Az orosz béketerv, amely a második minszki kontaktcsoportos mediálás után kapott lendületet, látszólag egészen decens tételeket tartalmaz, mi több, a legitimálásához tartozik, hogy hasonlít Porosenko elnök elvárásaihoz...

Csakhogy az áprilistól lendületből haladó ukrán offenzíva leállítása azt is takarhatja, hogy ezalatt a szakadárok és az átdobott oroszok feltölthetik soraikat, fegyverkészleteiket. A városoktól való visszahúzódás a tüzérségi belövések elkerülésére való, de jelentheti, hogy a permeábilis orosz-ukrán határon még mindig nem a kívánt mennyiségben jön a vontatott és önjáró tüzérség.

A nemzetközi monitoring biztosítása pazar, de tudott, hogy az EBESZ megfigyelőknek meg van kötve a kezük az orosz tiltakozás esetén. Az ukrán légierő bevetésének tiltása szép, de az már nem szép, ha ezzel teljesen légi támogatás nélkül maradnak a kormánycsapatok, illetve ha a dél-keleti eget orosz gépek vagy szakadárkézre került repülőeszközök cirkálják.

Az egyetlen folyamat, amely eredményt hozott, a teljes fogolycsere, bár hiányosan kommunikálták, hogy ki hány embert „vesztett el”, hányan kellene visszakerüljenek ide, avagy oda. A humanitárius folyosó létesítése emberbaráti, de emlékezzünk arra a jó párszáz kamionra, amelyen ellátták Luhanszkot és Donyecket (azóta is alig tudni valójában, hogy mivel), és közben mellőztek minden valós nemzetközi-ukrán ellenőrzést, ellenkezést.

A béketerv pontjai értelmezhetőek, ahogy az egész folyamat, egy dolog azonban állandónak tűnik: Mariupol ukrán maradt. Arról a városról van szó, amely a második legnagyobb település a donyecki régióban, amely a Don-medence tengeri kapuja (a donyecki, luhanszki, harkivi területen át az ország kiszolgálója), Ukrajna legnagyobb bányászati és fémfeldolgozó-ipari gépgyártója, nehézgépiparának centruma, az acélexport-város: az a település, amely talán a legjobban kellhet az orosz félnek. Április-májusban több rendben is uralni akarták a szakadárok, de itt mutatkozott meg a legtisztábban az, hogy mennyire fontos az ukrán összképben egy specifikus folyamat: egy várost megvédhet a pénzemberek érdeke. Mariupolt tulajdonképpen Rinat Ahmetov, az Azovstal és Iljics acélművek, a Metinvest tröszt és a Sistem Capital Management cégbirodalom tulajdonosa mentette meg, illetve az általa szervezett munkásjárőrök, akiken (bár fegyvertelenek voltak) megtört a szakadárhullám. Akhmetov gátolta a májusi szakadár referendumot, de támogatta az elnökválasztást, és tulajdonképpen  kimenekítette az államhatalom kormányzóképviselőjét (Szerhij Tarutát) a forrósodó Donyeckből, aztán megszervezte a mariupoli védelmet, összefogva a politikai, ipari, adminisztratív szereplőket, valamint a Nemzeti Gárda és az Azov-dandár talpasait, akik ellenálltak az augusztus 26-szeptember 5. közötti orosz-szakadár ostromnak.

Így áll az oroszul beszélő Mariupol, amely viszont inkább akarja Kijevet, mint Moszkvát, és amelyiket bátran lehet nevezni az orosz-ukrán konfliktus királycsináló városának: ha ez elesik, magával rántja az egységes Ukrajna reményét, ha ellenáll, megingatja Moszkvát.