Ne unják, becsületszavamra, egy darabig nem írok erről, úgyis lekerült a címlapokról... De valami kimaradt, visszatérek, így teljesebb a kép. Bármi is történik Hong Kong diáktüntetéseivel: diadalmaskodnak véres sikerrel, jobb időkre várnak vagy kifulladnak, mindenképpen elindítanak egy folyamatot, amely majd csak eléri céljait, a mostanit is, a hongkongit is. Épp ez az – Kínára sok minden jellemző, ami most nem ígér sikert, s ezek közül csak a sommásabbak köthetőek a Tienanmen-effektushoz, az északnyugati Ujgur területe, vagy Tibet kiszabadulásához a nagy, boldog Kínából.

Létezik egy másik hatás is, amely több optimizmusra ad okot, annak ellenére, hogy félő, míg ezek az álmok átszivárognak a kontinensre, és hatni kezdenek, sok vért veszít a létező mindahány oldal. Amennyiben feltevődik a kérdés, hogy valójában hány forradalom bizonyult igazinak, azaz rezsimleváltónak, „világmegváltónak”, akkor az eredmény szegényes: gondoljunk csak a nagy francia példára, amelyből előbb terror, majd terrorizáló császárság lett, hogy ismét visszakanyarodjon a monarchiához (amely aligha volt jobb, mint a kiindulópont vagy az átmeneti szakaszok). A nagy francia verzió arra is jó persze, hogy jelezze: akkor is, ha már minden kötél szakad, végül is a forradalmaknak van a legtöbb sanszuk arra, hogy a meglévő, nem kívánt politikai fősodrot megváltoztassák.

S ha már a sikeresebb forradalmaknál tartunk, úgy adjunk ehhez egy alkotóelemet, amely még tovább növeli a lehetőségek számát: ha lehetséges, legyen a rebellió hordozó szociális alapanyaga a diákság. Gondolok itt arra a diákforradalmi megmozdulásra, amely a hatvanas-hetvenes évek fordulóján megakadályozta az amerikai hadimasinériát, hogy kedvére sorozza a vietnami pokolba a talpasokat; ahogy szintén többségükben egyetemisták voltak azok is, akik a Freedom Rider mozgalommal tulajdonképpen sokkal többet kivívtak, mint az afro-lakosság egyenjogai. De nem erkölcsi magasabbpolcúságról van szó, hanem akciósorozatokról és azok katalizáló alapjáról: úgy néz ki, hogy ahhoz, hogy egy forradalom sikeres legyen, nem árt, ha az alapmozgalom diáksági.

A jelenség minden bizonnyal csak a modern forrongástörténelemmel hozható összefüggésbe, hiszen ehhez szükség van egy olyan erős diákréteghez, amely ha mozdul, akkor viszi magával a politikumot is. Például a hatvannyolc májusi párizsi diáklázadások Európa lázadásaivá váltak, és egyebek között beljebb vitték az új baloldal vérsejtjeit a kontinens fő-véráramába.

De visszatérve Kínára és Hong Kongra: az egyelőre továbbra is jobbára csak egypárti komponensből álló földrészen biztosan emlékeznek még arra, hogy Mao és Csou En-laj diákmozgalmárként (az utóbbi egyenesen „frank-kommunista” volt) indultak a fulmináns pályájukra és alapították a mostani birodalmat, amelyet, igaz, szinte felzabált egy szintén tömeg-diákmegmozdulás, a kulturális forradalom.

Azt hiszem, nem túl jó hír ez a pekingi rezsimnek, de: politikai-szociális genomjukhoz tartoznak a nagy változásokat kierőltető diákmozgalmak.