Idén áprilisban némileg szokatlan pezsgés volt tapasztalható Sepsiszentgyörgyön, ami első körben abban nyilvánult meg, hogy lépten-nyomon olaszokkal lehetett találkozni a kovásznai megyeszékhely szállodáiban és vendéglátóipari egységeiben, majd az európai arisztokrácia képviselői is megjelentek a városban. Ennek a mozgolódásnak a jelei rövid időn belül tapasztalhatók voltak az oltszemi kastélynál, Málnásfürdőn, de még a nehezen megközelíthető Zalánpatakon is, ahova ezúttal nem az angol király érkezett – ő valamivel később jött –, viszont a falu lakói nagyszámú, idegen országokból érkező vendéggel találkozhattak, mégpedig nem is akármilyen esemény keretében. Az említett helyszíneken ugyanis egy olasz film munkálatai zajlottak Edoardo Winspeare rendező és Luca Vacchi segédrendező vezényletével, akik ebbe a forgatásba statisztaként bevonták a helyi embereket is. A rendezőt kérdeztük a filmről, a történetről, a kulisszatitkokról és erdélyi kötődéseiről is.

– Milyen produkcióról van szó tulajdonképpen.

– Egy játékfilmről van szó, amelynek a munkacíme Didi. Korántsem biztos, hogy ez marad a végleges címe, de a lényeg, hogy a film egy Didi nevű grófnőről szól, aki erdélyi származású magyar arisztokrata és a cselekmény idején az olaszországi Apulia tartománybeli Salete nevű faluban él egy kastélyban, ahova még a második világháború végén került egy olasz herceg feleségeként.

A hetvenes éveiben járó főszereplőn már mutatkoznak a Parkinson-kór jelei, ráadásul egy balesetet követően segítségre szorul, gondozónőt kell mellé fogadni, aki a sztori szerint elkíséri őt Erdélybe, ahova a grófnőnek el kell utazni, mivel itt kerül sor a kommunista rezsimnek áldozatul esett édesapja boldoggá avatási ceremóniájára. A két karakter nem is lehetne különbözőbb, viszont a cselekmény előrehaladtával a kapcsolatuk is változik, a kezdeti ellenséges magatartást mindkét részről fokozatosan felváltja egymás elfogadása. Egy közép-európai történetet szeretnék elmesélni, kiindulva Didi és Vita közös utazásából, fokozatosan bevonva más szereplőket, akiknek a közös történetükön keresztül a néző szembesül az itt is mély nyomot hagyott totalitarista rezsimek borzalmaival, de ugyanakkor az egyes karakterek egyéni fejlődéstörténete is ez a film.

– Miért épp Erdélyt választottad e történet helyszínéül? Kapcsolódsz esetleg valamilyen módon ehhez a régióhoz?

– Egy Nyugat-Európában élő ember számára Erdélyt mind a mai napig egyfajta varázslatos köd lengi körbe. De említhetem itt Milan Kundera második világháború előtti meghatározását Közép-Európáról, amely valahogy úgy hangzik, hogy sokrétű diverzitás egy kis térben, ami véleményem szerint ma is kiválóan alkalmazható Erdély esetében. Ha csak azt vesszük alapul, hogy egy adott pillanatban Európa legtoleránsabb régiójaként volt számontartva, de a huszadik század viharait az itteniek sem úszhatták meg: ugyanúgy elszenvedték a nemzeti szocialista megszállás és az azt követő kommunista diktatúra borzalmait, akkor bátran mondhatjuk, hogy az erdélyi történelem egyfajta szintézise mindannak, ami Közép-Európában történt. Az is fontos szempont, hogy Erdély, de különösképp Székelyföld képezi azt a határvidéket, ahol Közép-Európa találkozik a bizánci és a török kultúrával, egyszóval izgalmas hely mindenféle szempontból.

Ami a személyes kötődésem illeti, arról annyit mondhatok, hogy az anyám egy osztrák-magyar-cseh-lengyel arisztokrata családból származik, akik erdélyi felmenőkkel is rendelkeznek.

– Itt akkor részben sikerült is megválaszolnod a következő kérdésem, ami arra vonatkozik, hogy mennyire mozogsz otthonosan a magyar nyelvben és kultúrában? Gondolom, hogy édesanyád révén elég sok hatás ért ezen a téren.

– Anyám Liechtensteinban született ugyan, de élete első 12 évét Magyarországon töltötte, mégpedig egy Pécs melletti kis faluban, Hőgyészen. Ez azért volt lehetséges, mert anyám apja itt örökölt a nagyanyjától egy birtokot. A nagyapám nagyanyja – az én üknagyanyám – ugyanis magyar volt, Apponyi Irmának hívták. 1945-ben anyámnak el kellett hagynia Magyarországot, de az első nyelv, amelyen összefüggően megszólalt, az a magyar volt, ugyanakkor elmondhatom, hogy az utolsó is. Élete utolsó szakaszában nagyon sokat beszélt magyarul, ezért mi, a család többi része nagyon nehezen tudtunk szót érteni vele. A film sztorija, bár nem követi szigorúan minden mozzanatát, de az anyám életén alapszik. Nekem sajnos nem sikerült – még – elsajátítani ezt a gyönyörű nyelvet, viszont minden magyar vonatkozású dolog érdekel fiatal korom óta, például most is a forgatás szüneteiben a Bánffy-trilógiát olvasom olasz fordításban.

