Milyen (kitörési) lehetőségei voltak egy nőnek a 18. század végén, 19. század folyamán, ha írni szeretett volna? Milyen irodalmi hagyományoknak kellett megfelelnie és mivel tudott szembeszállni? Hogyan fogadták „egy hölgy” írását? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszegetett Séllei Nóra, a Debreceni Egyetem professzora Kolozsváron, január 11-én.

A kolozsvári BBTE bölcsészkarának meghívására a Magyar nyelv és irodalom szak nyílt előadásainak keretében hallhattuk Séllei Nóra, a Debreceni Egyetem professzora izgalmas előadását, amely az Írónők, a nyilvánosság, regényműfajok: a gótikus regénytől a bulvárregényig címet viselte. Séllei Nóra a debreceni Angol-Amerikai Intézet tanára, kutatási területe pedig a tizenkilencedik és huszadik század angol irodalma, azon belül pedig az angol írónők munkássága (prózája és önéletrajza). A professzor a Magyar Anglisztikai Társaság elnöke és a Gendertudományi Központ vezetője, korábban a BBTE angol szakának meghívottjaként is adott elő.

Előadásának témája a társadalmi nemek és az irodalmi professzionalizáció metszéspontjában helyezkedett el: mikortól és hogyan kezdtek el írni a nők, illetve milyen műfajok alakultak ki „a hosszú 19. századra”? A 18. századra visszamenően érdemes vizsgálni ennek kialakulását, elsősorban az angolszász irodalom jelenségeként – a magyar nyelvterületen az irodalom szakmai önállósulása, illetve piacosodása később jelenik meg, illetve több prózaműfaj főként német nyelvű közvetítéssel honosodik meg irodalmunkban.

Tollat ragadó nők és csípős hangú kritikusaik

Séllei Virginia Woolf-ot idézte a Saját szoba című esszéjéből: „Így a tizennyolcadik század végére olyan változás állt elő, melyet, ha újraírnám a történelmet, sokkal részletesebben írnék le, és sokkal jelentősebbnek tartanék, mint a keresztes hadjáratokat vagy a rózsák háborúját. A középosztálybeli nő írni kezdett.” A középosztálybeli nőnek az olvasás kellett egyre gyakoribb tevékenységévé váljon, hogy ez kialakulhasson, ez pedig megtöri a kor monologikusságát – nem csupán férfiak nyilvános szférája lesz az irodalom, a női szerző a női szemléletet is képviselni kezdi.

A 18. század végére megváltozik az olvasóközönség szerkezeti felépítése, egyre több kölcsönkönyvtár bukkan fel, illetve a hőseposzok és a költészet olvasása eltolódik a széppróza és a regények műfajai felé – párhuzamosan jelenik meg a szentimentalista („új érzékenység”) és a realista regény, valamint a románc. A viktoriánus kor középosztályában az „economic man – domestic woman” (gazdasági tevékenységet végző férfi és otthonülő nő) kettősége miatt a nők számára több szabadidő is rendelkezésre áll – egy korabeli felmérés értelmében az írónők száma kb. 300-400 főre volt tehető Angliában. Ez a szám hatalmas, még úgy is, hogy sok férfi ír női álnévvel abban az időszakban, illetve a későbbiekben a nők is írnak férfi álnéven (pl. George Eliot – Mary Ann Evans), vagy névtelenül (publikálásra küldött szövegeiket úgy írják alá, hogy „egy hölgy”), mivel kettős mérce célpontjaivá válnak.

