Az elmúlt napokban ünnepelte megalakulásának 70. évfordulóját a Szilágy Megyei Történelmi és Szépművészeti Múzeum. Mivel a járványügyi helyzet a kulturális rendezvényeknek sem kedvezett, az idei megemlékezés visszafogott volt a hatályban lévő megszorítások miatt. Az intézmény egykori főmuzeológusa, Lakóné Hegyi Éva az intézmény megalakulásáról, létrehozásának előzményeiről, az elmúlt évekről mesélt.

Lakóné Hegyi Éva 1957-ben a zilahi múzeumnál kezdte tevékenységét, és nyugdíjazásáig, 1991-ig a kulturális intézmény munkatársa volt. Kő- és bronzkorszakkal foglalkozott, mint mondta ez az a korszak, amit nem lehet manipulálni, itt a leletek, a tények maguktól beszélnek. A volt igazgató az 50-es évek elején egy lelkész családból származó fiatal nőből lett régész.

„Történelem-filozófiát végeztem, és tanári diplomát szereztem, mert abban az időben nem lehetett szakosodni. A tanáraink viszont voltak annyira előrelátók, hogy megkérdezték, ki az, aki régészettel szeretne foglalkozni. Első évben még négyen voltunk, végül egyedül maradtam. Négyünket múzeumba vittek, múzeumi munkát adtak, leltároztunk, konzerváltunk, restauráltunk. Minden vasárnap felszíni kutatást, terepmunkát végeztünk Kolozsvár környékén. A tanárok megpróbáltak megfelelő könyvészeti anyagot adni, de mindig az egyéntől függ, hogy az ösvényt, amin elindult, mennyire tágítja ki. Soha nem bántam meg, hogy ezt választottam, mert bár nem volt könnyű, sőt egyesek azt mondják, hogy nem nőnek való munka a régészet, az ásatás, én azt vallom: megérte” – idézte fel az egyetemi éveket a nyugalmazott archeológus.

Mint mondta, átlagos gyermekkora volt. Falun nőtt fel, „úgy kapáltam lelkész édesapám mellett, mint ő, nekem nem volt furcsa, hogy falun ,,ások” hétfőtől szombatig, míg a család itthon volt”.

A terepen megszűnt számára a külvilág, ott csak abban a pillanatban élt, és próbált a kor emberének a gondolkozásvilágába, az életébe bepillantást nyerni. Annyi apró jel maradt utánuk, amit ha összekötnek, akkor kiderül, nem barbár korszak volt az, mint ahogyan tartják. „Akik úgy tudtak hétezer évvel ezelőtt agyagból szobrot alkotni, olyan stilizálással és arányokkal – és itt a Zoványi Vénuszra gondolok –, azok nem lehettek kezdők”.

A múzeum megalakulásának előzménye

Az erdélyi múzeum eszméje már az 1800-as évek első felében megjelent. 1859-ben megalakult az Erdélyi Múzeum Egyesület, amelynek célja volt feltérképezni a már létező magángyűjteményeket, amelyekkel főleg a tehetős emberek, közbirtokosok rendelkeztek, és ezekből Kolozsváron hoztak létre múzeumot. Ekkor Nagyszebenben, a Brukenthal múzeum már létezett. A vármegyékben is megindult a mozgalom, hogy helyi szintű múzeumokat vagy kiállításokat hozzanak létre – ismertette Lakóné Hegyi Éva.

Szilágy vármegyében 1880-ban vetődött fel a múzeum létrehozásának a gondolata, és ekkor szavazták meg azt a vármegyei közgyűlésen, aminek köszönhetően egy évvel később megalakult a Szilágyvármegyei Múzeum Egyesület. Szikszai Lajos egykori alispán támogatta a kulturális intézmény létrehozását, és felajánlotta saját, ókori tárgyakból, érmékből, oklevelekből, könyvekből, ásványi kőzetekből álló magángyűjteményét. Azt sajnos nem tudni, hány darabot, mert a gyűjteményének leltára nem került elő. A magángyűjtemények létrehozása abban az időben egyfajta státuszt jelentett.

,,Ahogy a dokumentumokból és írásokból következtettünk, a mai polgármesteri hivatal (az egykori vármegyeháza) nagytermével szemben lévő, utcára néző hosszú teremben helyezték el a kiállítási tárgyakat, amelyek nemcsak Szikszaitól, hanem más felajánlásokból is érkeztek. Majd jött a nagy világégés, az első világháború, a gazdasági, társadalmi, politikai átszerveződés, aminek következtében a gyűjtemény átkerült a Wesselényi iskolába, de hogy a gyűjtemény mekkora része, nem tudni” – mondta Lakóné Hegyi Éva.

