Jónéhány napra vagyunk már egy ünnepélyes mementótól: január 25-én emlékeztek (volna) meg az arab tavasz egyiptomi verziójának öt évvel ezelőtti kialakulásáról. Jól emlékszem, épp ebben a rovatban töprengtem, amikor az egyiptomi események kirobbantak: halogattam az írást, mert alig hittem, hogy Mubarak rezsimje inog, s bármiféle röpelemzéshez kell egy konklúzió, ilyesmire pedig, akkor, a részinformáció-fertőzés miatt várni kellett. A második héten már volt egy alap: a mindig is mindenható hadsereg csak félgőzzel ellenezte , a történteket, Mubarak ment is nemsokára.

Eredetileg szinte ünnepet írtam az öt évvel ezelőtti eseményekre való emlékezés kapcsán, de hát azt sem lehet. 2011 óta az az ország visszautasított egy iszlamista alkotmányt, a hadsereg trónfosztott egy többé-kevésbé demokratikusan megválasztott elnököt, majd választott magának (ki mást?) egy tiszti elnököt, aki Mubarak végnapjaiban a katonai kémelhárítást vezette, majd a 2013-as forrongások idején, Murszi menesztése előtt, a védelmi miniszter volt.

Az ünnephez az is jól jött volna, ha az ország elmondhatja, hogy január 10-én úgy összállt a parlament, hogy azóta is fungál. Nem mintha az nem tudna nélküle működni, ahogy eddig is – majd négy évet – a 2012-es iszlamista többségű parlament törvényen kívül helyezése óta. De ha már új a vezér, s ha az USA újra „demokratikusnak” nyilvánítgatja, akkor legyen már egy parlamentje is: az ország belső-külső legitimitása és legalitása másként néz ki.

Ám már az első ülés káoszba fulladt, amikor az egyik oszlopos tag megtagadta az eskütételt, mondván a szöveg igen emlékezteti a Mubarak-idők esküire. Más oldalról Abdel-Fattah el-Sziszi egyiptomi elnök mindent megtett, hogy a megemlékezés ne alakuljon át esetleg tömeges kritikává: már decemberben bejelentette, hogy először is hajlamos lesz a gyülekezéseket államstabilitás-ellenesként kezelni, aztán a papság is utasítást kapott, hogy főleg a pénteki nagyimákon magyarázzák a híveknek: a tüntetés nem felel meg a sáriának, destabilizál. Egyiptom nem ünnepelt, és alig emlékezett, gyülekezni félt, s ez csak részben köszönhető annak, ami Sziszi szakmai tükrében áll: a Muszlim Testvériség lefejezése, ellenzéki-problémás hangok kussolása, mesterfokú politikai uniformizálás a saját párt javára ésatöbbi.

Egyiptom azért sem gyülekezett ünnepre, mert – noha Sziszi eredeti 95 százalékos lájkoltsága is immár a hatvan százalék alá ment – valójában az emberek kedve ment el a gyülekezéstől, magukat az átlagpolgárokat idegesíti mindenki, aki potenciálisan nyugalombontó(ezért veréssel nyugalomra nevelendő). Külsőleg hangulatstabilizáló jelek ezek, de valójában cseppet sem azok – ez a fásultság nyugalma.