Az alábbiakban a román tévé 1985-ben megszűnt hétfői háromórás magyar adása végóráinak eseményeibe vezetem be az olvasót, a ’79 és ’82 közti történésekbe és némileg a fővárosban élő magyar értelmiségi kolónia életébe is. Az adás, mint köztudott, a kérészéletű 1969–70-es taktikai nyitásnak köszönhette létrejöttét 1969-ben, A Hét című hetilap s a Kriterion Könyvkiadó megalapításával egyetemben. Annak ugyanis, hogy a leendő diktátor megszilárdítani akarván hatalmát az 1968-as csehszlovákiai szovjet intervenciót követően éleződő ellentétek légkörében (Románia egyedüliként a szovjet blokkból elutasította a részvételt a megszállásban), új támaszokat keresett belpolitikájában, s némi engedményeket tett egyebek közt a legnagyobb nemzeti kisebbség képviselőinek is, miközben a Nyugat szemében a különutas kommunista vezető szerepében tetszelgett. A kompromisszum pár éve, minden rövidsége és ellenmondása ellenére, fontos időszaka volt a kisebbségi kultúra átmeneti megerősödésének.

Január 1. 

A vágás (montázs) fegyver. Értelemmel feltöltő tényező. Nem szabad erőtlen összeragasztássá válnia.

*

Egy létéért reszkető intézményrendszer akadozó működésének módszertani kérdéseit felvetni pozitíve nem lehet. Marad – az apológiát elkerülendő – a példás esetek felmutatása.

A jó riportot lábbal írják. Ami megjelenik pl. a Brassói Lapokban, a napisajtóban, az csak nyersanyag, vagy még az sem, ráadásul megírva sincs sokszor rendesen.

*

A vezetőt hibáival, a beosztottat erényeivel mérik.

Január 15.

Tegnap sugározták Labancz Frida Zsil-völgyi riportját. „Elsízett” a téma fölött, ha engedik, önfeledten pancsol benne.

Isten tudja, hányadszor kértem ma, hogy bevághassam a Csehi Gyula-emlékműsort. M. szerint nem ezt kérik tőlünk most, meg hogy ő szkeptikus a témát illetően.

Persze, ez a legkényelmesebb mentalitás.

Ha tudná, hogy én negyedik hónapja mást se csinálok, csak fütyülök az ő skepszisére! (Megjegyzés: 22-én és 23-án csak sikerült bevágnom. Viszont sose ment adásba.)

ÚTLEVÉL

Január 24.

Vannak koránjött forradalmak is, nemcsak forradalmárok. Lásd Iránt.

*

Az útlevelemet a tévé vezérigazgatóján keresztül kell kérnem. 1. Ki kellett tölteni egy űrlapot, amit a párttitkárnak, a főszerkesztőnek és a szakszervezeti bizalminak is alá kellett írnia. 2. A szakszervezeti csoport gyűlésen kellett, hogy megvitassa a kérésemet, ott három embernek kellett ajánlania, hogy jóváhagyják. Jegyzőkönyvi kivonattal bizonyítom. 3. A kölcsönpénztár igazolja, hogy nincs tartozásom. 4. A pénzügyi osztály, hogy részleteim sincsenek. Ezen kívül Maggal még az ez évi minősítésemet is megcsináltatják. 5. Továbbá a személyzeti osztályon a „referátumot” az én jelenlétemben kiegészítik a legújabb adatokkal.

Három hónapot kell várni az útlevélre.

*

Sütő András a Nagy Sándor elrendelte szúzai menyegzőről írt darabot. Lehet, hogy a népek mesterséges kitenyésztéséről van benne szó. Mániákusan gazdaságközpontú társadalmunkban az állattenyésztés is modellként funkcionálhat. Csupán az azonosságigénnyel nem számolnak sem a tenyésztők, se a másik véglet: a politikus hadvezérek.

A vegyes házasság, mint egyéb jelek is bizonyítják, egészen különleges helyet foglal el a román nemzeti mitológiában: az eredetmonda tengelyében áll a dákok és rómaiak házassága, az előbbiek vélt asszimilációja, amit évszázadok múltán is a gondok megoldásának fő eszközeként kezelnek. Pedig ez egy születetten „együttélő” nép lenne, és önmagát tagadja meg, ha tiszta nemzeti államra vágyik.

Január 31.

