A Kubával való újra összemelegedés terve nem néhány hónapos. Most viszont fontos pontjához érkezett: Kuba lekerülhet a terrorizmust támogató országok amerikai listájáról. A melegedés egyidős Obama második terminuskezdetével, de már az elnök kampányából kihallatszott, hogy közvetlen kapcsolatfelvételt képzel el Amerika két ősellenségével, Iránnal és Kubával.

Ha minden igaz, Irán a legjobb úton halad, hogy potenciális nukleáris rémállamból a Közel-Kelet mindenesévé avanzsáljon. Közvetlenül tárgyal Amerikával és Európával, és nyakig benne van az iraki kalifátus és a szíriai protokalifátus vagy a szíriai Aszad kontra népe ügyében, továbbá a Szaúd-Arábiával és Egyiptommal „felülfertőzött” jemeni ügyvitelben, hogy a június után alighanem igazából kibontakozó fosszilis „szeretlek – nem szeretlek” játékról Teherán és Moszkva között ne is beszéljünk.

Irán tehát jószerint kipipálva, ami viszont Kubát illeti, a kérdés bonyolultabb, minthogy a sziget politikai, gazdasági elszigetelésében, azaz a rezsim non-kontakt felszámolásában, vagy a full-kontakt tönkretételében érdekelt amerikai elnökök sora csak most szakadt meg. Kuba levétele a terrorizmust támogatók listájáról azt is jelenti, hogy az amerikai diplomácia elérte, hogy kiadják Alan Gross „túsz-kémet”, de azt is jelenti, hogy a két ország döntnökei rátaláltak arra a közvetítőre, amelyben és amelynek mindketten hisznek: a Vatikánra.

Az első Latin-amerikai pápa közvetítése, majd Obama vatikáni látogatása felmérhetetlen lendületet adott a két oldal diplomáciai erőbedobásának, ebben a kérdéskörben tulajdonképpen egy kicsit a városállam lett a központ. Az amerikai média egyik része szerint ez lenne Obama bénakacsás hattyúdala, hiszen az iráni operát illetően még nem is látszik a finálé kövér nénije, nemhogy énekelne már.

A másik oldal csak pánikol, mert Kennedy és Hruscsov óta ebben a kérdéskörben pánikolni illik, és továbbra sem úgy beszélni Kubáról, mint a pazar hölgyek pazar combjain csavart pazar szivarok országáról, hanem mint Washington ellenségéről. Pedig a Fidel-rezsimet akár el is felejthetjük, az alig ifjabb Raúl semmiképpen se nevezhető diktátornak, a havannai, igazi bizalmi felső vezetés együtt öregedett Fidellel, s ha ezek az évjáratok kifutnak, várható, hogy vége a permanens forradalomnak is.

Bár amerikai mércével piciny, de azért már létezik valamelyes kubai magánszektor, s hogy ez stratégiai anyagokkal – úgymint nikkel, vasérc, olaj stb. – kapcsolatosan is létezzen, arról maga a kubai Kongresszus gondoskodik. S bár amerikai mércével érthetetlen, a kubai oktatás állami, azaz ingyenes az ovi-egyetem vonalon, és az eredmények nem is rosszak: a zömmel természettudományi és tech-szakok hetven százalékát nők látogatják.

Ha minden így folytatódik, még megérjük, hogy amerikai segédlettel és Kubában valósul meg az a huszonegyedik századi szocializmus-modell, amelynek letéteményese a szebb reményű venezuelai Chávez akart lenni. Csak halkan mondom, nehogy kikapjak: ha ez működik és együttműködik – miért is ne?