Tizenegyedik Dakar-raliját teljesítette idén a szatmárnémeti Gyenes Emánuel. A motorosok két kategóriájában – Maraton és Malle Moto – a dobogó második fokára állhatott fel, ami annak fényében számít különösen értékes eredménynek, hogy egy rendkívül súlyos sérülés után ült vissza a nyeregbe. INTERJÚ

Hogyan telt el az pár nap azóta, hogy véget ért a Dakar-rali? Mi volt hazaérkezésed után az első dolog, amit tettél?

Elsősorban pihentem. Múlt vasárnap, reggel 8 óra felé értem Szatmárra, 24 órás utazás után. Az első három napot csak a családdal, barátokkal töltöttem, velük osztottam meg elsőként az élményeimet. Azután kezdtem el kifelé is kommunikálni, újságírókkal, kollégákkal.

Apropó család, barátok. Hogyan engedtek el, és hogyan fogadtak vissza? Aggódtak érted?

Persze, hogy aggódtak. Nem csak a család és a barátok, a munkatársaim az Autonettől, a szponzoraim, az orvosom, hanem – megmondom őszintén – még én is aggódtam, tudva, hogy milyen körülmények között utaztam el Szaúd-Arábiába.

Nagyon súlyos sérülés után tértél vissza, honnan merítettél erőt arra, hogy elindulj? Mi motivált abban, hogy ne add fel?

Erre nincs válaszom. Sokan kérdezték előtte, hogy miért megyek, miért nem hagyom ki ezt az évet?

És miért?

Gondolom, azért, mert nekem ez egy életmód. Meg tudom azt, hogy a Dakar-rali egy évben egyszer van. Az évek telnek, és nem akartam kihagyni egy olyan esztendőt, amikor képesnek éreztem magam arra, hogy részt vegyek a versenyen. Ha több ilyen verseny lenne egy évben, akkor tudnék mérlegelni; nem megyek el januárban, majd elindulok júniusban. De mivel egy évben csak egyszer van, indulnom kellett, nem akartam kihagyni.

Versenyeztél már hagyományos Párizs-Dakar útvonalon, rövidített, csak afrikai útvonalon, dél-amerikai útvonalon. Az idei pályáról mesélnél egy kicsit az olvasóinknak?

Az afrikai Dakarhoz hasonlítani elég nehéz, nagyon sok idő eltelt már a 2007-es verseny óta. Az volt számomra az első indulás, akkor még teljesen tapasztalatlan voltam. A mostani pálya a dél-amerikai évekhez képest sokkal könnyebb, nincsenek olyan magas hegyek, nem kell 4000 méter magasan motorozni. Itt nagyon nagy területen kellett sivatagos pályán futni, ez is meg tudja nehezíteni a motorosok dolgát.

Szaúd-Arábia számára tavaly is fontos kérdés volt, hogy a versenyzők elégedettek legyenek a körülményekkel. Az idei koronavírus-világjárvány mennyire nyomta rá a bélyegét a Dakar-ralira?

A verseny előtt nagyon szigorú szűrésen estünk át. Kiutazás után azonnal elkülönítésbe helyeztek, teszteltek, és csak negatív eredménnyel lehetett egyáltalán kimozdulni a hotelből. Volt egy olyan szlovák motoros, akinek pozitív lett a tesztje, ő két hetet a szállodában töltött, a versenyen sem indulhatott, és haza sem utazhatott. A negatív teszteredmény birtokában beköltözhettünk a táborba, és a szervezők arra nagyon ügyeltek, hogy minimálisra csökkentsék a „buborékon” kívüli emberekkel a kapcsolatot. Bent a táborban nekünk minden a rendelkezésünkre állt, a benzintől kezdve az élelmiszerig. A táborban is kötelező volt a maszkviselés.

Ez azt jelenti, hogy a versenyzők közötti kapcsolatok is minimálisra redukálódtak? Egy versenynap végén, a táborban se lehetett összeülni, megbeszélni dolgokat?

Nyilván próbáltuk betartani a szabályokat, de nehéz volt. Például az én kategóriámban, a Malle Motóban a motorbiciklik egymás mellé voltak leparkolva, ott kellett egymás mellett szereljünk délután.

Idén is volt halálos baleset a Dakaron. Téged az ilyen hírek mennyire ráznak meg? Elgondolkodtatnak?

Persze, hogy elgondolkodtatnak, főleg így, hogy én is benne voltam. Akár velem is megtörténhetett volna. Minket, a Malle Moto kategóriában azért érintett jobban a halálos baleset híre, mert Pierre Cherpin egy volt közülünk.

Két kategóriában – Maraton és szervízcsapat néküli motorosok – a dobogó második fokára állhattál fel. Ezekről mit kell tudni?

