Körülbelül egy éve foglalkozik mintegy száz török kiképzőtiszt azzal, hogy a pesmerga újoncokat megfelelő harcállóságra tanítsák, és ezekhez a kiképzett alakulatokhoz csatlakoznak a szintén törökök által felkészített türkmén szunnita egységek is.

Igen, a törökök nem először és nem is a legutóbbi bagdadi vészjelzések óta vannak Irakban, s a felületes szemlélő azt is furcsállhatja, hogy az az Ankara, amely tűzzel-vassal irtaná (irtja is) a saját fegyveresebb kurdjait, és a szíriai „leányvállalatokat”, oly komolyan aggódik az iraki kurdisztániak sorsa iránt. Pedig ez a dichotómia mindig is megvolt, amíg a hazai fegyveresek (vagy csak szimplice gyanús kurdok), a Szíriában maguknak saját területet kiharcolók ellenségek, addig a Barzani-alakulatok és az általuk kivívandó önállóság az olajozott-barátságot jelentette.

A török jelenlétet mindeddig Bagdad is tűrte, szinte azt lehetett mondani, hogy meghívásos alapúnak tekintették, bár arra már senki sem emlékezett, hogy Malikiék hívták volna meg a török csapatokat, vagy al-Abadiék. Erdoğan viszont az Al Jazeerának azt nyilatkozta, hogy al-Abadi kívánsága az egész, egykutya, Bagdad kikéri magának.

Tény, a Moszultól északra lévő Bashiqa-bázisra érkező zászlóaljnyi kommandós akkor sem túl nagy harcértékű, ha mobil tüzérségi támogatásként kaptak vagy harminc modernizált Patton harckocsit is, de az is igaz, hogy így a bázis legénysége eléri a hatszázat, és az már jelenlét, amelynek a Kurdisztáni Regionális Kormány örvend a leginkább. Ezt a csapatmozgást akarta Ankara rutin megerősítésnek és rotációs cserének feltüntetni, de nem sikerült, főleg, hogy az orosz gép lelövése után a régióban mintha mindenkinek szeme nőne a tarkójára, főleg ha törökökről, vagy oroszokról van szó.

Ha minden egyes kiképzőt megszámolunk ma Irakban, aki a török oldalról érkezett a szám elérné és meghaladná a háromezret, ami azt jelenti, hogy ők képviselik a harmadik legnagyobb beavatkozó idegen erőt ott: Irán és Amerika után. Ami az ankarai vezérkar folyosóin hallatszott, az volt, hogy a katonai érkezések nem fognak ennél a számnál megállni, s a bagdadi kiolvadásnak ez is háttere volt, mert következménye nem sok: a külügy és Abadi egyszerre tiltakoztak, abba kell hagyni ezt a megszállást, Ankara megígérte, hogy nem küld újabb csapatokat, arról viszont nem nyitott diskuciót, hogy haza is vinne a talpasaiból. Iraki szuverenitás ide vagy oda.

Egy dolog az, hogy Ankara nem tűnik az orosz incidens miatt különösképpen nyuszisodottan kispályára állónak, de olyan, mint egy regionális íz-élvezettől űzött nagy-gurmand, az igazi kérdés az, hogy valójában tudja-e másképp ellensúlyozni az oroszok által is szentesített iráni és honi síita előretörést egy potenciális saját-befolyásövezetben? Tudnak valamit, amit a világ tán nem sejt, abban az értelemben, hogy várható Moszulban egy ISIS ellenes inszurrekció? És mi lenne jobb arra, hogy az ellenséges PKK és a kurdisztáni demokrata uniópárt közé be tudna ékelődni? Valós harc ez az ISIS ellen, vagy csak nagy arc ellene?

Fotó: ft.com