Van, aki farsangi hangulatban ősszel is maskarát ölt, van, aki megbotránkozva utasítja el az angolszász kultúrából ragályos Halloween karneváli ünnepét úgy, ahogy van – egy biztos: a narancssárga vigyorgó töklámpásoktól és egyéb humorosan groteszk, ijesztő díszkellékektől nem szabadul egyhamar a tisztes kelet-európai polgár. Az őszi sejtelmes ködök és temetői látogatások, gyertyagyújtások időszakában lehet, hogy elkél egy csésze meleg, fűszeres tea (vagy kézműves sör, netán forralt bor) kortyolása mellett pokróc alá bújni és megnézni néhány jólesően borzongató filmet. Három klasszikus és három újabb horrorfilmet ajánlunk.

The Thing (1982) – A dolog

Fizikai értelemben is hátborzongató: kevés film cselekménye bontakozik ki az Antarktiszon. A Déli-sark amerikai kutatócsoportja szinte minden tagjának a szakállára, kabátjára és túlélési segédeszközeire ráfagy a pára, ennek ellenére mégis perzselő jelenetek sorjáznak: el lehet-e pusztítani egy földön kívülről érkező, fertőző és alakváltó „dolgot”, vagy behódolunk a barátaink és munkatársaink között eluralkodó paranoiának? John Carpenterkult-klasszikusa méltán ül piedesztálon: a korabeli effektek legjobbjait dobja be, bár mesterkélt és tökélyre vitt filmeffektusokhoz szokott 21. századi szemünknek ez talán meg se kottyan. Néhány kameramozgás azonban verhetetlen: a pásztázó, ijedt és vészjósló tekintet (megspékelve Ennio Morricone ismétlődő szinkópákra alapuló, minimalista, de hatásos zenéjével) egy-egy bútor alól vagy mögül, mintha szemünk sarkából figyelnénk, ahogyan valami épp…eliszkol. A földi és földön kívüli létformák találkozásának problematizálását végrehajtó sci-fi horror eredetileg John W. Campbell 1938-as novellájára, a WhoGoesThere? -re alapul.

Shutter Island (2010) – Viharsziget

Könnyen lehet, hogy klasszikussá válik, bár kultfilmmé valószínűleg nem avanzsálják – a Shutter Island neo noir pszichothriller inkább, mint horror, viszont éppen eléggé hátborzongató és hatásos, hogy lelkünk mélyére hatoljon. Leonardo DiCaprio elképesztő alakítása mindent felülír, és nehéz nem spoilerezni akkor, amikor a mentális zavarok és a történelem szele egyesül a történetben. Maradjunk annyiban, hogy a viharok szigetén egy elmebetegek kórházából megszökött gyilkos eltűnése ügyében nyomoz egy rendőrbíró, a kedves néző pedig csakhamar azon kapja magát, hogy bizonyos jeleneteket követően saját maga józan eszét kérdőjelezi meg. Hatalmas utazás velős kérdésekkel: „nem tudom, hogy melyik a rosszabb…szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni”. A film több jelenetét is a Boston-öböl Peddocks-szigetén forgatták, amely kedvezett a rettenetes időjárás megfilmesítésének.

Nightmare on Elm Street (1984) – Rémálom az Elm utcában

Ha esetleg nem tudnánk aludni, ideje előbányászni és leporolni a VHS-kazettákat (féltéve, ha van még min lejátszani), vagy a cipzáros DVD-tokba rejtett kalózkorongok közül elővenni a műfaj legjobbjai közül ezt is, fölvenni a csíkos pulóvert és belemerülni eme Wes Craven-klasszikusba. Az átlagos mindennapjait élő diáklányt, Nancyt rémálmok kezdik gyötörni, amelyekből csakhamar valóság lesz – a rendőrség kutat, de semmit nem talál. Nancyt csak egy gondolat foglalkoztatja: ha ébren marad, senkinek nem eshet bántódása, de mihelyt elalszik valaki, az nem menekül. Az Elm utcai rémálmok Freddy Kruegere a maga valójában nem reprezentál semmit a gonoszon kívül, emellett azonban szépen kidomborítja az érzelemmentes, sémákra épülő gyermek–szülő viszonyokat és a nyolcvanas évek amerikai középosztályának hideg és formaságokra épülő kapcsolatrendszerét.

