A Kolozsváron megrendezett 22. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) kétszáz filmet vetítettek. A filmfesztivál helyszínei idén is hagyományosan Kolozsvár, Szászfenes és Bonchida voltak, június 9. és 18. között összesen 18 helyszínen nézhettek filmet az érdeklődők. Mutatjuk, mit láttunk legutóbb és mi az, amit mindenképpen ajánlunk olvasóinknak.

And the King Said, What a Fantastic Machine

A svéd Axel Danielson és a francia-svéd Maximilien Van Aertryck első egészestés dokumentumfilmje már 15 fesztivált megjárt az idén, 2023-as „fantasztikus masinériájuk” nem más, mint az emberek képi obszessziójáról szóló vizuális szociológia, amely egyszerre vérkomoly és nagyon vicces.

A kamera és a kép történetét követhetjük végig a 19. századtól napjainkig, ez akár egy Wikipédia-szócikknek is megfelelhetne, készítőik azonban finoman jelzik ennek a képmániának a potenciális következményeit. Szavakban nehéz visszaadni a képi humort – van abban valami elképesztő tragikum és nevetségesség, amikor egy 1993-as Leni Riefenstahl-lal készült interjúban azt követhetjünk figyelemmel, mit tanult a filmművészet a náci propagandafilmekből, milyen nézőpontokat és új operatőri megoldásokat alkalmaztak, amit mai napig használunk. Ugyanígy világít rá a film arra a sokat ismételt, de nem eléggé megjegyzett közhelyre is, hogy egy kép nagyon pontos adatokat közöl a valóságról egy perspektíván belül, de valamit el is fed – lásd a Haiti tornádóról szóló sajtófotókat és a halálos áldozatokat fotózó fotósokról szóló fotót (ebben az alliterációs formában).

Már említettem a TIFF-en megnézett alkotások közül a Bangert, mint a digitális médián felnőtt generáció előtt meghajlás egyik példáját, a Fantastic Machine azonban ezt tökélyre viszi azáltal, hogy behozza a folyamatos live streaminget mint életstílust, a minden pillanatát lefotózó embereket, az értelmetlen és semmitmondó néző-és pénzgeneráló podcastokat, valamint a Twitch-csatornák gamereit, akik azt is lefilmezik, hogy tátott szájjal alszanak. 45 milliárd kamera van ezen a világon – hogy mit kezdünk vele, rajtunk múlik. (Sánta Miriám)

Houman Seyyedi: Jang-e jahani sevom – World War III

Houman Seyyedi iráni rendező abszurd, sötét, tragikus elemekkel megszórt szatírája volt a 2023-as Oscar-verseny egyik potenciális „sötét lova” a kritikusok szerint. Nem nyert, és még csak a szűkített címjegyzékre sem került fel, cserébe viszont elvitte például a Velencei Filmfesztivál fődíját. Attól még, hogy az Oscart nem kapta meg, a Harmadik világháború az év egyik legmeglepőbb és különösen mély alkotása. A „mélyet” úgy kell ez esetben értelmezni, hogy a nézőnek igencsak mélyről kell megmozgatnia értelmező izmait ahhoz, hogy egyrészt a cselekmény és a cím között összefüggést találjon, másrészt, hogy a rém szokatlan alaphelyzetet és a függőlegesen sok rétegen keresztül érvényesülő vonatkozásokat koherens rendszerbe illessze.

A cselekmény viszonylag csendesen kezdődik, és valóban nagy a csend, mivel Shakib az első percekben jelbeszéddel és suttogva mesél az ágy széléről valakinek egy véletlenül az útszélen látott kutyáról, akit utolért a végzet. Aztán Shakib elmegy dolgozni, illetve az alkalmi munkabörzén sikerül felkapaszkodnia egy kisteherautóra, amely elviszi egy helyszínre, ahol szögesdrótot tekernek le és csavarnak oszlopokra. De nem sokáig, ugyanis egy parancsoló női hang a munkacsoportról levéteti az  inget, és a sovány felsőtestű férfiakat bezavarják a gázkamrába, amelynek keskeny ablakán át Adolf Hitler figyel befelé. Illetve a Hitlert megformáló színész, mivel ekkor derül ki, hogy Shakib egy filmforgatás produkcióján dolgozik, kétkezi napszámos, úgymond díszletes. Egyben statiszta is, de nem sokáig, mert a rendező őt nézi ki Hitler szerepére és beköltözhet a horogkeresztes zászlókkal kitömött díszletházba, tudvalevőleg neki nincs hajléka, feleségét és fiát évekkel ezelőtt elvesztette a földrengésben, azóta csak tengődik. Most pedig egy süketnéma prostituáltat szeret, és oly nagyon ragaszkodik hozzá, hogy a tőle telhető mindent képes neki megadni, vagy a világot is elpusztítja ha kell, vagy szerelemből, vagy bosszúból, mindegy.

