A csíkszeredai Novák Károly Eduárd 45 évesen - immár sportminiszterként is - vett részt és szerzett egy ezüstérmet Tokióban a parakerékpárosok 4 kilométeres versenyében. Hazatérése után azonnal belevetette magát a tárcavezetői feladatok elvégzésébe, de azért a Maszolnak is mesélt érzéseiről, tapasztalairól, terveiről. INTERJÚ    

Isten hozta itthon. Meg se kérdem, hogy sikerült-e kipihenni az út fáradalmait, hiszen hazaérkezése után azonnal belevetette magát az eseményekbe. Ott volt a kerékpáros Románia Körverseny díjkiosztóján, fejet hajtott Ivan Patzaichin koporsója előtt. Ilyen sok energia maradt Önben a paralimpia után?

(kacag) Sajnos nem, nagyon fáradt vagyok. Fel voltam rá készülve, tudtam, hogy ez a hajtás vár rám itthon. Most még húzom-nyúzom, ameddig tudom, próbálok pihenni egy-egy kicsit. Aztán remélem, hogy október-novemberben sikerül egy hét szabadságot kivennem, mert én is emberből vagyok.

Sokan vártak haza, egyfelől sokan kíváncsiak arra, hogy mi történt Tokióban, másfelől pedig a munkatársaim három héten keresztül nélkülem tartották a frontot.

Ahogy azt már előző években is megszoktuk, a paralimpia sokkal kevesebb figyelmet kapott a két héttel korábban véget ért olimpiához képest. Bevezetne egy kicsit a paralimpia hangulatába? Miben különbözik az olimpiához képest?

A paralimpiának sokkal erősebb üzenete van, mint az olimpiának, hiszen olyan emberekről szól, akiknek a nehézségek ellenére, a sorssal dacolva, sikerült életcélt kapniuk. A számok is azt bizonyítják, hogy a szélesebb társadalom körében is óriási érdeklődés övezi a paralimpiát. Emlékezzünk csak vissza arra, hogy 9 évvel ezelőtt Londonban sokkal nagyobb volt az érdeklődés a paralimpia iránt. Annak külön örülök, hogy idén – első alkalommal a romániai televíziózás történetében – a TelekomSport élőben közvetítette a paralimpiai szereplésünket.

A helyszínen hogyan élte meg a nézők hiányát?

Mi, kerékpárosok el voltunk izolálva, hiszen nem az olimpiai faluban laktunk, Tokiótól 150 kilométerre volt a velodrom, utána pedig az országúti versenyeket a Fuji Speedway motorsport versenypályán rendezték. Két zártkörűvé alakított szállodában laktunk. Mindezek ellenére a versenyeknek megvolt a maguk hangulata, a versenydrukk, a stressz ugyanúgy működött, mint korábban. Természetesen sokkal hangulatosabb lett volna nézőkkel.

Kijelenthető, hogy különösen motiváltan utazott ki Tokióba? Kedvenc száma, a C4-es kategória 4 kilométeres versenye előtt nem félt kijelenteni, hogy az aranyra hajt. Mi állt ennek a hátterében?

Meg kellett jól vizsgáljam azt, hogy mire tudnék tisztességesen felkészülni olyan körülmények között, hogy miniszterként rengeteg dolgom volt; nem tudtam olyan edzésprogramot kialakítani, versenyezni, mint az előző olimpiai ciklusokban. Át kellett értékelnem a felkészülésemet, és így elsősorban a 4 kilométeres próbára készültem. Nagyon örültem annak, hogy ezzel a specifikus felkészüléssel is sikerült egy 10 másodpercet faragnom a 9 évvel ezelőtti, Londonban elért időmből.

Visszaigazolódott, hogy jó taktika, stratégia volt, és ha folytatnám a párizsi játékokig, akkor csak erre a próbára koncentrálnék három éven keresztül.

Valóban számításba veszi azt, hogy 3 év múlva Párizsban részt vegyen az ötödik paralimpiáján?

Miért ne. Ha számításba veszem az ellenfeleimet és az én erőmet, akkor nem zárom ki. Az biztos, hogy három év múlva ugyanilyen, ha nem jobb erőben tudnék lenni. Azt gondolom, hogy megéri 3-4 évet készülni az olimpia hangulatáért, átélni azt az érzést.

 Hova helyezné a 4 kilométeres versenyen megnyert ezüstérmet? Elsősorban a londoni aranyhoz képest. Eltelt két paralimpiai ciklus és Ön immár ugye 45 éves. Melyek voltak a befutás utáni első gondolatok, érzések?  