The Fly (1986) – A légy

David Cronenberg a body horror-fanok szíve csücske: a rendező 1983-as Videodrome és az 1988-es Dead Ringers című alkotásai közé ékelődve, de ezekkel egy szinten említhető lenyűgöző történet, amelyben mindent megváltoztat egy légy. A Jeff Goldblum által játszott furcsa feltaláló karaktere és találmánya, a teleportáló gépezet kontrasztba kerül a huszadik század utolsó előtti évtizedének még viszonylagos számítógépmentességével. Bár ebben az időszakban kezdenek a személyi számítógépek teret hódítani az otthonokban, az egész sci-fi horror díszlete és kelléktára 2022-ből nézve enyhén szólva is retrofuturisztikus. A főszereplő figyelmetlenségének következtében kafkai metamorfózison esik át, ezen pedig saját szuperszámítógépe sem fog tudni segíteni, de a barátnője sem – szomorú szörnyhalál, az átlényegülés és a monstrumok iránt érzett részvét dominálja a kedves nézőt. Gusztustalan és szeretnivaló.

[REC] (2007)

A kézikamerás, talált felvétel-típusú, nem szokványos démoni entitásokkal közreműködő horrorsztorik közül igen sikeres, ha bírjuk a kézikamera által vett anyag folytonos rázkódását és nem szédülünk. Ha viszont valami igazán szédítőre vágyunk (fel-le rohangálás kanyargós lépcsőkön, hirtelen mozdulatok és ugrálós frász), akkor a spanyol Jaume Balagueró és Paco Plaza viszonylag rövid, de annál ütősebb alkotását vegyük elő, amelytől még inkább feláll a szőr a karunkon, mint mondjuk a Blair Witch Projecttől. Egy riporterlány és kameramanja a városi tűzoltók egy éjszakáját szeretné bemutatni a tévében. A tűzoltók hívást kapnak egy helyre, ahol állítólag egy idős asszonynál hallottak sikolyokat, aki beragadt az apartmanjába. A helyszínen elszabadul a pokol, az épületet lezárják és a bent ragadt lakóknak szigorú karanténszabályoknak kell engedelmeskedniük. Hogy ki tudnak-e szabadulni az épületből, az nem csak a kameraman és a riporterlány kétségbeesett megoldáskeresésétől függ.

Crimes of theFuture (2022)– A jövő bűnei

A fent említett Cronenbergtől nem szabadulva elmondhatjuk, hogy nyolc év után (MapstotheStars, 2014) és sokáig az alaptörténetet fiókban tartogató rendező legújabb alkotása nem okoz csalódást. Cronenberggel az utóbbi évtizedekben szorosan együttműködő Viggo Mortensen és a csodálatos aurájú Léa Seydoux párosa egy posztapokaliptikus időket sugalló setting-ben performansz-művészeket játszik. Performanszuk élő műtétekből áll, ezek pedig előrehaladott emberi evolúcióról számolnak be, legalábbis bizonyos személyek esetében – Saul Tenser szervezetében újabb szervek nőnek. Vannak azonban olyanok, akik szervezetük metamorfózisát másképp érték el, ebből pedig konfliktus származik, de a fő kérdés némiképp exploitation-orientált: fog-e tudni az ember műanyagot enni valaha, vagy belepusztul? A kanadai–görög–francia koprodukció Athén utcáin és kikötőjében játszódik, amely rendkívül különleges atmoszférát kölcsönöz a jeleneteknek.