Különös folyamat megy végbe a főhősben és körülötte a közel kétórás cselekmény során. Shakibból, aki kezdetben a gyász súlyától kiszürkült, megtört, több öngyilkossági kísérletet túlélt apró senki volt, fokozatosan a környezete figyelmétől és az őt ért erőszaktól erősebb öntudata és önvédelme alakul ki, majd egy tragikus pillanattal kezdődően élet és halál ura lesz. Pusztító erők szabadulnak fel benne, az egykori tragédia, a viselt gyász, a szerelem és elvesztésének veszélye együtt élet- és környezettörténeti katasztrófát idéznek elő, ami Shakib személyében irtózatos erővel sűrűsödik. Az apró bajusz és a Hitler-jelmez mindezt abszurd magasságokba emeli, és néző legyen a talpán, akinek nem futkos hideg a hátán, és nem kínozza ugyanakkor a felszabadító eszmélés röhögőreflexe. Mohsen Tanabandeh színész, forgatókönyvíró és rendező, Shakib szerepében ezzel az alakítással az életművét kísérő díjak mellé a sokadik díjözönben fürdik, és tegyük hozzá: átkozottul megérdemelten. (Ferenczi Szilárd)

Oliver Stone: Born on the 4th of July

A 76 éves amerikai sztárrendező volt fókuszban a fesztiválon, amelyre annak második felében látogatott el, és ezalatt a pár nap alatt a jelenlétében lehetett megnézni a Close-up Oliver Stone szekcióban kitűzött három filmjét. Az 1989-es Born on the 4th of July, az 1994-es Natural Born Killers és a rendező legfrissebb dokumentumfilmje, a Nuclear Now szerepelt a listán.

Az 1989-es alkotás a vietnámi háborúhoz kapcsolódó Stone-trilógia második része, bár a rendező az eseményen elmondta, már tíz évvel azelőtt, 1979-ben megvolt Ron Kovic veterán memoárjából készülő filmötlet, csak a kivitelezés váratott magára. Az 1986-os, Stone saját háborús élményeire támaszkodó Platoon megelőzte, csakúgy, mint a Salvador, a 8 Million Ways to Die vagy a Wall Street. A háborúellenes filmművészet melodramatikus remekje a Born on the 4th of July, Tom Cruise kiváló főszerepével – nem mindennapi látvány például két kerekesszékbe kényszerült exkatona veszekedése és egymásnak esése a mexikói sivatag országútjának kellős közepén. Stone kidomborítja a patriotizmus árnyalatait, megspékelve egy kis elrejtett médiatörténettel, a katonaság istenítésével és bukásával – Ron Kovic-kal való együttműködése, mint mondta, elengedhetetlen volt az elkészítés során, ugyanis a szerző nagyon élesen emlékezett minden mozzanatra, felszerelésre és kellékre, amit használtak.

„Amikor hazajöttem Vietnámból, sokáig zsibbadt és érzéketlen voltam, nem tudtam, mit kezdjek magammal, a társadalom sem tudott mit kezdeni velem. Én is megsérültem, és én is, mint ahogyan a filmemben látták, egy jó ideig drogokkal éltem” – mesélte a rendező a vetítést követően. Sajnos a közönséget ismételten kérték, hogy rövidre fogja a kérdéseit, hiszen 15-20 percnyi idő áll a rendelkezésükre és lehessen minél több kérdést feltenni…a záróakkord nyilván az volt, hogy valaki kétbekezdésnyi mondat után közölte, hogy ő nem akart kérdezni semmit, mert már mindenre választ kapott, de azért ő el akarta mondani. Csak ennyi kitartást mindenkinek, mint Oliver Stone-nak és kérdezőinek. (Sánta Miriám)