Bánffy Dénes nem az államosításkor, hanem már korábban, az 1945-ös CASBI-törvény révén vesztette el a kolozsvári Bánffy-palotát, állítja levéltári dokumentumok alapján az épületben működő Kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója, Lucian Nastasă-Kovács történész. Az új információk alapján van esély az 1999-ben lezárult restitúciós per újraindítására.

Bár a jogerős bírósági ítélet már korábban megszületett, a palota visszaszolgáltatásának ügye akkor vált ismét közbeszéd tárgyává, amikor januárban a Kolozs Megyei Tanács megszavazta, hogy végezzék el a topográfiai felmérést, amellyel papíron lakrészekre osztják a műemlék épületet, hogy lehessen pontosan meghatározni a visszaigénylőknek járó részarányt. Lucian Nastasă-Kovács, aki 2014 óta igazgatja a múzeumot, többször jelezte – többek között a Maszolnak adott interjúban is – hogy véleménye szerint nagyon sok a kérdőjel a Bánffy-palota visszaszolgáltatása körül. A történész az utóbbi hetekben intenzív levéltári kutatásba kezdett, hátha olyan dokumentumokra bukkan, amelyeket a bíróság korábban nem vett figyelembe. Az eredményeket közölte Facebook-oldalán és részletes cikkben foglalta össze a Baabel folyóiratban is.

A történész szerint az előkerült dokumentumok bizonyítják, hogy a kolozsvári Bánffy-palota nem az államosításkor, hanem már korábban, az 1945-ös CASBI-törvény révén került a román állam ellenőrzése alá. Ez azért fontos, mert az épület így nem esik a visszaszolgáltatási törvény hatálya alá, illetve bizonyítja, hogy Bánffy Dénes nem adhatta el és nem végrendelkezhetett róla, ahogy a visszaigénylők állítják, hiszen már 1945-től nem rendelkezett felette. A levéltári dokumentumokból összeállított dossziét Lucian Nastasă-Kovács iktatta a Kolozs Megyei Tanácsnál, remélve, hogy sikerül újraindítani a pert. A Maszol megkeresésére Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke nem kívánta kommentálni az ügyet. Alin Tișe, a megyei tanács elnöke a Román Közszolgálati Televízió (TVR) kolozsvári stúdiójának műsorában arról beszélt, hogy megpróbálják elérni a perújrafelvételt.

Így lett egy szelistyei család az egyik legjelentősebb erdélyi barokk műemlék tulajdonosa

A Szeben megyei Szelistyén élő Paraschiva Roșca a ’90-es évek végén fordult a Kolozs Megyei Tanácshoz, majd a bírósághoz azzal, hogy sógora, Nicolae Roșca után örökölt egy részt a Bánffy-palotából. Állítása szerint Nicolae Roșca gazdag vállalkozó volt, aki 29 kilogramm arannyal segítette ki a nehéz anyagi helyzetbe került, szenvedélyes kártyajátékos Bánffy Dénest, aki cserébe papírfecnikre írt adásvételi szerződések alapján eladta neki a palota bizonyos részeit, illetve egy 1958-as végrendeletben ráhagyta a teljes vagyonát. A történet több ponton sántít: Nicolae Roșca nevével nem találkoztak sem a történészek, akik a Bánffy-palota történetét kutatták, sem azok, akik az 1983-ban elhunyt Bánffy Dénest ismerték, az adásvételi szerződéseket és a végrendeletet nem vizsgálta meg szakértő, mutat rá cikkében Lucian Nastasă-Kovács. A kisemmizett, városszéli kalyibában élő, szegénykonyhára járó nemes emlékképén kívül az utókor egyébként nem sok pontos információval rendelkezik Bánffy Dénesről. Árnyalhatja a képet a báró megfigyelési dossziéja, amelyet Lucian Nastasă-Kovács nemrég kért ki a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácstól (CNSAS).

A kolozsvári bíróság 1997-ben kétszer elutasította Paraschiva Roșca keresetét arra hivatkozva, hogy az ingatlan a végrendelet megszületésének pillanatában már nem volt Bánffy Dénes tulajdona. A visszaigénylőnek azonban a már említett, papírfecnikre vetett adásvételi szerződések alapján egy kolozsvári közjegyző kiállította az öröklési bizonyítványt. Sikerült újraindítani a pert, Bánffy Dénes tulajdonjogának vitatásával pedig nem foglalkozott a bíróság. 1999-ben született meg a jogerős döntés arról, hogy a palota négy apartmanjának háromnegyed része illeti meg Paraschiva Roșcát. Ő időközben elhunyt, örökösei azonban tovább pereskedtek a részarányokat illetően, és sikerült elérniük, hogy ma már a teljes palota háromnegyed részéről egyezkedjenek a Kolozs Megyei Tanáccsal.

