Előszó

Tizenötödik éve ült főtitkári „trónusán” a román önkényuralkodók talán legkorlátoltabbja és legkegyetlenebbje, az agyafúrt manipulációk nagymestere (személyi kultusza már a Kárpátok géniuszának nevezte és a haza aranykorszaka megteremtőjeként hozsannázta), amikor a brassói tanári létnél valamivel alkotóbbnak a reményében a román fővárosba érkeztem 1978 végén, hogy tévériporterként próbáljak ott szerencsét. Az országos magyar sajtó zömét, csúcsintézményeit ugyanis már korábban oda rendelte maga mellé a hatalom. Sajátos belső száműzetésben léteztünk ott. (Összesen tizenvalahány lap, folyóirat és több kiadói szerkesztőség munkatársai éltek akkor kényszerűségből Bukarestben, a kolónia több száz főt számlált, s legtöbbjük munkahelyének a tipikus kommunista tröszt, a Scînteia Házbeli sajtókombinát nyújtott székhelyet.)

No de azért vezetem be akkori naplóm e kiadását eme kurta előszóval és kezdem Nicolae Ceaușescu személyével, mert tizenegy évvel kivégzése előtt a kommunista diktátor pokoli ötletei és rémtettei egyikeként éppen a magyar sajtó nyakát készült kitekerni, s én, bár az óvatosságra minden okom megvolt, azt mégsem gondoltam, hogy aknamezőre tévedtem, miközben a boldogulást és az alkotás lehetőségét kerestem. Ma már meggyőződésem, hogy a teljhatalmú főtitkár és a szolgalelkű talpnyalói segítségével akadémikussá felkent, akkor már társuralkodóként fungáló neje tulajdonképpen korábban döntött már a sajtó és ezzel az erdélyi magyarság kultúrintézményei fokozatos felszámolásáról. (Az 1981-ben amolyan porhintésként megjelentetett A Romániai Magyar Nemzetiség című kötet tulajdonképpen az asszimilációs kurzus felerősítésének előkészítését szolgálta, a kész szándékot volt hivatva ideig-óráig eltakarni külföld előtt, mint utóbb bebizonyosodott. Sőt, amolyan névsorolvasásnak tekinthető – kivégzés előtt.) Sorsomra visszatérve, hogy pályaváltó kísérletem mégsem szenvedett hajótörést és ki tudtam böjtölni a váltást, azt annak köszönhetem, hogy egyik csapdából sikerült átszöknöm egy félig nyitva maradt másikba, ahol átvészelhettem a diktatúra további nyolc évét, hogy aztán a ’89-es fordulatot követően a Székelyföldön végre nekiláthassak az új lehetőségekhez mért feladathoz, és megírhassam riportköteteimet is.

Az alábbiakban a román tévé 1985-ben megszűnt hétfői háromórás magyar adása végóráinak eseményeibe vezetem be az olvasót, a ’79 és ’82 közti történésekbe és némileg a fővárosban élő magyar értelmiségi kolónia életébe is. Az adás, mint köztudott, a kérészéletű 1969–70-es taktikai nyitásnak köszönhette létrejöttét 1969-ben, A Hét című hetilap s a Kriterion Könyvkiadó megalapításával egyetemben. Annak ugyanis, hogy a leendő diktátor megszilárdítani akarván hatalmát az 1968-as csehszlovákiai szovjet intervenciót követően éleződő ellentétek légkörében (Románia egyedüliként a szovjet blokkból elutasította a részvételt a megszállásban), új támaszokat keresett belpolitikájában, s némi engedményeket tett egyebek közt a legnagyobb nemzeti kisebbség képviselőinek is, miközben a Nyugat szemében a különutas kommunista vezető szerepében tetszelgett. A kompromisszum pár éve, minden rövidsége és ellenmondása ellenére, fontos időszaka volt a kisebbségi kultúra átmeneti megerősödésének.

Érkezésemkor a jelen aggályosságát én már érzékeltem, de a közeli vég felől megérzéseim sem voltak, bár a világrendszer belső válsága élénken foglalkoztatott és a reformmarxizmus, az euro-kommunista pártok, valamint a disszidens körök hozzám eljutott magyar irodalmát valamelyest ismertem már. Felvétetve a sajtóba viszont rögtön e változás sűrűjébe kerültem. A felismerések persze fokozatosan jöttek és kólintottak főbe, a kép letisztulása és új meggyőződésem lépésenként alakult ki. Arról azonban sejtelmem sem volt, hogy a különben kimondottan nagyobb formátumú, kiemelkedő tehetségű főszerkesztőm, a költő, regényíró és politikus Bodor Pál, akinek felvételemet köszönhettem, s akinek gyúanyagként titkolt verseimet is megmutattam ismerkedés közben, talán éppen jobban informáltságának és a belső pártügyek behatóbb ismeretének tulajdoníthatóan, akkor már két vasat tartott a tűzben. Tudniillik állását feladni készült és már csupán magát és családját kívánta átmenteni, mégpedig az anyaországba. A terv – amit hétpecsétes titokként kezelt – kivitelezését gondosan lepleznie kellett, mert egzisztenciális veszéllyel járt, s célját elérnie neki mint kiváló taktikusnak is csak lépésről lépésre haladva, évek múlva sikerült. Mint sokan, erről én sem tudtam azonban semmit. Amit azonban ő mentoromként nekem első perctől nyújtott, a bizalom és támogatás, engem hihetetlen reményekkel töltött el. Igaz, alig múlt el három röpke hónap, ő lemondott, s rá kellett ébrednem, hogy beborulóban az ég fölöttem, s valami merőben másba csöppentem, mint szerettem volna.

