Telt ház előtt mutatták be Marosvásárhelyen Vincze-Simó Franciska rendező Markó Béla verseiből készült versfilmjeit. Az eseményen az alkotások létrehozója, a Kontemporart kreatív csapat mellett részt vettek a kisfilmek szereplői is, köztük a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészei.

Az alkotók három kisfilmet mutattak be, majd Szabó Róbert Csaba kérdéseire válaszolva megosztották a nézőkkel a forgatással kapcsolatos kulisszatitkokat, de azt is, hogy hogyan érintette meg őket és egyáltalán miért is vállalkoztak arra, hogy részt vegyenek a projektben. A rendező, Vincze-Simó Franciska, az operatőr-vágó Gáspár Attila, valamint Kovács Károly szabadúszó színész közösen hozták létre a Kontemporart egyesületet, amely ezeket a különleges alkotásokat megvalósította. Mindhárman a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem egykori filmszakos diákjai.

Az egyszerű, minimalista díszlet, amelyhez nagyrészt saját eszközeiket használták fel, kihívások elé állította az operatőrt és a színészeket egyaránt. A beszélgetések során kiderült, hogy Gáspár Attila operatőr különféle helyzetekben, például úszva vagy egy kis Fiat hátsó ülésén összekuporodva készítette a felvételeket, sőt, kajakban ülve is filmezett a színészek mögött.

A versfilmek különleges aspektusa, hogy a költészetet sajátos módon közelítik meg, nagy szabadságot adva a színészeknek abban, hogyan értelmezik és élik meg a verseket. A rendező Vincze-Simó Franciska elmondta, hogy a versek és a filmek találkozásánál nem törekedtek arra, hogy változtassanak a versek gondolatmenetén, hanem azt követték. Markó Béla költő szerint a versek és a képi világ összeolvadása nem idegen tőle, hiszen ő maga is képeket lát, amikor verseket ír. 

Markó Béla hozzátette: „Ezek a filmek nem egyszerűen ábrázolták a verseket, hanem valami új, teljesen egyedi alkotást hoztak létre, ami számomra is megmutatta, hogy egy szöveg mennyi különböző értelmezési lehetőséget hordoz magában. Ezek a filmek valós emlékekből és élményekből indultak ki, és újraéltem azoknak a verseknek a helyzeteit, amelyekből az alkotás született.” Megemlítette, hogy amikor mások mondják el a verseit, gyakran érzi úgy, hogy az már nem az ő szövege. A versfilm esetében viszont ezt az érzést nem tapasztalta, mivel a filmkészítők nagyon hitelesen és mélyen kapcsolódtak a versekhez.

Vincze-Simó Franciska a beszélgetés során kifejtette, hogy a vers és a film találkozása akkor történik meg, ha a megfelelő módszert megtalálja, amely lehetővé teszi, hogy a kettő egymásra találjon. „Számomra a vers és a film találkozása egyfajta csatornaként működik, amely lehetőséget ad arra, hogy közvetítsek érzéseket és történeteket. Olyan történeteket, amelyek talán bennünk zajlanak, de nem mindig vesszük észre őket.” A rendező hozzátette, hogy ezekkel az alkotásokkal arra szeretné ösztönözni az embereket, hogy megálljanak, lelassuljanak, és újragondolják életüket, élményeiket.

A versekkel való kapcsolatát Franciska a szerelemhez hasonlította: „Ahogy egyre többet találkozik az ember azzal, amit szeret, úgy vágysz egyre többre belőle. Amikor olvastam ezeket a verseket, azonnal tudtam, hogy melyek azok, amelyek megérintettek, és tudtam, hogy ezekkel dolgoznom kell.”

A versfilm alkotása számára mérhetetlen szabadságot jelentett, és ennek kapcsán hangsúlyozta, hogy a művészet lényege a határok nélküli alkotás, amely megengedi az embereknek, hogy önmaguk legyenek. A színészekkel való munka során fontosnak tartotta, hogy a színészek „levegyék a maszkjukat”, és ne a tanult technikáikat mutassák meg, hanem lelkük legmélyebb rétegeit tárják fel, hiszen a filmek őszintesége és mélysége ebből táplálkozott.

A versfilm tehát nemcsak a versek ábrázolásáról szól, hanem egy mélyebb alkotói folyamatról, amelyben a versek és a filmek új értelmezési lehetőségeket tárnak fel a nézők számára, egyúttal elgondolkodtatva őket saját életük történetein és azok megélésén.