Mit tartalmaz a palota CASBI-dossziéja?

Lucian Nastasă-Kovács megkeresésünkre elmondta, hogy a Román Országos Levéltár bukaresti és kolozsvári fiókjában őrzött iratok azt bizonyítják, hogy Bánffy Dénes apjának, Bánffy Albertnek a teljes vagyona, köztük a kolozsvári Bánffy-palota és a válaszúti kastély is az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztárhoz (CASBI) került 1945-ben, miután a család 1944 szeptemberében elhagyta a román fennhatóság alá került Kolozsvárt, és a hatóságok értelmezése szerint az „ellenséges csapatokkal vonult vissza”. Bánffy Albert Bécsben meghalt, felesége, Montbach Sarolta és fia, Dénes pedig egy év múlva, 1945 szeptemberében tértek vissza Kolozsvárra. 1946-ban próbálták visszaszerezni ingatlanjaikat arra hivatkozva, hogy gyógykezelés miatt utaztak külföldre, és nem a román hatóságok elől menekültek, de fellebbezésüket nem fogadták el, antidemokratikus, szovjetellenes magatartással vádolták őket, amiről dokumentum is fennmaradt.

Miután 1945-ben a CASBI-hoz került, a Bánffy-palotában intézmények és lakók kaptak helyet. A Kolozsvárra visszatérő Montbach Sarolta és Bánffy Dénes egy-egy apartmant kapott a palotában. Bánffy Dénes előbb a jelenlegi igazgatói iroda helyén lakott, később az emeleten, a mostani 18-22-es termek helyén, tudtuk meg a történésztől. Emellett a Szociáldemokrata Párt székhelye, irodák, bank, szabászat, fotóműhely kapott helyet az épületben, illetve további 5-6 lakó. Mindez abból a kolozsvári levéltárban őrzött 1948-as, lepedőnyi méretű felmérésből látszik, ami azért készült, hogy előkészítse az intézmények államosítását, ami jelen esetben az udvaron felépített mozit érintette, Montbach Sarolta tulajdonát.

Maga a palota ugyanis akkor sem került vissza a családhoz, amikor a CASBI-t 1947-ben feloszlatták. Az épületet első körben a pénzügyminisztérium kapta meg, innen Kolozsvár városához került, majd a kulturális minisztériumhoz, hogy a művészeti múzeum székhelye lehessen. A múzeum 1956-ban költözött be az épületbe, és az intézmény épületestől a rendszerváltás után került át a Kolozs Megyei Tanács fennhatósága alá, magyarázta Lucian Nastasă-Kovács. Ami Montbach Saroltát és Bánffy Dénest illeti, őket a nagy kilakoltatások idején, 1949-ben távolították el a palotából, azután egy kalyibában laktak a Donát út végén.

„Ha a Kolozs Megyei Tanács ügyvédei felkutatták volna a dokumentumokat, ők is megtalálták volna őket. A CASBI-ról tudnak, Kolozsváron számos ügyvéd van, akik különböző ingatlanok visszaszolgáltatásával foglalkozott, és ismeri ezt az intézményt. Feltételezem, hogy a megyei tanács akkori jogászait nem érdekelte a dolog” – jegyezte meg kérdésünkre Lucian Nastasă-Kovács. A történész-igazgató azt is kiemelte, hogy a Kolozs Megyei Tanács nem fellebbezett a palota visszaszolgáltatási perében, sőt a részükről nem jelent meg jogász a tárgyaláson, beidézték viszont a Kolozsvári Művészeti Múzeum akkori igazgatónőjét, aki azonban nem ismerte az ügy és az épület hátterét.

A CASBI-törvény kihúzta a gazdasági alapot az erdélyi magyar közösség alól

Miután Lucian Nastasă-Kovács történész Facebook-oldalán közzétette a Bánffy-palota CASBI-dossziéjából származó iratok egy részét, a kolozsvári román sajtó egy része tévesen úgy értelmezte őket, hogy a Bánffy-családot háborús bűnökkel vádolták, és emiatt zárolták a vagyonukat. Valójában „vélelmezett ellenségnek”, illetve „antidemokratikusnak”, „szovjetellenesnek” minősültek, ezekbe a kategóriákba pedig egy erdélyi főnemesnek rendkívül könnyű volt bekerülnie a második világháború után, hívta fel a figyelmet Antal Róbert történész, a korszak kutatója.