E három évről szól e kötet, inaskodásom egyre mostohább körülményeiről, s olvasómat, ha velem tart, bevezethetem nemcsak sanyarú személyes beavatásom, de főleg a kommunista sajtógépezet s a román nemzetiségi politika némely csöppet sem szívderítő titkába is.

Sepsiszentgyörgy, 2021 szeptemberében

Hogyan nem lettem tévériporter?

Egy fiatal, középiskolai angoltanár hat évi viszontagságos tanítás után Brassóban ráébred, tanárként társadalmilag megengedhetetlenül kiszolgáltatott. Eddigi évtizedes törekvését, hogy az önállóságot és életismeretet, a társadalmi integrációt iskolai hivatása közvetítésével érje el elégtelennek tartván (pedagógiai kísérletei is kifulladóban vannak), valamint felébredt íráskedvétől és harcvágyától is sarkallva, új szakmát és pályát keres. Első megjelent írásai és Bodor Pál – a tévé magyar adásának megteremtője, felfuttatója, kiváló szerkesztője és vezetője – személyes rokonszenve eséllyel kecsegtetik. Amit még nem tud: Bodor az új politikai kurzustól, mely 1972 körül kezdődött és 1980 körül új fázisába lépett, elidegenedve, saját jövőjét már nem a tévénél képzeli el. Mi több, kivándorlást forgat a fejében, amit azonban mélyen titkol. Hogy ebben mi motiválja, azt utólag, a rendszerváltást követően A hisztéria szükségállapota című kiváló könyvében fejti ki. Egyelőre és átmenetileg az Előre című országos laphoz készül átmenni (elefánttemető?), erről azonban rajta kívül még senki nem tud. Titkolt tervét lépésekre lebontva hajtotta végre, annak elemzése, akárcsak az én munkahelyváltásaim, jellemző adalék lehetne ama új jobbágyság történetéhez, melyet a totalitarizmus korában éltünk meg.

Tény, hogy Bodort megérzései, információi (rokona volt a legfelső pártvezetésben) nem csalták meg: a pártkorifeusok s nyomukban egy egész, a belügyi szolgálatok által irányított propagandagépezet példátlan soviniszta uszításba kezd a hetvenes évek végén, és mint az 1980 és ’85 között világossá vált: egyéb aberrált célok mellett a teljhatalmú pártvezetés a magyar sajtó és oktatás felszámolását is célul tűzte ki. A tévé magyar adása például – több regionális rádióadással együtt – öt évi senyvedés után abban az évben meg is szűnt.

1978

Valamikor áprilisban

Első tévéinterjúm készítése alatt az izgalom és a lámpaláz tüzében majd elégtem. Inkább magammal voltam elfoglalva, az interjúalanyra nem is igen tudtam figyelni, pedig megérdemelte volna. Egy 78 éves, mozgékony kis bácsika volt, műkedvelő színész, rendkívüli mimikával. Labdaként ült a székén, két kezét összekulcsolta hatalmas pocakján, ha kellett, kifejezően gesztikulált is. És én barom, ezt az izgékony embert nekipréseltem egy asztalnak – meg is vetette a könyökét rajta –, ráadásul, mint egy dögevő keselyű, rá is telepedtem, úgyhogy mozogni is alig tudott. Ő is izgult szegény, arca egyetlen egyszer kelt életre az egész interjú alatt, se ezt, se merevségét nem vettem észre. Miközben az operatőr a filmtekercset cserélte, én a magam bénultságát próbáltam feloldani, vagy legalább úgy ahogy, de úrrá lenni lámpalázamon – szegény öreget biztatni és bátorítani nem tudtam, pedig ugyancsak rászorult volna. A filmezés befejeztével, mint aki lidércnyomás alól szabadul, pattantam fel a székről, alanyomat ott felejtve a lámpák melegében. Vagy nem ezek izzasztották meg szegényt?