Aztán 1950 elején a Kolozs Tartomány Művelődési Osztály vezetősége elhatározza, hogy rajoni múzeumokat alapítanak, ekkor jött létre egy-egy intézmény Szamosújváron, Désen, és így kapta meg Zilah is 1951. május 15-én a hivatalos alapítási okmányát.

Az első múzeum a mostani megyeháza mögött volt, a jelenlegi ortodox katedrális, parókia mellett lévő emeletes épület utcára néző részében. Ez államosított ingatlan volt, két termében működött a múzeum. 1952-ben átvették a Wesselényi Kollégium gyűjteményét is, ami 178 darabból állott. Így vált a Szikszai-gyűjtemény egésze, avagy egy része a mostani múzeum alapjává. A múzeumot 1956-ban átköltöztették a mai épületébe, ami egykoron az Iparos Egyleté volt.

,,Amikor idekerültem, 1957-ben két ember volt a múzeumnál: az igazgató, aki képzőművészetit végzett, és a takarítónő. Harmadikként jöttem én muzeológusnak. Abban az időben rajoni státusa volt az intézménynek, a kolozsvári tartományi múzeumhoz tartoztunk, és nem volt nagy mozgásterünk. Nem voltak anyagi forrásaink alapvető ásatásra, sőt kiállítási tárlókat is csak rajtuk keresztül rendelhettünk” – emlékezett vissza az egykori főmuzeológus.

A Wesselényi–Teleki-gyűjteményről

A Wesselényi-birtokhoz tartozott Mojgrád, Porolissum, így az itt felszínre került főleg római kori régészeti anyag a család birtokába jutott. Lakóné Hegyi Éva a 60-as években beszélt a Wesselényi-birtok egykori gazdasági intézőjével, Seres Miklós mérnökkel, aki elmesélte, hogy a zsibói kastélyban külön teremben, szekrényekben volt a gyűjtemény, ami sok gemmát, római kori vésett gyűrűköveket is tartalmazott. Ebből körülbelül 50 darab a jelenlegi múzeumba is bekerült.

A második világháború idején a Wesselényi család, hogy mentse ezeket a „kincseket”, egy részét ládába zárta, és a zsibói parókia padlására menekítette. Ezt vette át a múzeum 1958-ban. A gyűjtemény közel 4000 apró tárgyat tartalmazott.

„Az 50-es évek végén, Vármezőn élt Silviu Papiriu Pop bácsi, aki anno magyar kultúrán nőtt fel, és aki a saját környékéről gyűjtötte a régészeti tárgyakat, könyveket, mindent, ami a történelemhez kapcsolódott. Az ő gyűjteménye közel 1500 tárgyból állt, azt is átvette a múzeum. 1939-ben Magyargoroszlón előkerült bronzlelet is adományként került be a múzeumba, ezekhez járultak a terepről begyűjtött tárgyak a Szamosmentéről, és a Berettyó, Kraszna völgyéről” – részletezte a volt főzmuzeológus.

A 60-as évek elején már anyagi támogatást is kapott a múzeum, hogy a Porolissumon felszínre kerülő régészeti anyagot, apró bronz és vas tárgyakat megvásárolhassa. A rajoni időszakban többnyire történelmi kiállítások voltak a múzeumban, de már foglalkoztak néprajzzal is. Vásároltak szőtteseket, ruhaneműt, és a képzőművészeti képanyag is előkerült, amit kiállítottak.

„Az hogy milyen munkakörülmények voltak a múzeumban, irodában, ma elképzelhetetlen. Elsősorban fafűtés volt, és csak egy helyen fűtöttünk, az irodában. De a faanyagot, amit kaptunk, be kellett osztani. Miután a teherkocsival behozták a hátsó udvarra a fát, a takarítónővel ketten venyigekosárban behordtuk a pincébe, és az igazgató minden reggeli sportolása az volt, hogy a rönkökből felhasította az aznapra valót. Amikor készítettük a képkiállítást, egy fél órát dolgoztunk a vad hidegben, mert fűtés nem volt, majd szaladtunk be az irodába megmelegedni – idézte fel az egykori főmuzeológus.

A rajoni múzeum megkapta a megyei státuszt

1968-ban megalakult Szilágy megye, a rajoni múzeum megkapta a megyei státust, és újabb munkatársakkal bővült a kis létszámú csapat. A feladatok közé tartozott bejárni a megyét, és mentőásatásokat végezni. Az építkezések során, miközben markológéppel ásták ki a földet, régi tárgyak kerültek elő, főleg cserépanyag. A törvény előírta, hogy ilyen esetben az érintetteknek kötelességük volt szólni a múzeum alkalmazottainak, akik kimentek a terepre, és mentőásatást végeztek.

