Sok szó esett arról, hogy Törökörszág, bár ránézésre kissé kilóg a Közel-Keletből, miért is törekszik ennek a vidéknek a példamutatásos vezetésére. Hisz ha az országot saját utcáján megkérdik, kiderül: inkább lenne fontos közlegény Európában, mint vezér az illető, békeidőkor is zűrös régióban. De ez már történelem, közben Ankara az izraeliekkel való összetűzése óta eltávolodott a Közel-Kelettől, majd megnyitotta határait a Szíria felé gravitáló rezsimellenes harcosok és dzsihádisták előtt – illetve a szír polgárharc hátterén jobbnak látta, ha rendezi a PKK-hoz, a kurdokhoz köthető belső harcait.

Amikor elkezdték végrehajtani a kurd kisebbséggel kötött megállapodást, s ezek közül is a harcosok leszerelését, Ankara még nem is álmodott az Iszlám Állam közelkerüléséről, s bár már tudott arról, hogy az ISIS mi mindere képes Szíriában, az iraki közel-kalifátust nem látta előre. Most már gyökeresen megváltozott a helyzet, s ha eddig Ankarának az volt az úri heppje, hogy a régió hangadója legyen, most könnyen meglehet, hogy életérdekévé vált ugyanaz. Létérdeke lehet az, hogy ütközőzónát húzzon maga és Szíria, de még inkább önmaga és Irak közé, ahol a radikális szunnik egy másféle, fegyverrel megtámasztott régióuralást vizionálnak.

Továbbra is az a véleményem, hogy Törökországnak tökéletesen megfelelne a kurd kisebbség szétszórtsága legalább három felé: a sajátot úgy-ahogy rendezték ők, az irániaknak, legalábbis Ahmedinezsád alatt, a teljes kuss jutott, Irakban pedig hiába akarták létrehozni Kurdisztánt, a vegyifegyverező Szaddámnál csak dumában volt soketnicitás-pártibb a Máliki kormánykeverék. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Ankara Szíriában a szunni lázadók érdekeit támogatta, s ezt akkor tudta tökélyre vinni, amikor a maguknak külön kis enklávékat megvédő ottani kurdok egy olyan fegyveres-adminisztratív erővé váltak, hogy rájuk, már csak a törökországi komaság alapján is, lehetett némi Törökország-(érdek)védelmet bízni.

A dolog jóval messzebb mutat, mint az, hogy Erdogan miniszterelnöknek államfői ambíciói vannak, a kurdok meg választópolgárok – ez a nóta arról szól, hogy amennyiben a szíriai átszivárgásnak némiképpen képesek gátat vetni, úgy égető szükség lehet egy zónára, amely viszont kalifátusostól megállítja az ISIS-t.

Hallották, hogy Ankara ellenezte volna Kirkuk annexióját? Mert én sem, annak ellenére, hogy él a rettegés, miszerint egy ilyen terület- és legitimitásszerzés példaként belobbanthatja az éppen nyugvópontra helyezett török-kurd belső ellenállást. Moralizálva jut eszembe: az iraki kurdság körülbelül 2007 óta kéri, hogy Ankara vegye ernyője alá a politikai savaseső elől, s hogy legalább azóta kapják ugyanazt a néma választ: így szétszórva vagytok igazán jól.

Most minden változni fog: a kurd olaj kikerüli Bagdadot és Ankarába csorog, lehetségesek a szabadkereskedelmi egyezmények, a vízumkérdés lazulhat, s bár még csak elképzelem, ahogy a török euró berobban a bagdadi bazárban, a líra már megteheti azt Kirkukban.