A kollektív interjú készítésének algoritmusa:

1. Összehívni az embereket és elbeszélgetni velük – a kérdéseket már korábban, legalább egy nappal azelőtt lehet közölni. 2. Azaz szükséges a gondolkodási idő, plusz fel kell lazítani a talajt is. 3. Közvetlenül az interjú előtti beszélgetés. 4. Maga az interjú: a riporter kérdései minél számosabbak, annál jobb. Kérdezni csak a 2. pont teljesülése esetén tud, mert az érlelési időre neki is szüksége van.

Február 7.

Mag mint M. helyettese vizionálta a Csehi-emlékműsort. Egyetlen megjegyzést sem tett – a priori leadhatatlannak tartja. Egyetlen egyszer állította le az asztalt, amikor Fey László a Csehi-féle önrevízióról beszélt, és elmesélte azt a Titulescu-anekdotát, mely arról szól, hogy T. ügyvéd korában egy bizonyos dologról kijelentette, hogy fehér, majd ugyanarról máskor, hogy fekete. Mikor egy bojtárja figyelmeztette rá, azt válaszolta. – Da ce, eu sunt bou să nu-mi schimb părerile? (De hát ökör vagyok én, hogy ne változtathassak a véleményemen?)

Verb. sap.

Meg fogja úgymond nézetni Domokos Gézával, Gálfalvi Zsolttal, Szász Jánossal mint irodalompolitikusokkal. Egyelőre persze még ez is korai lenne.

Persze.

Persze: az új főszerkesztőt még nem nevezték ki. Persze: egy kis erkölcsi-szakmai karantén csak használhat nekem. Persze, hogy persze a persze. Mi más lehetne? Baróti Pál persze zsidó volt, Csehi persze nem volt „népi”. Mag persze csak „középiskolai fokon” (saját szavai) ismeri a kérdést. Én persze nem tudom okát adni annak, miért épp Csehi az, akivel foglalkozom. Ott van Nagy István, Kós Károly, azok igen!...

Egyszóval: Csehi… izé… nem… (?)

*

Az interjú megújítása szellemi intenzitásának fokozásán és a beszélgetés spontaneitásának, természetességének megőrzésén kívül, a kérdés-válasz korreláció áttörése révén is lehetséges. A beszélgetésből kitépett (vagy a nyilatkozatokból kivágott) szövegtöredékek egy a prímér összefüggésen és párbeszéden túli másodlagos, jobbik esetben lényegi feleselésbe kezdhetnek egymással, magukba fogadva a szöveg értelmezését is, a szerkesztő belevetített, illetve jelentéskiemelő munkáját is.

*

Toldalék: a motívumok „körtánca” (ahogyan az egyveleget elneveztem a riport stb. végén) a tartalomjegyzék meg- és felerősítő szerepét játssza: ha a műsorszámot ezzel indítom, akkor kíváncsiságébresztő, a riportnak pedig belőle, mint „sűrítményből” kell kibontakoznia. A riport belsejében is felbukkanhat leitmotívként – amiben a riport önmagának jelez vissza, mint önálló életre kelt alkotás.

Február 8.

Mag ma vizionálta a csíkszeredai almérnöki esti tagozatának első végzős évfolyamáról készült riportomat – „lógásból” kifolyólag – távollétemben. Agyba-főbe dicsérte. Lélektani hadműveletének a február 7-i manőverek után ez a következő logikus lépése. Nemcsak a zsarolás vagy a terror – a dicséret is leszerelhet. Én igazán csak hálás lehetek a tapintatos terelgetésért, a cseppet sem otromba huzavonáért, a finom bánásmódért. Különben valószínűleg tényleg tetszett neki az alapbeállítás, a lehetőség maximális kiaknázásának, a nagy erőfeszítéseknek a bemutatása. Ún. „negatívizmusba” nem lendült át a riport, az erőfeszítések és a cél (a diploma megszerzése) egymással arányosak maradnak, a törekvés nem aránytalanul nagy, a cél érdemes voltát nem kérdőjelezik meg.

Február 9.

Mégis egyensúlyvesztéssel vádoltattam a második vizionáláson. Merthogy „túlhangsúlyoztam” volna a legyűrendő nehézségeket. Miért lovagolunk mind a nehézségeken? Hogy nincs jegyzet, hogy a családot elhanyagolják, s gyerekeik emiatt idegenként néznek rájuk, éjszakai váltásban is dolgozniuk kellett stb. stb.

