Most már tanulság az, ami a Barack Obama második mandátumában végre megtett első izraeli látogatásból „száraz” anyagként fennmarad: tulajdonképpen formális gesztusra vette rá Benjamin Netanjahu miniszterelnököt. Rossz nyelvek szerint mellette állt, amíg a vendéglátója telefonált. Bibi ugyanis pro-form elnézést kért népe nevében is a török miniszterelnöktől, a Mavi Marmara fedélzetén megölt nyolc török állampolgár haláláért. Tayyip Erdoğan szintén formálisan elfogadta az össz-törökség nevében a bocsánatkérést, s a két fél sajnálkozva továbbásítozik, ha ezzel nem járna egy oly ígéret is, miszerint a majdnem három éve megszakított diplomáciai kapcsolatokat újrakezdeményezi: a török oldal.

Az már „egészen kisbetűs”, hogy a türk közeledés lépésenként történik, a megfontoltság a csiga vertikális mászásának sebességével vetekedik majd, s az is kérdés, hogy mi lesz az egyik legfontosabb török kéréssel: a megbocsátást ugyanis a Gáza-blokád megszüntetése gyorsítaná igazivá.

Erdoğantól és a gázai miniszterelnöktől tudjuk, hogy az övezetben vizitre kerül sor: tán azt ellenőrzi Erdoğan, hogy mit tesz Tel-Aviv Davutoglu külügyes fenyegetésére, hogy ha nem oldják a blokádot, nem normalizálódnak a viszonyok? Nem lesz, mit ellenőrizzen a török miniszterelnök.

Az viszont fontos, hogy Amerika Obamán keresztül üzent Izraelnek: az együttvédekezésen, együttharcoláson és kereskedésen túl, kettejük viszonya változni fog, már most is azt teszi. Izrael a baráti Mubarak-Egypt összeomlása után felismerte, hogy a Morsi-Miszr korántsem ugyanolyan regionális pro-zsidó balanszírozó tényező, s így lassan arra is rájött, hogy eddig volt befolyása regionális társai viselkedésére, de mostantól egyre kevesebb lesz.

Jómagam személy szerint az amerikai „reápolitik” ébredésének tartom, hogy csak megfontoltan és csökkentett habzással vett részt a líbiai tavaszban, mérlegelte, hogy megéri-e egy újabb iraki és afgán sikersztorit Észak-Afrikára ráformázni.

Ennek ellenére a jelenség része, hogy onnantól számítva Amerika akkor is távol marad, ha hadászatilag kellene támogatást nyújtania – mondjuk Maliban vagy Szíriában –, s ez jele lehet egy mind általánosabb visszahúzódásnak, még korántsem izolacionizmusnak, de mindenképpen a belföldi problémák hangsúlyos figyelésének, a külföldiek diszkrét ejtésének (apropó iraki és afganisztáni kivonulás).

Izraelt jelenleg nem fenyegeti kimondott támadás, nemzeti fennmaradása nem veszélyeztetett, de zavarja, hogy gyengül ráható képessége a régióban most óvatosan és keveset mozgó Amerikára, befelé fordul és reaktívan vár. Amerika pedig, hogy megnyugtassa, és hogy kevesebb gondja legyen amiatt, ha kissé elengedné Tel-Aviv kezét, inkább megadja a kezdő lökést a két, nem rég még baráti régióshatalom közeledéséhez. Utóvégre bármennyire is kivonul, Törökországban csak bennmarad, s ha így tud hatni a szíriai eseményekre, ugyanakkor Iránt biztosítja a szintén török-újrabarát Izraelen keresztül... nos, akkor tényleg érdemes (majdnem) minden elintézhetőt egy pár centes telefonhívással rendezni.