Nagyon jó kérdés. Ha Londonban nyertem volna ezüstöt 9 évvel ezelőtt, akkor nem lettem volna boldog, mert akkor a cél az aranyérem volt. De most, ilyen körülmények között, az volt a célom, hogy érmet nyerjek. Ezt elértem, tehát teljesen elégedett vagyok. Reálisan kell látni a helyzetet: milyen körülmények között edzettem én, milyen körülmények között edzettek az ellenfeleim. Sok szempontból ez az ezüstérem talán még értékesebb, mint az arany, amit 2012-ben nyertem.

Látszott a felvételeken is, hogy valósággal sugárzott az örömtől. Mennyire sikerül kizárni a külvilágot, annyira megszűrni az otthonról érkező híreket, hogy azokban a napokban csak Novák Ede a kerékpáros legyen, ne a miniszter is?

Szerencsére itthon sokan falaztak azért, hogy megszűrjék a problémákat, mert tudták, hogy ez nekem mennyire fontos. Eléggé el tudtam határolni magamat azokban a napokban a minisztériumi problémáktól. Még azok is tiszteletben tartották a tokiói küldetésemet, akik egész évben támadtak, kritizáltak, háborogtak ellenem. Ezért hálás vagyok nekik is.

Beszélgetésünk elején említettük, hogy nem volt ideje felszusszanni, mondhatni, már a repülőtéren rendezett ünnepélyes fogadtatáson nem csak a parasportoló, hanem a sportminiszter is jelen volt. Tárcavezetőként milyen következtetéseket vonna le az olimpiai, paralimpiai szereplésből?

A lehetőségeinknek alig 15-20 százalékát tudtuk felszínre hozni, úgy gondolom, hogy Románia 15-20 érmet kellene nyerjen az olimpián, és körülbelül ugyanennyit a paralimpián is. Az ország fiataljaiban, a sportolókban akkora potenciál van, hogy ezt tudná teljesíteni. Jobb szervezéssel, irányadással és felügyelettel az elkövetkezendő 4-8 évben ezt el lehetne érni.

Sokan, Ön is közöttük, példaként állítják a román sporttársadalom elé Magyarországot. Hogy ott tervezett munka folyik, kezdve a kiválasztástól, az egyéni fejlesztésen át, a szakemberek képzésén és anyagi megbecsülésén keresztül a sportolói életút kigondolásáig.

Az elmúlt 6 hónap alatt komoly elemzést végeztünk, és most már jól látjuk a problémákat. A magyar modellből lehet inspirálódni, de nekik kicsit másabb a helyzetük. Bizonyos értelemben nekünk még talán kicsit előnyösebb is a helyzetünk.

Mire gondol?

Sokkal több állami sportstruktúránk van, sokkal több lehetőséget tudunk biztosítani a fiataloknak arra, hogy állami támogatásból sportoljanak, mint Magyarországon. Az infrastruktúra is többnyire már rendelkezésre áll.

Ha belegondolunk, a sportminisztérium, az oktatásügyi minisztérium, a belügyminisztérium, az önkormányzatok egy halom pénzt elköltenek sportra. Meg kell határozni, hogy melyek a prioritizált sportok és összehangoltan dolgozni.  

Milyen kifutási időt lát az oly sokszor emlegetett sportstratégiában? Melyek lennének a rövid, közép és hosszú távú tervek?

Első nagy megmérettetésünk 2024-ben lesz a párizsi olimpián. Meg kell találnunk azt a 100-150 sportolót, akikkel eredményeket tudunk elérni, és 3 éven keresztül számukra a legjobb feltételeket kell biztosítanunk. Ezzel párhuzamosan el kell indítanunk az edzőképzés reformját.

Második lépésként meg kell határoznunk, hogy mely az a 12-14 sport, amelyben hosszú távon sikeresek tudunk lenni, és ezeket minden sportstruktúrában – állami, minisztériumi és önkormányzati támogatású egyesületek – „orrvérzésig” támogatni. Ezekben a szakágakban el kell indítanunk egy olyan utánpótlásprojektet, amiből „táplálkozni fogunk” 2028-ban és 2032-ben.

Milyen fogadtatásra találtak a tervei?

Magas politikai szinten megkaptuk a támogatást, bizalmat. Alacsonyabb szinten, a szakszövetségeknél, elképzelhető, hogy egyeseknek nem fognak tetszeni ezek a radikális változtatások.

 Sportolóként és miniszterként hogyan raktározta el magában az Anamaria Popescu-s affért?

Sportolóként akár meg is érthetném a reakcióját, viszont az ő szintjén, öt olimpiai szerepléssel a háta mögött, nem lehet elkövetni egy olyan kapitális hibát, hogy nem adsz kezet egy miniszternek. Szinte azt is mondhatnám, hogy az ő esetében hiábavaló volt az egész, nem értette meg az olimpiai szellem lényegét.