Gyerekként nehezen tudta megkedvelni a jégkorongot, szülei biztatására mégis kitartóan folytatta a Gyergyói Fox Hockey játékosa, Bálint Anna Regina. Úgy véli, a mai helyzethez képest akkor sokkal kevésbé volt népszerű a lányok körében a hoki, neki is nagyrészt fiúkkal kellett készülnie egészen középiskolás koráig. Tizenhárom évesen érezte magát élete legjobb formájában, azóta rá kellett jönnie, hogy csak kizárólag hokiból Románában nőként nem lehet megélni. A Gyergyószentmiklóson elért remek eredményei után most Marosvásárhelyen tanul, de amikor csak ideje engedi, igyekszik továbbra is segíteni a csapatot. Mivel jó ideje énekléssel is foglalkozik, azon az úton is szeretne tovább menni, hosszú távú célja pedig az, hogy gyógytornászként elhelyezkedjen valamelyik sportklubnál.

– Mi az első hokival kapcsolatos emléked?

–Hat-hét éves lehettem, amikor mindenképpen szerettem volna elkezdeni valamilyen sportot. A testvéreim dzsúdóztak. Bennem is felemerült az ötlet, hogy elkezdjem, de az edzések időpontjai nem feleltek meg. Mivel a hoki akkoriban nálunk nagyon felkapott volt, az óvoda után neki is kezdtünk a korisulinak. Ott megtetszett nekem a korcsolyázás. Apukám elkezdett dolgozni a jégpályán, ahol több lány is volt, úgy döntöttem én is megpróbálom a hokit. Eleinte nagyon nehéz volt. Nem szerettem. Aztán belejöttem.

– Ha jól tudom, az elején abba is akartad hagyni, és évekig gondolkodtál ezen. Mi adta meg neked a löketet, hogy hosszútávon kitarts mellette?

– A szüleim. Nem mondom, hogy erőltették, mert, ha azt látták volna, ez nem nekem való, és nem akarom, akkor nem biztattak volna a folytatásra. Addig mondták, hogy menjek és csináljam, ameddig három-négy év után megszerettem.

– Gyerekként a fiúkkal együtt játszottatok, hányan voltatok lányok a csapatban?

– Úgy emlékszem, négyen vagy öten voltunk. Az U8-as korcsoportban hárman, és később is csak annyian, akik rendszeresen jártunk. Olyanra is emlékszem, aki egy hónapot járt és egyet nem, de körülbelül tizenöt fiú mellé jutott három lány az edzésekre.

– A hoki mellett milyenek voltak a sulis évek? Megterhelt titeket, amikor az edzések mellett az órák száma is megemelkedett?

– Nyolcadik osztályig könnyű volt, mivel mi a csapatból sportosztályba jártunk. Amikor hiányozni kellett, egyszerre hiányoztunk, és egyszerre pótoltuk be a leckéket. Nyolcadik után jött a nehezebb része, átkerültünk más városba, én például Csíkszeredába, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumba. Onnantól kezdve nehéz volt megoldani, hogy hazajöjjek és edzésre járjak, ezért ott kezdtem el járni edzésre, mert nem akartam kiesni.

– Ebben a sűrű időszakban felmerült újra a gondolat, hogy abbahagyd?

– Szerintem ekkor volt a csúcs. Tizenhárom-tizennégy évesen szerettem a legjobban a hokit, akkor is ment a legjobban. Sokat fejlődtem, mai napig nem volt még egy olyan jó időszakom, mint az. Úgy éreztem, ez a jövőm. Ahogyan teltek az évek, rá kellett jönnöm, ebből nem fogok tudni megélni Romániában. Az már nagy falat lenne nekem, hogy Magyarországra kimenjek.

–  Az elmúlt években mennyire változott a helyzet a női hoki terén?

– Az elmúlt három-négy évben sokat változott. Egyre több lány kezdett jégkorongozni. Úgy hallottam, hogy ott, ahol én kezdtem a hokit, mára már fele-fele arányban vannak a lányok a fiúkkal. Szerintem ez a toborzásoknak is köszönhető. Van, akiből válogatni, nincsen szó arról, hogy alig lenne játékos.

– Karriered legeredményesebb, ma is tartó időszakát a Foxnál élted meg, hogyan kezdődött számodra a játék a csapatnál?

– Amikor éreztem, hogy a fiúkkal már nem tudok sokáig játszani, mert nagyobbak, lehetőségünk adódott a Csíkszeredai Sportklubnál játszani. Kicsivel több mint egy évet játszottam a Szeredánál. Amikor a Fox ellen hokiztunk, az ottani elnök elhívott. Mondta, szeretnék, hogy náluk játsszak. Láttam, az a csapat intenzívebb fejlődést tud nyújtani, több meccs és edzés van, ezért döntöttem úgy, inkább ott folytatom.

– Számos sikert arattatok együtt, melyek voltak a legmeghatározóbb pillanataitok?

– Minden évben sikerült megnyernünk a román bajnokságot. Egyszer a magyar bajnokságon is harmadik helyet értünk el, ez számomra nagyon emlékezetes maradt. Idén is az a célunk, hogy a legjobb háromban benne legyünk. A kiutazások kellemes emlékek nekem, mindig jól érzem magam a csapattal.

– Említetted, hogy a hoki mellett más célt is keresned kellett magadnak, jelenleg mire koncentrálsz?

– Most egyetemen tanulok, balneofiziokineto-terápia szakon Marosvásárhelyen. Emellett énekelek is, a hoki mellett az mindig fontos volt. Most az egyetem miatt szünetelek, de jövőtől igyekszem majd visszatérni. Elkezdtem edzőteremben is komolyabb szinten edzeni, erre most nagyon fókuszálok. Összeségében a tanulás számomra a legelső, annak nem szabad háttérbe szorulnia.

– Most, hogy az egyetem alatt többen is más városban vagytok, hogyan lehet összetartani a régi csapatot?

– Én próbálkozom. Sajnos most már egyre többen vagyunk ebben a helyzetben, és a csapatnál is sok az olyan fiatal játékos, aki minden nap ott tud lenni. Amíg van lehetőségem, addig szeretnék a csapat tagja maradni. Hétvégén van lehetőségem hazamenni, kicsit nehéz a helyzet, de amikor csak tudok, megyek.

– Mesélj kicsit az éneklésről is, azt mikor kezdted el?

– Tizennégy éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni vele. Azelőtt is énekeltem, csak nem jártam órákra. Apukám zenész, anyukámnak is jó hangja van. Addig nyaggattam őket, hogy írassanak be énekórára, amíg megtették. Elkezdtem YouTube-ra videókat forgatni, van egy saját csatornám. Brassóba jártam át, majd online folytattam. Mindig a videókészítés volt a legjobb az egészben.

– A szakmát tekintve mihez szeretnél kezdeni az egyetem elvégzése után?

– Gyógytornász szeretnék lenni. Nagyvonalakban ez az elhatározás. Mindenképpen valamilyen klubnál helyezkednék el, nem muszáj hokinak lennie. Lehet szó kosárról és fociról is, de mindenképp sportolókkal szeretnék foglalkozni. A konditermi edzéseket is szeretném továbbvinni. Nagyobb célokat egyelőre még nem határoztam meg.