Bosszankodtam is, nem is. Nagy a hűhó – és érdemtelenül az.

Díszlépésben el!

Február 11., hétfő

Sugárzott riportom vegyes fogadtatása. Szkeptikus lenne, állítja apám. Úgy tűnik, tényleg ellentmondás van az első – az almérnökit „csak azért sem” eszményítő (pedig kimondottan apologetikusnak hittem) és esti tanfolyam voltában nem is eszményíthető, már eleve behatárolt – és a második rész között, amiből a messzebb látóknak ehhez a kezdeményhez való szívós ragaszkodása derül ki.

Nagy elégedetlenséget, sőt, rosszallást szülhet – akkor pedig mehetek még egyszer helyrehozni a hibát egy jóvátételi új riportban, olyasmik kiderítésével, mint pl. az, hogy miért vállalták mégis? Apám: a hiányzó egyéni perspektíva, ami lehet nem azonos a rájuk váró utólagos munkahelyi előnnyel, előléptetéssel. Ettől ódzkodtam, de valószínűleg nem volt igazam. Mert hátha az motiválta őket, az öröm, hogy bejutottak, mert annak idején nem tudtak továbbtanulni. Milyen vágyuk vált valóra?

Formailag: 2-3-4 diákkal beszélgetek, a legőszintébben feltárom kételyeimet vagy belátom, hogy tévedtem.

*

És a mikrofont nem a sorrend, hanem az állandó ide-oda-vissza, hol jobbra, hol balra elv szerint táncoltatom, bokáztatom, felszabadultan tomboltatom. Nagy dolog a keresetlen hangnem. És micsoda vágási lehetőségek rejlenek a régi és az új riport elemeinek keverésében. Nincs se végleg elrontott, se végleg befejezett riport!

Február 11.

Szegény Bodor Pált már annyira befonta az ellenszenv hálója, hogy minden új szerkesztőségi tagot ellenérzéssel fogadtak, a felvételről ugyanis csak Bodor dönthetett.

Február 24.

Begyében vagyok a kopasz pofának. Telefonon kérdi, hogy felírhatja-e a híradó költségeinek tételei közé a hozott nyolc nyilatkozatomat. Mondom, persze. Utána merő véletlenségből megtudom, hogy csak négyet íratott fel, mert a képi tételek száma a híradó hosszúságához képest aránytalanul nagy volt. Rögtön külön költségvetést csináltattam, hogy megkaphassam mind a nyolc interjú honoráriumát és boldogan elutaztam terepre. Hétfőn a szállodában nézem a műsort, némi csodálkozással veszem észre, hogy csak hat megy adásba. Szombaton, már Bukarestben, kérdem, ki vetette ki a két utolsót. Gyanúsan pislog (te jó isten, ő volt!), és ráadásul szemrehányást tesz nekem, hogy úgymond megszegtem a megállapodásunkat, miért állíttattam össze külön költségvetést.

Ez már tényleg több a soknál. De kisszerűségében persze önemésztő praktika is. Humor vagy gúny lehet az ellenszere. És a tizedrangúként kezelés.

Február 28.

1. önnön fontosságát növelendő, sejteti velem, hogy a két interjút ő dobta ki, de nem ő, hanem Mag a ludas érte. Így már mindjárt más!...

Csáky Zoltán a Kalákát vágja a képmagnós vágóban. Az üldözési mánia tüneteit véltem felismerni viselkedésében. Őskeresztény szindróma. Szektakór.

Február 29., csütörtök

Mag tanulmányi szabadságot vett ki. Kiderült szegényről, hogy noha történelmet végzett, államvizsgázni nem államvizsgázott, ezért kénytelen-kelletlen be kellett iratkoznia a pártegyetemre, és azt végzi most kínos-keservesen Józsa Erikával együtt. Nagyobb baj az, hogy olyan hírek keringenek, melyek szerint nem csupán ideiglenesen adta át ügyvezetői munkakörét, hanem végleg le akar mondani róla. Boros szerint vagy azért, mert letett arról, hogy ő lehet Bodor Pál utóda, vagy pedig a döntést szeretné kierőszakolni. B. borúlátó, több legyet ütöttek egy csapásra, állítja: 1. a mostani főnöknek van aláírási joga, még a rádiótól hozta, fizetését már eleve nem emelhetik, mert a rádiónál az övé volt a legmagasabb beosztás, 3. a rádiót azóta rábízták Kónyára (eddig is ő csinálta), 4. ráadásul, teszem hozzá én, abszolút megbízható, mert abszolút önállótlan. A lányok szerint különben még stilizálásra sem vállalkozik. Labancz Fridának felment az árfolyama, sürög-forog, fontoskodik. Egyszóval van is, és – amennyiben valakinek a sarkára kellene állnia néha a szerk. érdekében – nincs is ötös találat!