A Malle Moto kategória legfontosabb jellemzője, hogy a versenyző mellett nincs szervízcsapat. Az etap teljesítése után a táborban egyedül vagy, neked kell megjavítanod a motorbiciklit, neked kell felkészítened a járműt a következő napra. Szerintem ez a legnehezebb kategória, mert egy szervízcsapattal rendelkező motorosnak sokkal könnyebb dolga van, délután pihenhet, és fizikálisan készülhet a következő napra. Mialatt én a motromat készítem fel, hogy legyen minden rendben másnap.

Kapcsolódó

Dakar-rali: az autósoknál Peterhansel, a motorosoknál Benavides győzött

A szervízcsapat nélkül induló motorosok, valamint a Maraton kategóriájában a szatmárnémeti Gyenes Emánuel a dobogó második fokára állhatott fel. 

Dakar-rali Gyenes Emanuel

Ez tulajdonképpen azt jelenti, annyira kell ismerned a motorbiciklidet, hogy ha éjjel felköltenek, akkor is becsukott szemmel szétszereled és összerakod a motorbiciklidet?

Hát igen, ismerem a motrot. Régebben dolgoztam a KTM-kirendeltségnél, van némi tapasztalatom. Biztos vannak olyan problémák, amiket nem tudnék megoldani, de szerintem a felmerülő dolgok 90 százalékával meg tudok birkózni.   

És a Maraton kategória?

A Maraton kategória lényege, hogy a motorbicikli legfontosabb alkatrészeit nem cserélheted ki a verseny során. Ezt a Dakar-rali előtt bevállalod, és emiatt sokkal jobban kell vigyáznod a motorbiciklire, mint egy másik versenyzőnek.  

A közösségi oldaladon minden nap beszámoltál az eseményekről. Ezt miért teszed? Mennyire fontos számodra a visszajelzés, amit az otthoniaktól kapsz verseny közben?

Azért teszem, mert nagyok sok követőm van, akik kíváncsiak arra, hogyan telt a napom, milyen problémákkal szembesültem, mik voltak a nehézségek. Nagyon sokat számít nekem, és erőt ad, amikor látom a sok biztató üzenetet.

Számomra különösen jó érzés volt, hogy nem „spóroltad ki” a magyar nyelvű kommunikálást, egy-egy etap után románul és magyarul is posztoltál videóüzenetet közösségi oldaladon. Ezt miért teszed?

Azért mert magyar vagyok, és mert vannak szponzoraim Magyarországról is. Az utóbbi négy évben versenyeztem a magyar enduró bajnokságban is, ők is követik a pályámat, ők is kíváncsiak a teljesítményemre.  

Mennyire nehéz visszarázódni a hétköznapokba egy ilyen adrenalin-bomba után, mint amilyen a Dakar-rali?

Amióta Szaúd-Arábiában rendezik a versenyt, könnyebb, mert nincs az a nagy időeltolódás, mint Dél-Amerikával volt. A nehéz része az, hogy visszajövök ebbe a hidegbe, a borongós, esős időbe, ami itthon van. Dzseddában például, amikor beértünk a célba, kellemes 30 fok volt. Az a része viszont jó az itthonlétnek, hogy nem csörög reggel fél 5-kor az órám, nem kell naponta 800 kilométert motorozni. Ezt nem nehéz megszokni.

Ennek ellenére, gondolom, tervbe van véve a tizenkettedik Dakar-talid. Jövőre ugyanakkor, ugyanott?

A jövő évi Dakarról még semmit se lehet tudni, sem az útvonalról, sem az érintett országokról nem mondtak még semmit. Ezért még semmilyen készülődésről nem lehet szó, de azért fejben már mennek a számítások.

Mi volt a legnagyobb élményed az idei Dakar-ralin?

Mivel ez már a tizenegyedik versenyem volt, lehet, hogy vannak olyan nagy dolgok, amik nekem már nem mennek annyira élményszámba, csak ha jobban belegondolok. Például az is, hogy minden nap az esti eligazításon, ahol a másnapi etapról kaptuk meg az információkat, Carlos Sainz mellett volt a helyem, sokat beszélgettünk. Nagyon szeretem a Forma-1-et, ezért nagy élmény volt az is, hogy a 11. nap végén találkoztam Jean Todttal, a Ferrari legendás csapatfőnökével.

A versennyel kapcsolatban pedig az a legnagyobb élmény, amikor átmész a célvonalon; az egy nagyon nagy megkönnyebbülés.

Kulturálisan az országot milyennek találtad, mennyire volt időd, alkalmad megismerni Szaúd-Arábiát?

Volt alkalmam, mert már egy héttel a verseny előtt kiutaztam. Gyönyörű tájak vannak Neon környékén. A helyiek részéről viszont nem éreztem akkora érdeklődést a verseny iránt, mint például annak idején Dél-Amerikában, ahol egy-egy nap kijött az utak mellé 4 millió ember. De idén már jobb volt, mint tavaly, hátha idővel megszeretik ők is a motorsportot.