A múlt hónap végi tunéziai merénylet mellett azért nem kellene szó nélkül elmenni. Nem azért, mert a nyugodt turistaország politikai kiegyensúlyozottsága, lám, mennyire csalóka; nem azért, mert Tunézia nagybeteg, hisz a Közel-Keleten, Afrika északi részein – mai itt, holnap ott –rendszeresen hazajár a terror...

Hanem főleg mert provokálóan nagy a különbség a vetített és a valós Tunézia között. A régióban és az arab tavaszban egyedülállóan szabad, európai mintát követő demokratikus választások országa – vagy az ISIS, az al-Kaida, s ki tudja hány iszlamista csoportosulás regruta ellátó országa?

A Sousse közeli, nagy visszhangot kiváltott merénylet nyilvánvalóan az ország jelentős húzóerejű turizmusa ellen fordul, ez vehető akár elemzői kinyilatkoztatásnak. Igen ám, de ez a turizmus-kérdés sem olyan egyértelműen csupamosoly, ahogy tálalták, tálalják. Az ország partvidéke, a kiépített szállodaláncolatok álombirodalma kétségtelenül az európaiak kedvenc üdülőhelye. Remélem, ezek után az is marad. Ezen a kis mélységű területen túl azonban, az ország nyugati és déli része mintha egy teljesen más planéta lenne. Ez tulajdonképpen a Port El Kantaoui versus Gafsza régió realitása.

A hivatalos verzió mentén az elején kevesen értették, hogy miért is akarta a saját népe szétszedni Ben Alit, hisz Tunézia 2010-et megelőzően is a Nyugat, a Világbank manifeszt-pluralitási politikai és gazdasági kedvence volt, most is az, bár a főváros és csilivili partvidék mögötti gazdasági problémák továbbra is fekélyesek.

Egyelőre Essid miniszterelnök országlási többletjogai sem sokat segítettek a krónikus helyzeben. Igaz, nem akartak azzal számolni, hogy egy ekkora sikersztorit bemocskol az immáron ott is otthonosan mozgó ISIS-oid iszlamizmus, elég volt a saját szélsőséges szalafizmusukkal vagy az Ennahda-jelenséggel szembenézniük. (Megjegyzés: az itteni szalafizmus még nem mutatja azokat a „javulási”, szociális, klerikális és politikai államszövetbe való besimulási jeleket, amelyek már látszanak az egyiptomi szalafista tömbök némelyikén, sugallva, hogy végre nem csak hallunk ennek az ágazatnak a jobb arcáról de látjuk is azt.) Ahogyan azzal sem akartak szembenézni, hogy a mostani iszlamista-dzsihádi regrutáló és terrorsejteknek valójában az ágyazott meg, hogy az állam nem figyelt Líbia szétesésére, arra, hogy az onnan elszabadult fegyverek majdnem hazavágták mondjuk Malit, veszélyeztették Algériát.

Miközben most kénytelenek odafigyelni az ISIS-vazallussejtek működésére, vagy arra, hogy mi folyik továbbra is a líbiai-algériai határon, érdemes azt is észrevenni, hogy mekkora szívfájdalommal, de természetességgel jelentették be az angolok: egyetlen „jólirányzott légihíddal” hazazsuppolják, ha kell, több ezer turistájukat. És annak ellenére, hogy a franciák a mostani merénylet után azonnal bizonygatták segítőkészségüket az eddigi biztonsági és rendőrkiképzési folyamatok überelésében, ők sem ódzkodnak az eltávolodástól a tunéziai turisztikai-gazdasági vagy akár autóipari komplexumtól. Kár lenne, ha ez az iskolapélda az arab tavaszi sikerére az introspekcióra való képtelenség miatt Líbia sorsára jutna.