Március 5.

Zs. kiszól a folyosóra Csáky Zoltánnak, hogy hova mész „te kékszemű, szőke, magas fiatalember”? (Bodor állandóan ismételt szavai) –mire ő az önhittség hangján: Honnan tudod, hogy milyen színű a szemem? Nem jössz el velünk (ti. vele és Borossal) vacsorázni? Csapnivaló kacagásával kíséri.

Megjegyzés: a „felsőbbrendű” ember nem jár a nők után, csak elfogadja hódolatukat. Kész, mehettek! A felsőbbrendű erkölcs ilyen. Olyan, amilyen.

Zs. elmeséli, hogy a tegnap is jöttek valakik utána az utcán, amikor ment haza és hogy minden este fél hazamenni –Na és? Mi rossz van abban, ha megkettyintenek? – Igen, de hátha nem csak azt akarják?

Március 18.

Hitványságom anatómiája és röntgenképe.

A csoda az lett volna, ha a számítás önzetlenségbe csap át. Micsoda téma!

Nem az a csalás, ha elhagyunk valakit, hanem ha nem hagyjuk végleg el.

Március 19.

Kolozsvári kiszállás. Szörnyű álmot láttam az éjjel. Valakikről riportot készítettem, onnan is néztem végig, onnan sugároztuk. Hát amikor beindul, látom, hogy egészen más valami megy adásba, az, amit ők titokban csaptak össze. Kirohanok és felragadom a mikrofont, világgá kiáltom, hogy ehhez a giccses, hamis stb. dologhoz semmi közöm, nem az enyém, és – mintegy magamra találva a haragban – követelem az ügy kivizsgálását. Mondják bent a szerkben, hogy így eltussolhatatlan a csalás.

Milyen szép lenne tiszta megoldásokat találni mindig.

Az álom háttere: otthagytam az M. karmai közt a kovásznai líceumistákról szóló riportomat azzal, hogy majd megbeszéljük. Attól félek, hogy feltrancsírozzák, amíg visszaérek. Ezért lenne jó közben produkálni valamit.

Március 29.

Elképesztő fejlemény.

1. behív egy szinopszist megbeszélni. Ne az önigazgatási törvényről akarjak én riportot készíteni, hanem inkább a városiasodásról, és kész! Különben is olyat hallott rólam, hogy még! – Ugyan mit? – Hogy azt mondtam volna, hogy a szerk. prostija vagyok, annyi nyilatkozatot hozattak velem. Erre csak hebegni tudok. Nos, vigyázzak, sokféle ember van a szerkesztőségben. Ő különben nem tartja olyan súlyosnak az egészet, rögtön szólt volna. De legyek résen!

Ő, mint a jóság megtestesítője! Vagy a beismerést akarta kicsikarni.

Hiba részemről, hogy nem kértem ki magamnak: Ki volt az? Álljon elő!

Ravasz róka.

Jellemző a poszt-bodori megváltozott légkörre. Mondjam, hogy igazuk van?

Rettenetesen nehezen teremtek új kapcsolatokat. A főnökeimtől különösen viszolygok, hát még az ilyenektől. Itt saját riporteri arcélt kialakítani csakis ésszel lehet, de azzal sem biztos, hogy sikerül. Meg kell toldanom írással, és témát kell keresnem hozzá.

*

A kovásznai líceumról szóló riportomat jónak találták. Annyit aggódtam miatta.

A figyelmeztetés aljas, övön aluli ütés volt, legfeljebb annyiban „ügyes”, hogy egy megadás előtt is nyitva hagyta az ajtót. Kétlem azonban, hogy honorálni tudnám „emberségességét”.

Csak az a „hülye Bodor” ne teremtett volna családias légkört a szerkesztőségben, hogy az apai vagy a baráti szerepben tetszeleghessen. Mennyire méltatlan dolog az is, hogy ezt a szeretet minden utódjára is át kelljen ruháznunk!

Április 12.