A megyésítés után három részleggel indult a múzeum: történelmi, néprajzi és képzőművészeti kiállítással. Ez utóbbi időszaki volt, a másik kettő állandó jelleggel működött. Majd 1975 táján létrejött a kultúrkincs-bizottság, amit Szilágy megyében is megalakítottak. Ennek az volt a feladata, hogy főleg az egyházaknál összeírja a legértékesebb tárgyakat, könyveket. A múzeumnak ekkor már volt néhány szakembere, és akkor érkezett Bajusz István muzeológus is, így már ketten voltak magyarok a közel 25 munkatárs között.

A 80-as években az aztán „ókortól napjainkig” témájú alapkiállítások készültek bizonyos követelmények szerint, és akkor már belső megvilágítással ellátott tárlók is voltak. A múzeumnak főleg a 80-as években voltak nehéz időszakai, amikor önfenntartónak kellett lennie. Az alkalmazottak üdvözleteket készítettek, könyvjelzőket, ezeket árusították, mert egy bizonyos összeget elő kellett teremteniük. Néha „elvtársak” érkeztek, ellenőriztek, és számomra a kő- és bronzkorszak azért volt kedvező, mert abba nem lehetett belekötni – tudtuk meg.

Az egykori főmuzeológus „kincsei”

Lakóné Hegyi Éva elmondása szerint a terepmunkát kedvelte a leginkább, alázattal, odaadással dolgozott, talán ezért lelt „kincsekre” ásatásai során. A Zoványi Vénusz agyagszoborra a legbüszkébb: „amikor rátaláltunk, hason feküdt, és a megnagyobbított alsó testrésze volt látható. A zoványi gyerekekkel voltam, akik azt akarták, hogy minél hamarabb kivegyük a földből, de előbb lerajzoltam, mert nem volt mindenkinek fényképezőgépe, majd másnap kiemeltük sok kis tárggyal együtt. Akkor jöttem rá, hogy a kőkorszak emberének kultikus helyére bukkantam. De ezen kívül nagyon értékes a hattyúnyakas bronzveder is, amelyet szintén én hoztam be a múzeumba, ilyet addig Európa-szerte csak 13 helyen találtak”.

A csészék, karkötők, kisebb tárgyak a bronzból készült, sisakkal fedett vederben voltak. „Sírkövet is találtam a Berekjó (Berettyó folyó) árterületén. A lakosok hívtak, hogy menjek, mert van egy kő, és rá van írva valami. Ma a református templom udvarán áll, egy papi család sírköve volt.

Kelta anyag is került elő: szóltak a megyésítés után, hogy valaki több cseréptálat talált. Bementem az illető udvarába, és láttam, hogy a tárgyak kelta korból valók, sőt azt is tudtam, hogy mi tartozhat a leletegyütteshez, így összeszedtem annak az utolsó darabját is.

Krasznán is sokat ástunk a Csere-oldalon, ott is megtaláltuk a kultikus helyet. Baksán neolitikus település nyomai kerültek elő, például egy olyan bárkaszerű agyagedényke, ami mindkét végén lyukas. Ez anno egy cucli lehetett, az egyik részét betették a gyerek szájába, a másikon keresztül töltötték az ennivalót.

Sok tárgy ásatások révén került elő, de vannak olyanok, amelyek a véletlennek köszönhetők. Amikor Zilahon építették a hőközpont nagy kéményeit, a földből cseréptöredékek kerültek elő. „Egy neolitikus lakás helyére bukkantak, amelyet a magasból, markológép markolójából fényképeztünk. Mindig helyben kellett döntenünk, mert egy esély volt, az esélyt pedig nem volt szabad kihagyni”.

Bár nem könnyű munka a régészet, megvan a maga szépsége – vallja Lakóné Hegyi Éva. Kint lenni a természetben, betekintést nyerni a régmúlt időkbe, amelyek kérdéseket vetnek fel az emberben, elragadtató dolog. A régész a közel 35 évnyi munka alatt sokat tanult, viszont, ami örökre belé vésődött, az a szülőföld iránti szeretet. Mint mondja, sok hazáját elhagyott emberrel találkozott, akik nosztalgiázva gondolnak vissza a régi szép időkre, amikor még fúvószenekar zenélt a Szikszai parkban.

Egy üzenetet minden korosztálynak átad: „nem akkor érez honvágyat az ember, amikor aktív és dolgozik, és millió elfoglaltsága van, hanem akkor, amikor eljön az a kor, az idős kor, amikor gyakran az emlékeknek él az ember. És olyankor haza kell jönni, mert haza húz, ami haza húz…”