Ami Surucban történt, amikor is egy kulturális központ előtt felrobbantotta magát egy öngyilkos merénylő, inkább a nagyvilágot lepte meg, a törököket talán kevésbé. Ők gyászolnak, lassan hozzászoknak ahhoz, hogy a szíriai események átlépik a határt és sokuk életét vele együtt. Hogy az elkövetőnek ki volt a megrendelője, kiderül, az viszont elgondolkodtató, hogy mennyire következménye mindez (csak Gaziantepet vagy Dijarbakirt nézve, nem ez az első merénylet) annak a hintapolitikának, amely elméletileg el kellene hozza egy robbanó környezetben a törökök számára a nyugalmat. Mert nem hozza.

Ankara szavának a régió egyik legnagyobb hadserege engedelmeskedik, de az is tény, hogy az elmúlt három évtizedben nem próbálhatták ki magukat – hacsak a PKK-val való harc nem számít annak. Az is igaz, hogy a törököknek mindeddig megfigyelői státust biztosított ez a semlegesség, extrajó esélyük volt levonni olyan tanulságokat, amilyeneket a sereggel a régióba bevonulók, onnan kivonulók és újrabeszivárgók nem vontak le.

Ha csak az amerikaiak sikerét nézték Irakban, nem meríthettek bátorságot abból, márpedig az amerikai komponens ma is az, amely arra kapacitálja Ankarát, hogy ne csak szájjal harcoljon az iszlám állam ellen. A meggyőzés azóta zajlik, amióta 2003-ban onnan akartak bevonulni Irakba, s igaz, hogy azt, akkor simán elutasította Ankara, de ez az álláspont egyre tarthatatlanabb, amióta Szíriából közel kúszott a háború a török határokhoz.

A török semlegességen a legnagyobb repedés a Kobani-krízis volt. (Pénteken kezdte meg a szíriai-török határon fekvő Kobani városának ostromát az ISIS. Az iszlamista szervezetet pár hónapja kurd csapatok verték ki a városból. Helyi források szerint a harcoknak egy nap alatt több mint száznegyven civil áldozata volt.) Nem mellékesen a Suruci merénylet is mintegy tíz kilométerre történt ettől a várostól, melyet a kurdok névlegesen visszavívtak az ISIS-től, de valójában naponta öngyilkos merénylők célpontja továbbra is. A török semlegességen van egy informális lyuk is, és ez az igazi: évekig szemet hunytak afölött, hogy a török határon ezerszámra sétáltak át Szíriába harcolni a leggyanúsabb alakok, hogy más fogalmat ne használjak. Igaz, az elmélet az volt, hogy így kell segíteni az Aszad ellen harcolókat és közben el sem köteleződni, nehogy a bosszúcsapások elkezdjenek a török félen zuhogni.

Az ISIS megjelenésével ez még kifizetődőbbnek tűnt, lépték át a határt szépen most már azok is, akik velük harcoltak, s a kalifátusnak mégsem volt „reguláris” bizonyíték a kezében. Igen, annak hogy nem törökök vívnak az aszadisták meg a bagdadisták ellen, az is bónusza, hogy közben hullottak az önvédő szíriai kurdok, akiknek az önállósulása ugyebár a törökök rémálma (lásd a Kobani-kivárást). Akik keresik a suruci merénylet mozgatórugóit lássák, hogy nemrég kaptak az amerikaiak engedélyt arra, hogy fegyveres drónokat, repülőket működtessenek a már az iraki invázió idején elhíresült Incirlik bázisról, vagy hogy Kilis határmegyében török regulárisok harcoltak ISIS egységgel.

Mert Suruc üzenet egy országnak, amely egy szunnita, síita, kurd és keresztény olvasztótégely szomszédságában van, s ezt a tégelyt (csak a helyieket nézve) rángatja Irak, Szíria, Irán, Szaúd Arábia, Jemen és Izrael. Kérdés, hogy Ankara meddig bírja még, hogy a tégely tartalma rá-ráfröccsen.

(Fotó: index.hu)