A kovásznai líceumról szóló riportom apolitikusnak találtatott a második, döntő vizionáláson, egy KISZ-tag sem szerepel benne és a „fehér hajú” (Fábián Ernő, a filozófus tanár) is túl „bokrosan” fogalmaz. Nem tetszett a sajtóosztályról lejött P. Ferinek. – De önnek, ugye, igen? – fordul Molnárhoz. – Nem értettem én sem mindennel egyet, de azt hittem, leadható azért. – Le is adjuk majd a pártkongresszus után (ez már a negyedik!, a párté, az egységfronté és a tanügyi kongresszusok után), de alaposan át kell fésülni.

Szóval a politizáltság foka, az bizonyos sallangoktól függ, amelyek különben csakis a legteljesebb amorális közönyt vagy a meglapuló szolgalelkűséget leplezik, semmi egyebet – nem az anyagból kisugárzó elkötelezettségtől. Amikor mindent kipiperéznek, a valóban eszményeknek élő ember átallja egyenruhába öltöztetni – lejáratott egyenruhába – a legszentebb gondolatát. És itt kezdődik a kifogást keresők embertelensége, hiszen a legőszintébben megvallható és meg is vallott célok vezetnek.

Sejtelmeidnek engedő szerencsétlen, ingoványos talajra tévedtél. Ne sejts, hanem gondolkozz!

Július 1.

Egy héttel ezelőtt jártam a „nagy” szerkesztő udvarában. Szilágyi Dezső, országos napilap, az egyetlen. Kéziratomat ma beszéltük meg. Hogy a tévé felületességre csábít (meggondolatlanságot akart mondani és népszolgálatot értett rajta, lásd a máramarosi tanárokról írott riportomat). Meg hogy scripta manent, a tévés anyag pedig elszáll. Ott lehet felületesnek lenni (magyarán népszolgálatra törekedni), mert elszáll. Ez a kultúr-sziget felfogás, ezek divatos témák, de… (a cikket mások is elolvassák).

Itt kénytelen voltam közbeszólni, mivel a kifogásolt kéziratot másutt kell majd elsütnöm már csupán erkölcsi hitelem megőrzése végett is, no meg aztán nem is olyan gyenge az. Csak éppen nem oda való, ahova vittem.

A Nagy Redaktor különben kimerítően érdeklődik az élet, a magánélet apróbb részletei iránt is, vélekedéseket csihol ki (pl. létszámcsökkentés a tévénél? Bodor csaló, ugye? –Elképesztő a kisszerű taktikázás. – Lakásgondok emésztenek-e? – Vajon mi a célja? Milyen rúgókra jár a világ, az ő külön szemenszedett világa?). Kettő témát sugallt (dehogy húz vagy javít bele a kéziratokba!), megmagyarázza és megrendeli, ami neki kell, elvégre finomodott a világ, vagy mi a szösz!

 – Maga a tanügyben dolgozott, ugye? Tehát a tízediket vagy tizenkettediket végzettek elhelyezkedése az iparban (dömpingjük van mindenütt!), de ne a divatos informatikát válassza, (mit ér a szakmunkásdiploma?) és főleg a munka kultusza! Az a témák témája. Sikerül-e ezt a munkáscsaládokban a gyerekeknek átadni? Pozitív és negatív példák, de ne utazzék külön az utóbbiakra – mindezt egyéni hangon előadva persze.

Minden más adott, a hang, az lehet egyéni. Variácionisz.

*

Fogtam hát a kéziratot és átvittem egy másik nagy redaktorhoz, Huszár Sándorhoz. A Héthez. Falfehéren fogadott. Valami másra számított, mert felesége kolléganőm, de hiába könnyebbült meg, egy szóval sem biztatott. Mondom, ne vegye tolakodásnak, ha még majd küldök kéziratot postán.

 – Ebből élünk.

Kész, leléptem.

Július 15.

Valami tíz napja elemezték a munkámat. Az anyag addig a szerkesztő-riporteré, amíg „vizonare”-ra nem terjesztik fel.

Mégis letolni kit tolnak le? Na, kit?

Szétfolyó, értelmetlen, illogikus, lakkozó, túlfűtötten üresjáratú, megszerkesztetlen stb. stb. Szóval elárasztott dicsérettel. – Igaza van. A szétzilálódó szubjektum, a középszint levegőtlenségében fuldokló egyén, a kezdeményezőkészségét elfojtó egyén „tökéletes”, hű képét nyújtja – ezennel a változatosság kedvéért – a kép.