Mint kiemelte, az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár (CASBI) a szovjet-román fegyverszüneti szerződés 8. pontja nyomán jött létre, azután, hogy 1944. augusztus 23-án Románia oldalt váltott a második világháborúban, és átállt a szövetségesekhez. Célja az „idegen vagyonok” – német, magyar érdekeltségű intézmények, vállalatok, szövetkezetek és magántulajdonok – zár alá helyezése volt, hogy azokat a háborúban ne lehessen Románia ellen felhasználni. Nem államosításról volt tehát szó, hangsúlyozta a történész, hozzátéve, hogy a CASBI-törvénynek már a szovjet-román fegyverszüneti szerződés megkötése előtt, az Antonescu-rezsim alatt volt előzménye.

A CASBI-törvény 1945. február 10-én lépett hatályba, de hatása jóval a háború lezárása után is érződött. „Magyarország időközben szintén fegyverszünetet kötött a szovjetekkel meg a szövetséges hatalmakkal. Így elveszítette volna a létjogosultságát a CASBI, és hogy ezt elkerülje, a román kormány létrehozta a vélelmezett ellenség (inamic prezumat) kategóriáját. Vélelmezett ellenség volt például az, aki 1944. szeptember 12. után nem tartózkodott Észak-Erdélyben. Ez azért fontos időpont, mert akkor írták alá a szovjet-román fegyverszüneti szerződést” – magyarázta a történész. Ebbe a kategóriába esett tehát a Bécsbe távozó Bánffy Albert és családja.

A CASBI feloszlatása után még évekig eltartott a zár alá helyezett vagyon helyzetének rendezése. Mivel a döntő szó a szovjeteké volt, a magyar kormány többször megpróbált közbenjárni Moszkvában az erdélyi magyar állami vagyon visszaszerzéséért. A szovjetek úgy döntöttek, hogy az állami vagyon nem, a természetes személyek vagyona viszont kikerül a CASBI fennhatósága alól. A román kormány hosszas procedúrát dolgozott ki erre: a vagyonuk visszaszerzése érdekében a magánszemélyeknek bizonyítaniuk kellett, hogy a Szovjetunió, illetve Románia ellen nem követtek el semmit. Ha ez alapján vissza is kapták volna a vagyonukat, azt hamarosan államosították volna, világított rá Antal Róbert. „1945 után, aki nem baloldali, nem szimpatizál a kommunistákkal vagy a szociáldemokratákkal, azt népellenesnek, demokráciaellenesnek nyilvánítják” – fogalmazott a történész. A Bánffy-család tagjai így főnemesként rendkívül könnyen bekerülhettek a demokráciaellenes kategóriába.

A CASBI keretében zár alá vont vagyonokra nem vonatkozik a restitúciós törvény. Volt próbálkozás ennek megváltoztatására, Puskás Bálint Zoltán volt háromszéki RMDSZ-es szenátor 2006-ban törvénytervezetet nyújtott be ezzel kapcsolatban, ám ezt a képviselőház döntő fórumként elutasította.

A Bánffy-palota így éppen egy olyan törvényre hivatkozva maradhatna köztulajdonban, amelynek az volt a célja, hogy elvegye az erdélyi magyar közösség alól a biztonsági alapot, mutatott rá a helyzet visszásságára Antal Róbert.

Lucian Nastasă-Kovács úgy véli, ha már Bánffy Dénesnek nem volt leszármazottja, fontos lenne, hogy a közösség szolgálatában maradjon az épület. „Mindig támogattam azoknak a javaknak a visszaszolgáltatását, amelyeket illegálisan elvettek. Úgy gondolom, hogy akitől elvettek valamit, annak azt vissza kell adni. De az ingatlanokkal kapcsolatos gaztetteket ellenzem” – fogalmazott a történész. A Kolozs Megyei Múzeum igazgatója úgy gondolja, hogy a megyei tanács mindenképp visszavásárolná az épületet, és a múzeum semmiképp nem költözne ki az épületből, de méltánytalannak tartaná adott esetben többet fizetni „néhány gazembernek”, mint amennyit eddig a homlokzat felújítására sikerült fordítani.