– Hogyan jellemeznéd az itt szerzett tapasztalataidat? Milyen volt itt filmet forgatni?

– Már a forgatás előkészületei során azt tapasztaltam, hogy mindenki nagyon lelkes és segítőkész volt. Szebeni Zsuzsa, a Liszt Intézet sepsiszentgyörgyi fiókigazgatója rengeteg útmutatást nyújtott a kezdetekben, de a forgatás alatt is. A teljesség igénye nélkül kiemelnék még néhány embert, akiknek a helyismerete hatalmas segítséget jelentett a munkánk során. Ilyen például Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, vagy Fodor István bodoki polgármester, ahová Oltszem és az ottani kastély is tartozik.

Ami számomra hatalmas élmény volt, az a teljes zalánpataki közösséggel való közös munka. Több, mint három évtizede dolgozom a filmiparban, színészként és rendezőként egyaránt, viszont ez alatt az idő alatt soha nem találkoztam ilyen fegyelmezett és türelmes statisztákkal, mint az ottani emberek, élükön a helytörténész Préda Barnával. Ha pedig már Zalánpatak, akkor hozzá kell azt is tennem, hogy amíg először meg nem érkeztem ebbe a faluba, azt gondoltam, hogy egy ilyen település ma már csupán a regényekben létezik. Sose tapasztaltam azt a harmóniát ember és természet között, amit itt, és nagy örömmel tölt el, hogy sikerült rátalálnom erre a településre és megismerhettem az itt élő embereket.

Azt hiszem, hogy az a megközelítésmód, miszerint Erdélyt nem csupán díszletként akartam használni ebben a filmben, hanem azt szeretném, ha a maga valóságában sikerül megjeleníteni bizonyos részeit, az az itt élők számára is sokat jelent és már a forgatás kezdeténél úgy viszonyultak ehhez a filmhez, mintha kicsit a sajátjuk is lenne. Ettől pedig nagyon boldog vagyok.

Ami viszont nagyon nehéz volt, hogy naponta öt nyelven kellett beszélnem, ebből egyik a magyar, amit ráadásul nem is beszélek. A stábban voltak olaszok, magyarok, románok, de volt egy francia és egy holland is, a szereplők pedig hat különböző országból érkeztek. Képzelheted, kicsit olyan volt az egész, mint egyfajta közép-európai Bábel tornya, de épp ezért remélem, hogy a végeredményben erőteljesen fog tükröződni a forgatáson tapasztalt kozmopolita és multikulturális jelleg. Röviden, egy nagyon intenzív és érzelemdús tapasztalat volt ez számomra.

– Ha már szóba hoztad a szereplőket, akkor feltétlenül beszéljünk arról, hogy ezek az emberek, akikről említetted, hogy hat országból érkeztek jelentős számban Székelyföldre, azok nem hivatásos színészek, hanem arisztokraták. Hogy kerülnek ők a képbe?

– Nos, kezdjük akkor az elején. A film két főszereplője két hivatásos színésznő. Az egyik a világhírű francia Dominique Sanda, a másik az olasz Celeste Casciaro, aki egyébként a feleségem. Őket láthatjuk majd Didi és Vita szerepében. Ami a többi szereplőt illeti, én a filmjeimben mindig a hitelességre törekszem, itt pedig egy családi összejövetelről van szó, amin olyan emberek vesznek részt, akik magyar gyökerekkel rendelkeznek ugyan, de már hosszú ideje Nyugat-Európa különböző országaiban élnek szétszórva, sokan közülük magyarul sem tudnak. Ráadásul az a tény, hogy arisztokraták, az egy teljesen sajátos társadalmi tipológiát feltételez, saját viselkedési kóddal, rítusokkal.

Ezt elég nehéz lett volna hűen visszaadni színészekkel, ezért úgy döntöttem, hogy az arisztokratákat valódi arisztokratákkal játszatom el és ennek érdekében meghívtam Erdélybe a rokonaimat, barátaimat és ismerőseimet, akik ezekben a körökben forognak amúgy is. Ez pont olyan, mint a zalánpataki vagy málnásfürdői jelenetek, ezekben is nagyon kevés a hivatásos színész, mert egy ilyen típusú film esetében egy amatőr szereplő sokkal hitelesebben alakít egy bizonyos karkatert, paradox módon épp azért, mert nem eljátssza, hanem megéli a szerepét.

– Mikor láthatjuk a filmet?

– Nagyon szeretném, ha 2023 végére elkészülne, de elképzelhető, hogy 2024 lesz belőle.

– Végül azt még kérdezném, hogy a jövőre nézve van-e esetleg még olyan filmterved, amelyet esetleg Erdélyben szeretnél megvalósítani?

– Erdély engem minden tekintetben lenyűgözött, ezért most annyit tudok mondani, hogy mindenképp szeretnék még itt forgatni, de hogy pontosan mit és mikor, az még a jövő titka.