A jég különben töredezik. Ma Medgyesre megyek monográfiázni, onnan pedig Székelykeresztúrra.

Augusztus 1.

A Hét Bodor Pált köszönti. Közli Bodornak egy beszélgetését önmagával. Öninterjú. „Hiszek az egyéni opció jogában – nem hiszek a közösség önmagáról való lemondásának jogában. Nem minden egyéni jog vihető át gépies szorzással a közösségre.” Ti. a kisebbségi egyén önmagáról való lemondásának joga a közösségére.

Disztingváljunk csak. Elismerem az egyéni opció jogát – de nem hiszek benne. Jogosnak tudom, de jogtalannak érzem, és adott helyzetben gazemberségnek tudom is. Különösen, ha a közösség önmagáról való lemondása egyéni önfeladás formájában zajlik le, a lemorzsolódás útján.

Különben is milyen szembeállítása ez az egyénnek és a közösségnek? Vannak a közösségért élők és vannak a csak magukért élők? (És ezek tehetnek, amit akarnak?)

Miféle elleplezése a külső kényszernek, amely a belső döntésben, „önkéntes belátásban” nyilatkozik meg?

De jó fogalmazás, nyílt állásfoglalás.

Augusztus 8.

Tegnap este lefekvés után elégedetten gondoltam vissza arra, hogyan „védtem meg” és fogadtattam el a díszelvtárssal a kovásznai riportomat (ő üzent, hogy beszéljük meg: április óta még mindig ezen rágódom!), szóval meg voltam elégedve magammal – amikor egyszer csak a másik hangulatba siklottam át, a nagy tisztánlátás, az önmagam lehetőségein való átlátás pillanata jött el, és megvilágosodott előttem, hogy taktikai tévedések sorozatát követtem el, az alkalmazkodásnak nagystílűbbnek, a lázadásnak okosabbnak kellett volna lennie. Az elvtárs jóindulatát alighanem elveszítettem – a nem elég okos bátorság sértő. M.-et meggyőztem arról, hogy viselkedni nem tudok, noha nehezen tudná megmondani, miért nem, de a hatás neki elég is volt.

Nem kell kiakolbólítási nagyjelenetre számítani. Vakvágány, félreállítás, mellőzés, érzelmi zsarnokoskodás, az apró-cseprő ügyek hercehurcája, rágalmak tűszúrásai, a szerkesztőségbeli senyvedés – ha mindez ráadásul elbizonytalanodással jár együtt, valóban elviselhetetlenné válhat az életem.

Ápolni tehát a kapcsolatot azokkal, akikkel még fennáll, „semmibe venni” a többieket, kiépíteni az utakat a lapok felé – két vagy több vasat tartani a tűzben, úgy viselkedni, mintha az az egy lap a legfontosabb lenne, de nem feltenni mindent rá – hiszen végtelen lehetősége van a szenvtelen vagy éppen jóindulatú hivatali hatalomnak arra, hogy elvegyen mindent tőled, például elég, ha megígér mindent, de semmit, vagy valamiként felkínált semmit tart meg belőle. Az elszigetelő erők lassú játéka, összekapcsolódása a biztos elmagányosodás felé visz. Bírni kell idegekkel, de főleg ésszel.

*

Érvényesülés vagy alkalmazkodás? Mi dőre kérdés!

*

Vakációs téma után kutatok, mondom M.-nek, hogy mit találtam. Nem jó. Jobb ötlet a következő: ő azt olvasta a Hargita Népében, hogy borvízexpedícióra mentek holmi gyerekek, és hogy milyen érdekes volt, ő meg is írta a román rádiónak, be is olvasták már. Ez igen! Ez téma. Le is jegyeztem. (Remélhetőleg sikerül kicselezni valahogyan.)

A tegnap félelmetes sztálinistái a ma jámbor mellébeszélői! A holtbiztos céltévesztés, a leplezetlen jelentéktelenség nagymesterei. Ezért nem kapok én forgatócsoportot már idestova egy fél éve, mert annak idején első javaslatát elutasítottam. Azóta is attól koldulok.

Más. A kovásznai riportom benne volt már a műsortervben, szóval ő leadta volna. Nem értette volna meg? A másik viszont igen? Azóta van megakadva velem. Léteznek konformisták, akik értik fogalmi apparátusunk és birtokolják azt, tudják, mitől kell óvakodni. De van, aki ezt képtelen felérni ésszel – ez ölt spilhóznit, ez kezd el pancsolni, vonul a jelentéktelenség fedezékébe.

