A romániai múlt rendszerhez való viszonyáról és a román-magyar kapcsolatról kérdezte Lucian Mîndruță Vida Gábort, aki úgy gondolja, valójában konfliktusaink az elmúlt száz év során sosem torkollottak fegyveres megmozdulásokba, ami nagy pozitívum. A románoknak önmaguk szerethetővé tételén kell dolgozniuk, hogy a két nép között békés és érdemi párbeszéd jöhessen létre – fejtette ki a román újságíró, publicista.

Vida Gábor Egy dadogás története című kötetének román fordítása, a Povestea unei bâlbâieli 2021-ben jelent meg a Cartea Românească kiadónál. A kötetet Kocsis Francisko ültetette át román nyelvre egy román-magyar fordítóprogram részeként. A könyv megjelenése és tematikája kapcsán Vida Gáborral Lucian Mîndruță publicista beszélgetett a SepsiBook könyvvásár második napján.

Mîndruță különös és találó hasonlattal élt saját olvasmányélményével kapcsolatosan: egy olyan párkapcsolathoz hasonlította – mintha a kötet beszédmódja, valamint áttételesen a románok és magyarok közti kapcsolat egy teljesen félresiklott és szőnyeg alá sepert kommunikáció lenne –, amely során végül az egyik fél mindent rázúdít a másikra szűretlenül. Lehet-e ezen változtatni interetnikus kapcsolatainkban? – tette fel a kérdést Mîndruță. Vida szerint mindent elölről kell kezdeni, de nem hiszi azt, hogy ez valamiféle genetikus, vagy ősi szembenállás lenne a két nép között, valójában ha az évszázadok tükrében szemléljük, viszonylag fiatal ez a fel-fellángoló ellenségeskedés.

Mivel A dadogás története a múlt diktatorikus rendszer tapasztalatait és a családi vonatkozásokat tárja fel, hangsúlyt kapott a beszélgetésben a fiatalságát a 70-es, 80-as években megélt generáció élménye. A románok és magyarok közös, illetve különböző tapasztalatai a Securitatéval, a hatalomgyakorlás eszközeivel sűrű szövevényt jelentenek mai napig, és Mîndruță arra volt kíváncsi, hogy melyik volt az író leghajmeresztőbb, etnikailag színezett tapasztalata a hatalommal. Vida számára az volt a legmeghökkentőbb, hogy egy alkalommal a nagymamája ajándékának csomagolópapírját kobozták el: egy pár, Magyarországról vásárolt cipőt kapott, amely magyar nyelvű nyomtatott újságpapírba volt csavarva és ezt gyanúsabbnak tartották, mint magát a benne lapuló árut. Ugyanakkor kifejtette, hogy tudomása szerint különálló központi megfigyelési hatalmi szárny nem volt csak kizárólag a magyarok megfigyelésére, még akkor sem, ha magyarok is betagozódtak az állambiztonsági szervekbe.

Ha nem a sérelmeinkre összpontosítana a közbeszéd, könnyebb lenne

Honnan van mégis a fenntartás a románokkal szemben? – tette hozzá az újságíró. Vida kifejtette, hogy Erdélyben tulajdonképpen soha olyan fegyveres megmozdulás vagy felkelés nem zajlott le száz év alatt, mint amilyet hasonlítani lehetne például Észak-Írország vagy a baszkok esetéhez, sosem dördültek el olyan lövések, mint amilyenek a jugoszláviai háborúk alatt.

A fekete március viszont nagy hézagot ékelt közénk – fejtette ki Mîndruță, aki számára mai napig komikus, amikor nagy népszerűségnek örvendő Facebook-posztjaihoz dél-romániaiak úgy szólnak hozzá, erdélyi vagy magyar vonatkozású kérdésekben, hogy valójában nem tudnak semmit, ellenben azért gyűlölködnek, mert szerzőjük kedveli a magyarokat.

Vida szerint azért is van még fenntartás velük szemben, mert az 1920-as-’30-as évek politikai válsága egyrészt elhozta az antiszemitizmust, másrészt a falusiak abban az időben, amikor a nagyszülei éltek, elszigetelődtek a politikai élettől, nem volt akkora szerepvállalásuk benne, és szavazni is csak akkor mentek el, „amikor kellett”.

Ezek fényében a legnehezebbet kellene megtegyük románokként: szerethetővé kell tennünk magunkat – fogalmazott Mîndruță. Hogy hogyan lehetne ezt elérni, arra nincs egyértelmű és kiszámítható, vagy egyszerű válasz. Vida sokat élt románok között, ugyanakkor választ is kellett adnia például saját lányának is arra a kérdésre, amelyet kis korában tett fel, hogy ha mi magyarok vagyunk, akkor miért élünk Romániában? Ha leülnének egy kicsit a politikusok és háttérbe vonulnának, lehalkítanák a mikrofonjainkat és nem folyton a sérelmeinkre összpontosítana ezáltal a közvélemény, akkor mindannyiunk számára könnyebb lenne – hangsúlyozta Vida.

A szerző párhuzamot vont a korábban említett, kilencvenes években zajló jugoszláviai etnikai konfliktusokkal. Egy, akkoriban tett utazása során egy konstancai sofőr vette fel stoppolás közben, aki kifejtette, hogy a Milošević-rezsim mennyire jól teszi amit tesz a koszovóiakkal és hogy ugyanezt kellene tenniük a románoknak is a magyarokkal – mire az utazó barátja, akivel a kocsiban ültek, magyarul kért egy szál cigarettát. A sofőr megdöbbenve hallgatott el, és miután kiszálltak az autóból, utánuk rohant és bocsánatot kért – ő „nem úgy gondolta”, csak „náluk otthon ezt így mondják”, és „nem jó úgy úton lenni, ha megbántott előtte valakit”. Vida ezzel arra mutatott rá, hogy a demagógia ilyen tévhiteket képes létrehozni, amely aztán kohéziós erőként érvényesül és semmi nem kérdőjeleződik meg.

Mîndruță elmondta, a múlt rendszer megutáltatta vele saját szülőföldjét, amely mindent megtett annak érdekében, hogy ez bekövetkezzen, ugyanakkor azt látta, hogy a magyarok számára az egy idegen rezsimként tételeződik, ahol az emberek mégis ragaszkodnak a szülőföldjükhöz. Vida arról beszélt, hogy az erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozónak érzik magukat még akkor is, ha egy másik országban élnek, de itthon akarják otthon érezni magukat, ezért maradt fenn a ragaszkodásuk nemzeti szimbólumaikhoz. Énekelünk, kitűzzük a zászlót és nem történik semmi – tette hozzá. A magyarok sem Erdélyben, sem Magyarországon nem egy elégedett nép – mondta.

Az Egy dadogás történetének fordítását egyébként nem Vida kezdeményezte, hanem a fordítóprogram keretén belül őt keresték meg. Mîndruță arra mutatott rá, hogy az intézményrendszerek a látszat fenntartására hajtanak, valamint utalt Titu Maiorescu híressé vált sommás kifejezésére is, az alapok nélküli formaságokra („forme fără fond”), amelyek lehetővé teszik, hogy továbbra se létesüljön érdemi párbeszéd. Mint mondta, sok a fájdalom Vida Gábor könyvében, amelyet minden román olvasónak szívesen ajánl. Ha ennyire megviselte ez a rendszer, mégis miért döntött úgy, hogy marad? – kérdezte a szerzőt. Vida közel élt a magyar határhoz és úgy látta: a könyvében részletesen lefestett határon túli fény sokban hasonlított az itteni sötétséghez.