Igazán nem gondolom, hogy hosszasan keresgélném a kis- vagy nagykanalat, amelybe bele lehetne fojtani egy-egy kívül-belül tarkoponyájút, szóval nem totojáznék, ha lenne bármi lehetőségem, hogy féregtelenítsem a Glóbuszt. Vagyok ily extrém. Maradva azonban a realitásnál, csak attól dobom el az agyam, hogy mekkora lett az europai pánik a EP választásokon jól teljesítő szélsőjobboldali képződmények miatt, tudatában persze, hogy jelzett közösségnek eb-kötelessége azonnal csaholásba kezdeni, amint udvarára téved egy svasztikoid ordas.

De csak ne pánikoljanak, mert nem akkora a baj, ha tanulnak abból, hogy az európai átlagpolgárt mennyire nehezen lehetett elcsábítani választani, annyira messzinek érezte magától, a zsebétől Brüsszelt, mint a Marsot, annyira távolinak a mikro-medián-makro képviseletét – egyáltalán annyira elege van az egész nadrágszíj-meghúzásból, hogy szkeptikussá lett.

Az EU-szkepticimusnak pedig nem annyira formája, mint inkább táptalaja az olyan francia siegheilos párt, amilyent Marine Le Pen az apucijától örökölt (aki a hírhedt Charlemagne-hadosztály egyik altisztjével alapította meg az FN-t), vagy amilyent nagyon balosra sikeredve produkált a görög elégedetlenség. A francia képmutatás fájt: a prezidenciális jajgatás alig halkult, pedig Hollande minden, csak nem vízfejű, teljes tudatában van annak, hogy országa még abból a populizmusból is kifürödik lassan, amely Sarkozyt annyi bajon átsegítette, s megbosszulta magát, hogy a friss világpolitikai események osztalékából a gall kakas csak kiskakasként részesedett. (Pardon, Mali? Az kicsit más, oda menni kellett, mert a gloire-taraj túlontúl direkte-indirekte veszélyben volt.)

A Nemzeti Front sikerében az aggasztó, hogy sok embert hódított el egy véleménynyilvánításnyi időre középről és balról, mert innen sem mindenki elégedett az Hollande-rendszerrel. A löpenisták mostani eredménye azonban kötve hiszem, hogy sikerre fordítható lenne egy, a nemzetet érintő választás során, annál is inkább, mivel ilyesmire csak hosszú idő múlva kerül majd sor. Hollande után majd nem valami pétainizációra kell számítani. (Persze, amennyiben a nyavalygás nem tartja állandóan rivaldafényben a FN-t.)

Az elmélet szerint az EP választások hőmérséklete elegendő mértékben utal arra, hogy a választópolgárok mekkora lázat éreznek a hazai pártok iránt vagy ellen, mi több, erre a polgár, a média, és a politikum is hazaüzenő referendumként tekint. Az elmélet része az is, hogy az ilyes nyomás, ha gyenge kormányra talál, megtöri azt. Ebben az értelemben tán a görög kormány ingatag, de a francia vagy az angol egyáltalán nem, furcsa hát innen hallani a fel-felcsukló zokogást. Még valami: csak van azért annyi européer józan esze a tagállamok pszihoszexuálisan érett választópolgárainak, hogy ha már hazai pályára választanak, akkor – szembenézve velük – visszariadnak mindenféle (széljobb, szélbal) gárdáktól. Remélhetőleg...