A nőknek szánt irodalmi művek és a nők által írt szövegek között azonban különbség kezdett kialakulni. A szentimentális regények „a nőket sokkal mesterkéltebbé és gyengébb jelleművé alakítják, mint amilyenek egyébként lennének” – írja Mary Wollstonecraft 1792-ben. Ezek a regények benn tartják szereplőiket a nőiesség szigorúan megszabott keretei között, elsősorban a viselkedés és tanácsadás mentén jönnek létre, érzelmeik áldozatává válnak és a nőiesség normáinak eltúlzásával egyfajta csapdát állítanak. Wollstonecraft a kor igen fontos gondolkodója, A nő jogainak védelme című írása mai napig mérföldkőnek számít a társadalmi nemekről alkotott képünk számára, illetve nem más, mint Mary Shelley, a Frankenstein című 1918-as gótikus regény szerzőjének az édesanyja. A korban meglehetősen botrányosnak számító viselkedése (részvétel a francia forradalomban, házasságon kívüli gyermek) előidézte azt, hogy a női szerzők megítélésében negatív változás lépjen elő (például nemtelen nőknek nevezték azokat a nőket, akik kiálltak jogaikért vagy a normától eltérően viselkedtek), ugyanakkor megszilárdította a női saját szemszög és szemlélet kialakulását a 19. századra.

Séllei rámutatott arra is, hogy a következő időszakban a kritikusok egyenesen óva intették a női szerzőket attól, hogy az írást szakmájukká tegyék – 1837-ben Robert Southey Charlotte Brontëhoz írt levelében részletesen kifejti, hogy egy nőnek miért nem lenne célszerű írnia, milyen „kockázatokkal” és „veszélyekkel” járna, ha mégis megteszi és tevékenysége több lesz annál, mint puszta úri elfoglaltság. A Jane Eyre azonban attól vált épp az angol irodalom klasszikusává, hogy egy olyan korban és pillanatban születik, amikor szükség van rá, illetve felszámolja az egysíkú, abszolútumokban gondolkodó jellemeket.

Sötét titkok kibeszélése – a gótikus regény

A 18. század végén, 19. század elején megszilárduló műfaj számára elsősorban a „sötét középkor”, a barbárság és a gótikus építészet által keltett hangulat adta az alapot. A finomság, cizelláltság és a fenséges esztétikai dominanciája párhuzamba kerül a túlzásokkal, a groteszkkel, az ijesztővel és a civilizálatlannal, amelyek a sztereotipikus karakterek és a természetfeletti elemek egészítenek ki, valamint olyan helyek, amelyek kísértetiességük révén egyszerre mutatják meg a rejtett, titkos dolgokat, amelyek azonban valahol mégiscsak ismerősek.

A kortárs szorongások és félelmek, tilalmak kibeszélésére igencsak alkalmassá válik a műfaj, mivel egy eltávolított, a valóságból kitépett térben és időben játszódik – ami nem fér bele a felvilágosodás utáni racionalitásba, az az érzelmek és a szenvedélyek, a tabuk, a kibillentettség és a szupernaturális kategóriáiban csúcsosodik ki.

Gótikus regények női szerzőktől

• Jane Austen: A klastrom titka
• Charlotte Brontë: Jane Eyre
• Emily Brontë: Üvöltő szelek
• Anne Brontë: Wildfell asszonya
• George Eliot: A föllebbentett fátyol
• George Eliot: Malom a folyón
• Charlotte Perkins Gilman: A sárga tapéta
• Violet Hunt: The Prayer
• Elizabeth Bowen: The Demon Lover
• Daphne du Maurier: Rebecca
• Doris Lessing: Az ötödik gyermek
• Doris Lessing: To Room Nineteen
• Angela Carter: Kínkamra
• Fay Weldon: Nőstény ördög

 A kísértetiesség, a tabuk döntögetése és a kimondhatatlan kimondására tett kísérletek nem csupán a tiszta műfajú regényekben érhetők tetten, hanem több más, híressé vált alkotásban is megjelennek, mint például Jane Austen vagy a Brontë-nővérek regényeiben. Ezek az elemek kétségkívül arra hivatottak, hogy rejtett kódokkal fedjék fel a társadalmi anomáliákat, a túlzásba vitt udvariaskodást és fényt derítsen az elhallgatott szenvedésre – fejtette ki Séllei Nóra. Az etikettregények, a bulvárregények kialakulása mind fedőtörténet. A domesztikus térbe zárt nő továbbgondolja saját társadalmi helyzetét és szerepeit, feltárja az irodalmi-politikai jelentéseket, az író nő pedig új típusú női szereplők megteremtésével új gondolkodási lehetőségeket teremt számunkra – tette hozzá.