Talán a nagyvonalúság. Lassan úgy érzem, hogy a hatalom saját rövidlátóságát ránk erőltető világában ez lehetne az egyetlen kiút.

Mindez most Bajor Imre haláláról jut újra az eszembe, mert ő a királyi tévé híradójában valahogy életben maradt. Most tegyük félre, hogy mennyire volt korszakos humorista vagy színész Bajor, vagy inkább csak a Szeszélyes évszakok fémjelezte világ közepes nevettetője és túlélője, egy amolyan Hernádi Judit, csak bajusszal. Ami viszont biztos: sokan szerették, ismerték, és alig akadt olyan fórum, ahol ne emlékeztek meg volna róla valamilyen (leginkább kiemelt) formában. Vagyis Magyarországon ez hír, nem vitás, a fanyalgások ellenére is. Ám a közszolgálati híradó erről említést sem tesz. Mint a közreadott indoklásban írják, azért nem került be a hírek közé, mert a sok haláleset közül válogatni kell, a választóvonal pedig a Kossuth-díj, Bajornak meg nem volt, slussz.

Mindez több szempontból is sántít. Hiszen az Index is figyelmeztetett rá, hogy korábban nem lehetett ilyen szigor, hiszen hírt adtak a fiatal stand-upos, Szőllősy-Csák Gergely tragikus haláláról, sőt az MTV saját halottjának is tekintette, mert a humorista korábban a tévé munkatársa volt. (A kutakodásoknak köszönhetően a sor azóta bővült, hiszen kiderült: Komár László, Csala Zsuzsa, Bárdy György is megkaphatta a nekik kijáró tiszteletet a híradóban, Kossuth-díj nélkül is. Teljes joggal: hiszen őket is, ahogy Bajort, szinte mindenki ismerte.) Arról nem is beszélve, hogy Bajor karrierje ezer szállal kötődik a királyi tévéhez, ott lett híres a Szomszédok fodrászaként, Oli úrként. És bukkant fel nem egyszer a képernyőn.

Nem kell ahhoz különösebben nagy rejtvényfejtőnek lenni, hogy rájöjjünk, miért lett kakukktojás Bajorból. A Heti hetes alapító és állandó tagjaként bizony sok borsot tört a jobboldali politikusok orra alá. Hiába szürkült el azóta teljesen a műsor (ahogy a Fábry is), és lett lassan teljesen jelentéktelenné, izzadságszagúvá, a szolgák nem felejtenek. Márpedig az MTV élen jár a pitiánerségben, a kiretusálásban, elhallgatásban, manipulálásban, mert úgy hiszi (vagy tényleg így is van): ezt várják el tőle a gazdái.

Jómagam az Obersovszky hírhedtté vált Schmitt-interjúja óta nem kapcsolok oda. Hiszen az volt a pitiánerség csúcsa, a benyalás művészete. És egyben az önmegszüntetés gesztusa is. Az interjú amolyan bejelentéssel ért fel: innen a tényeknek kell igazodniuk a szerkesztők elképzeléseihez, és nem fordítva.

S akkor újra visszatérhetnénk a nagyvonalúsághoz. De mondhatnám ezt akár jóérzésnek, vagy kissé drámaibban emberségnek is. Hogy a halál mégiscsak egyesíti a haragosokat, ha pillanatig is száműzi az indulatot, és Bajor is megkapja a maga fél percét. A főhajtást. A csöndet. Aztán majd el lehet mondani, ha akarják, hogy voltaképpen ripacs volt, egy fölfújt figura, és többé a szájukra sem veszik a nevét. Kitagadják, száműzik, versenyben felejtik el. Mindegy.

Hát ezért (is) furcsa világ ez a mai. A gesztus megér egy Obersovszky-díjat, és még egy illúzióval kevesebb lesz, hogy legalább egy humorista halálhírében egyet tudnánk érteni. De lehet, hogy később ez lesz a módi, s ha valakinek pechje van, hogy épp akkor haljon meg, amikor nem a megfelelő színű kormány telepszik rá az országra, akkor magára vessen. Bár az is lehet, hogy az csupán a halhatatlanság egyik cinikusabb formája. Élni fog ő is, mert nem vagyunk képesek eltemetni. Hiszen ahhoz engedmények kellenének, az pedig nem kifizetődő. Senki sem gyanúsabb manapság annál, aki értékek és nem politikai térfelek mentén szervezi meg a világát. Aki innen is, onnan is képes válogatni. Az tetszik neki, ami valóban tetszik. Azon vigyorog, amit valóban humorosnak talál. Az olyanról még kiderülhet, hogy irányíthatatlan.

Pedig a nevetés még mindig egyetemes. Ahogy a keserűség is. Csak az a világ menthetetlenül mesterkélt, amelyik ezt tagadni próbálja.