Izgalmas, kalandos és tartalmas évet zárok. Életem és karrierem kerek fordulópontja volt ez... rengeteg minden történt velem, értem és körülöttem, de a legfontosabb talán az volt, hogy öntudatom és önbizalmam megszilárdult. Ez nemcsak pszichológiai vagy kulturális tény, ami látványos gesztusokban vagy hirtelen felismerésekben nyilvánul meg, hanem inkább egy lassú, következetes belső rendeződés eredménye. A hivatástudat, a provincializmus bénító mechanizmusa, az identitás önmarcangoló dilemmája, a művészi büszkeség és a hiúság közti vékony határvonal mind olyan – engem állandóan foglalkoztató – kérdések, amelyek nem egyszerű elméleti viták tárgyai, hanem nap mint nap befolyásolják döntéseimet, mozgásteremet és belső szabadságomat. Már e kérdések puszta felismerése is világossá tette, hogy számomra nem a kudarc hordozza a legnagyobb kockázatot, hanem az a fajta csendes megalkuvás, amelyben az ember lassan lemond önmagáról.

2025 számomra a helyükre kerülő dolgok éve volt. Azoké az összefüggéseké, amelyekről korábban csak sejtéseim voltak, és amelyek most világos szerkezetté álltak össze. Emberként, zenészként és gondolkodóként is közelebb kerültem ahhoz, hogy megértsem, mit csinálok, miért csinálom, és – talán ez a legfontosabb – kinek nem akarok megfelelni többé. Az év során írt szövegeim, dalaim, műveim, cikkeim és könyveim valójában mind ugyanarra a kérdésre keresték a választ. Egyazon térben, ahol generációk nőttek fel ebben az állandóan provokáló mentális és érzelmi feltételrendszerben, amelyben a túlélés fontosabb volt az önazonosságnál, hogyan lehet mégis integritással létezni egy olyan társadalmi és kulturális közegben, amely rendszerszinten a bizalmatlanságra van huzalozva?

A kortárs társadalom egyik legmélyebb, mégis legkevésbé elbeszélt tapasztalata a bizalmatlanságból táplálkozó állandó bizonytalanság, amely mára már széles körben elfogadott norma lett. Egy tudatosan fenntartott működési módról beszélek, amely átszivárog a közéletbe, a kultúrába és az egyéni önértelmezés legintimebb rétegeibe is. Az identitás ebben a közegben többé nem belső tartás vagy etikai tengely kérdése, hanem egyre inkább egy piacképes konstrukció, egy rugalmasan formálható, eladható narratíva, amelyet a kulturális és gazdasági szereplők újra és újra becsomagolnak, majd egzisztenciális termékként dobnak piacra. Ami nem illeszthető ebbe a logikába, az gyanússá, majd láthatatlanná válik egy olyan térben, ahol a csend gyakran jobban finanszírozott, mint az igazmondás. Zenészként különösen élesen érzékeltem ezt az ellentmondást. A zene – mint működési modell – a kölcsönös bizalomra, az azonnali visszacsatolásra és a kompetencia elismerésére épül. Ismeretlen zenészek képesek együtt létrehozni értelmes struktúrákat, mert a közös nyelv felülírja a túlzott önámítást. A társadalom más területein viszont épp ennek az ellenkezője történik: a pozíció megelőzi a teljesítményt, a narratíva fontosabb a valóságnál. 2025-ben világossá vált számomra, hogy ebből a rendszerből nem lehet egyszerű reformálással kilépni. A művészeti és kulturális szcénában gyakran hallani a „párbeszéd”, a „hidak építése” és az „inkluzivitás” jelszavait, miközben a struktúrák érintetlenek maradnak. A bizalmatlanság intézményesült, a lojalitás felülírja a minőséget, és a középszer válik normává. Ebben a közegben az önazonosság már nemcsak romantikus gesztus, hanem az egyetlen ellenállási forma, ami adatott nekünk.

Írásaim visszatérő témája volt a provincializmus, amelyet sokan félreértenek. Ez nem kifejezetten csak földrajzi, hanem inkább strukturális jelenség, ami tulajdonképpen nem más, mint a mindenkori hatalomhoz való viszony torzulása. A provincializmus nem azt jelenti, hogy „kint” vagyunk, hanem azt, hogy reflexszerűen fölfelé tekintünk, miközben lefelé taposunk. Ez a logika termeli újra azt a kulturális kiszolgáltatottságot, azt a kontraszelekciót és azt a sajátos kelet-európai jelenséget, amelyben a tehetség mindig gyanús, az autonómia pedig egy állandó provokáció. A provincializmus olyan reflexrendszer, amely egyszerre termel kisebbrendűséget és agresszív önigazolást. Az ettől való elszakadás – ami az én esetemben fizikai értelemben is megtörtént évtizedekkel ezelőtt – valójában hosszú belső munka eredménye. Ennek a munkának köszönhetően megszűnt bennem a folyamatos bizonyítási kényszer, amit emberként és zenészként különösen felszabadító volt megélni. 2025-ben ezt a tapasztalatot sikerült tudatosan átültetnem az életem más területeire is. Kevesebb kompromisszum, kevesebb magyarázkodás, több jelenlét és cselekvés. Nem gondolok még visszavonulásra, hanem inkább tanulom az elmélyülést. Ez az év éppen ezért lett a konszolidáció éve számomra.

Életem olyan szakaszához értem, ahol az ember már nem a pálya széléről figyeli önmagát, hanem magától értetődően és kényelmesen elfoglalja megérdemelt helyét a páholyban, mint a pálya tulajdonosa. Végre megértettem, hogy a szabadság nem a lehetőségek bővülését jelenti, hanem a nemet mondás képességét egy olyan rendszerben, amely a folyamatos részvételt és a hierarchikus sorban állást követeli. És ebben az évben végre megtanultam nemet mondani – félelem nélkül, sértettség nélkül, magyarázatkényszer nélkül. Elérkeztem életem egy olyan szintjére, ahonnan már nem kell magyarázni, miért nem akarok minden asztalnál ott ülni. A kulturális térben az autonómia ára mindig az elszigetelődés veszélye – de 2025-ben világossá vált számomra, hogy a belső koherencia hiánya ennél sokkal drágább. Ez a realitás éve volt... és néha ez a felismerés a legnagyobb előrelépés. Már nem kell elszakadni, csak továbbmenni.

Köszönöm minden kedves olvasóm figyelmét és érdeklődését, valamint a szerkesztőség bizalmát és őszintén remélem, hogy a jövőben is számítanak majd egy folyamatosan fejlődő zenész/gitáros sajátos meglátásaira, amelyeket a Nyakig Mézben című rovatban, heti rendszerességgel közlök majd. Mindenkinek sok örömet, egészséget és BÚÉK!

A szerző hivatalos honlapja itt elérhető.