Szeptember 7.

A hülyeség lefőzhetetlen.

Én: A szeptember 8-ára készült vakációs riportom kissé furcsán fog festeni, ha szeptember 15-én, tanévkezdés napján közvetítjük.

Ő: Egyáltalán nem lesz furcsa. Különben is azt mondtam, hogy a fele szóljon az évkezdésről és fele a vakációról (Ez sajnos hazugság.)

Én: Az évkezdésre való készülést csak érintenem kellett.

Ő: (másodszor is hazugnak nevez indirekte.)

Én: Én igazán megbízható vagyok…

Ő: Nahát, vegye tudomásul, hogy én is. Azért vagyok ott, ahol vagyok.

Én: Akkor menjen 15-én adásba! (Mit bánom én!)

Zsarnoki hanghordozás. A lába kapcája vagyok, vegyem tudomásul.

A megbízhatóság mindenesetre valami más.

December 7.

1. heherészget: Majd megcsinálod (ti. a riportot) és erre feloszlatják (ti. a magyar műszaki értelmiségiek körét). – Tessék! Használjunk hallgatva! Hallgassuk el, hogy tudunk róluk és helyeseljük a kör létét. Riporternek való fegyver-e az absztrakt – szövegen kívüli – csend? Abszurditásán túlmenően nem parafrazálhatjuk-e Babitsot: áldozatok közt áldozat marad, aki néma?

*

Tanár koromban engedtem a félelem pszichózisának, nem éltem teljes értékű tanári életet, amely végső soron a szakmai kötelezettségeken túl a közösségteremtés, a kollektívumok szervességének megteremtését jelenti – méghozzá a létfontosságú életkorban és a legkisebb társadalmi – azaz a családnál nagyobb – nagycsoport, az osztály vagy tánc stb. együttesek esetében. A társadalmi érintkezés prímér élményei, ábécéje, elsődleges szubsztrátuma ebből alakul ki.

A spicli-fóbia pszichózisa, amely undor-kultuszként már-már kezdi önmagát is felülmúlni, tulajdonképpen önmagunk keresésének ellentétes formája és identitásunk meghatározásának lehetséges segédeszköze, amennyiben tételezünk egy olyan ellen-ént, non-ént, aki végletes immoralitásában olyan fokú undort vált ki belőlünk, amely a megigazulás útjára lök(het) bennünket. Ez a spicli-kép azonban feltűnő hajlandóságot mutat arra, hogy elszakadjon a valóságtól. A megvásárolhatóságnak, az elvetemültségnek olyan már-már a morálisba átmenő hitványsága, amit feltételezünk róla, valószínűtlenné teszi alakját. Hiszen ha jobban szétnézünk, a besúgók nyomorult, megzsarolt vagy alacsonyrendűségi érzésüket, egyéb komplexusaikat ilyen módon levezető, vagy önző, önös érdekeiket érvényesítő, soron kívüli előnyökért önmagukat áruba bocsátó, megzsarolható zsarolók, tehát kisszerű figurák is.

Szóval, hogy szavamat ne tévesszem, ha a spiclitől való félelem fölnagyítja, elvonttá teszi a besúgó alakját, ha ezt a félelmet szinte fájó gyönyörűséggel vagy riadalommal még kultiváljuk is, vagy hagyjuk elhatalmasodni, ha elszakad a valóságtól – vajon nem fenyeget-e az a veszély is, hogy tetteink, morális énünk keresése és megtalálása is csupán vélt keresés és megtalálás legyen? Az egyik kép torzulása nem vezet-e a másik torzulásához?

(Fenti érvelés persze esik, ha az én-keresésnek ezen a szomj jellegén, a besúgó-„kultusznak” a fenti stádiumán túljutott már az ember. Boldogok, akik csupán átsiklanak rajta, termékenyebb álláspontok felé tartva. De a cselekvésképtelenség, a tehetetlenségre kárhoztatottság állapotában tényszerűen problémává válnak a fentiek.)

Fontos a distinkció a bénultság belső és külső okai között, de a saját cselekvés – noha közvetlenül csak az első esetben terápia – elvégzése, vállalása alól fel nem ment semmilyen magyarázat.

Én tehát nem félek! S ha félek is – nem úgy félek.

Szerkesztette: Forró Eszter