John Hume és David Trumble az észak-ír konfliktus békés megoldásáért

Fotó: Index