A bácsi kihasznált és eldobott tárgynak érezhette magát az interjú után, pedig pont ezt az érzést nem szabad a riportalanyban kelteni. Hogy ő mint alany eszközként is funkcionál, ez tény, legjobb esetben is az önfeltárás eszközeként, de nem szabad lerombolni abbeli hitét, hogy itt ő a fontos, itt ő cél, a célok célja.

Ebből a többnapos lelki tusából, emésztő vívódásból tanulságokkal és egy szerintem rossz, a szerkesztő szerint még elfogadható riporttal bukkantam fel. Pár leszűrt tanulságom így fest egy papírlapra feljegyezve:

Nézetem szerint a riporter által feltett kérdésnek kettős funkciója van:

1. A beszélgetés folyamatosságát kell biztosítania. Jó, ha minél természetesebben cseng, nem kelti a mesterkéltség, kiszámítottság érzetét és beilleszkedik a spontánul kibontakozó beszélgetésbe.
2. Ezt a spontaneitást azonban össze kell békíteni a stilizálással, mert e nélkül nincs tévéanyag. A kérdés második funkciója éppen a beszélgetés strukturálása, tagolása – itt tehát a riporter óhatatlanul elárulja, hogy ismeri a választ, hogy a dolgot előzőleg megbeszélte töviről hegyire a riport- vagy interjúalannyal. Ha nem sikerül a spontaneitás látszatát keltő, de a második funkciót is teljesítő kérdést feltenni, akkor véleményem szerint az elsőt fel kell áldozni a második kedvéért. Nem a lóláb lóg itt akkor ki! Nem az „ez csak játék” bélyegét sütjük ugyanis itt magunkra, hanem csupán bepillantást engedünk munkánk titkaiba, feltárjuk azon igyekezetünket, hogy minél tömörebben, lényegre törőbben mutassunk be valamit. Ez a stilizálás. Mit kell ezen takargatni?

Az első kérdésfajtát inkább a partnerhez intézzük, a másodikat inkább a nézőhöz. Ajánlatosabb a partnernek a partner voltától eltekinteni, mintsem a nézőnek a néző voltától.

Szerencsére, ennyire drámaian a kérdés nemigen vetődik fel. Kérdéseim (l. a műkedvelő portrét) hol ilyennek, hol olyannak hatnak. Ezt akartam megmagyarázni. Tisztelettel, Kovács András.

(Levélvázlat lenne Bodorhoz? Elküldtem-e? Nem valószínű. De tisztázni igyekeztem saját dilemmáim.)

Az első vágás tanulságai

1978. május 9.

Kétségbeejtően erőltetett kappanhangom van. A kérdéseim mesterkéltek. Egyetlen megoldás: speak as little, as possible (amennyire csak lehet, beszélj keveset – ang., szerk. megj.). Hogy növeljem a kérdések spontaneitási fokát, ezentúl röviden kérdezek majd. Továbbá az expozíciót is a riportalannyal mondatom el (ezt a feladatot részben a cím végzi el vagy a bemondó). Egyedüli spontánul ható kérdéstípus a közbeszólás lehet.

Továbbá: nyugodtan lehet pongyolán is kérdezni, rögtönözni, ha a válasz esetleges érdekessége ezt megkívánja. Miért? Mert a riporteri kérdések legalább fele utólag nyugodtan kivágható és ki is kell vágni.

A vágás maga csodálatos dolog: alighanem ez tette képernyőképessé első interjúmat: a 27 percből kivágtunk 11-et. Azt állítják, általában a felvett anyag fele jut a szemétbe.

Az igaz, hogy a kérdésnek két funkciója van (l. a Bodornak írott, de át nem adott levelemet), de a beszélgetés természetes csengésének mindenek feletti jelentősége van: a kép és hang együttese elemi, az írottnál összehasonlíthatatlanabbul erősebb érzelmi reakciót vált ki a nézőből éppen életszerűsége folytán, és ez az ítéletalkotás prímér alapja. A kérdés intellektuális „szesztartalmának” mérlegeléséig természetszerűleg kevesen jutnak el, annak igénye is hiányzik a nézők zöméből, másrészt a történések, szavak vissza nem pergethetősége is korlátokat emel a boncolgatás útjába.

Marad a kurta, villámcsapásszerű kérdés vagy megjegyzés, mely akkor sikeres, ha nem vezet a néző jóindulatának eljátszásához.

Jól kell lakatni a szemeket és a füleket: a szem- és fülsértő dolgokat kell elsősorban kigyomlálni, a logikátlanságokat, s a célnak meg nem felelő tévedési gyomokat másodsorban. És a szerkezetieket harmadsorban.

Ami tehát a kérdés második, ún. strukturáló szerepét illeti, az egyelőre nagyon levitézlett elvecske lett szegény. Éppen a villámkérdés az, ami az alany beszédéből bontja ki a beszélgetés struktúráját.

A vers közvetve kollektív alkotás csupán, ha az. Nem úgy a tévéfilm. Már eleve az operatőr, a riporter és az alany szubjektuma fonódik össze folyamatszerűen benne, és ehhez járul a vágó és a zenei aláfestés akaratlan szerzője is.

A második forgatás tanulságai

Második, elfogadott ajánlatom a brassói magyar diákszínjátszók bemutatása volt. Mit tanultam belőle?

Érdemes bizonyos jeleneteket hang nélkül újból lejátszatni. Így pl. az árnyjátékra összpontosít a kamera (a reflektorokkal alulról világítunk felfelé). A mikrofont egy tenyérnyire kell tartani a szájtól, feje az ember szája irányában kell, hogy álljon.

A másajkú operatőrök nem értik a szöveget és hamar beleunnak. Ha hagyod őket fejedre nőni túlzott udvariaskodásoddal, egyszer csak lármázni kezdenek.

Egy épületet filmezni lehet deskriptív módon (a gép „végiglegeli” az épületet) és lehet flash-ben is bemutatni.

„Ne szövegben, hanem képben gondolkozz!” (Bogdan, a vén operatőr).

A hétperces filmtekercseknek kisebb kazettájuk van. Mivel ez feldarabolja az anyagot, pl. színpadi produkció esetében fontos, hogy a stop után ne mozogjanak többé a szereplők, hogy ott lehessen folytatni, ahol abbahagyták.

Háttér (fundal). A beszélgetésnek legyen mozgalmas háttere. Sokat javít laposságán pl., ha tesznek-vesznek a színpadon vagy az ablakon keresztül látni a forgalmas autóbuszmegállót.

Meg kell köszönni a riportalanyoknak, hogy közreműködtek. (Tulajdonképpen eltűrték, hogy eszközként bánjunk velük.)

A felvett anyag hangfelvételét valaki nevére kell leadni, megjelölve, hogy meddig ne töröljék le a szalagot.

A hangosító beállítja a magnót és akkor ahhoz kell a hangod szabd – ti. a hangfelvételi mintához.

Főtanulság:

Mégis a riporter a fő tényezője a filmezésnek. Ragaszkodnia kell elképzeléséhez, ha az időveszteséggel, mások megsértésével jár is. A csoportmunka nyűge a többieket arra készteti, hogy próbára tegyék a riporter türelmét és céltudatosságáét. Aki beadja a derekát, az elveszett (de diplomata még lehet belőle).

Ki kell dolgozni annak a technikáját, hogyan szuggerálja az ember a riportalanynak azt, amit ki akar hozni belőle. Közbe lehet-e szólni? Rá lehet szólni, hogy ismételje el, megmondva neki, hogy mit?

Egy levél piszkozata

Brassó. 1978. június 6.

Kedves Bodor Elvtárs!

A portréfilm címéül azt szántam, hogy Fizetsége a taps! (ti. egyedüli fizetsége a műkedvelőnek). Én magam azonban csakis félsiker címen tudom elkönyvelni.

Mentegetőzni nem fogok, hanem rátérek a hibák kíméletlen feltárására.

1. Az öreget nekipréseltem egy asztalnak, magam is túl közel ültem, szegény egyszerűen nem tudott gesztikulálni, ennél pedig semmi sem lehetett volna fontosabb.
2. Az öreg mimikája tökéletes, a felvett beszélgetés alatt azonban csak egyetlen egyszer kelt életre az arca, pedig végig élhetett volna.
3. Jól tudtam, hogy lapos közhelyeket fog mondani (pl. a színészi mesterségre mint olyanra vonatkozó kérdésekre, úgy mint mozgás és beszédtechnika), ezek ellensúlyozására a szerepeiből hozott volna fel példákat, rövidebb-hosszabb részeket mondott volna el belőlük és ki kellett volna derülnie, hogy ez az ember ülve is tud alakítani, hogy született színész. Nem biztos, hogy ez ki is derül a filmből. A szerepeiről alig mesél. (A csángó guzsalyosból ezért kellene beilleszteni egy kiadósabb részt, ami önmagában is elég kerek ahhoz, hogy a színészi kvalitásokat bizonyítsa.)
4. Túlbecsültem az öreg és felesége rögtönzőkészségét. A felvevőgép bűvkörében a spontaneitás, ha nem is megjátszottságba, de logikátlan, összefüggéstelen „mesélésbe” csapott át. Az öreg soha ennyi nyelvi hibát nem ejtett azelőtt.
5. A felvevőgép előtt ráadásul valóságos hordószónokká változott (l. a házának udvarán készült felvételeket). Ezt okvetlen ki kell vágni, mert különben a néző jóindulatát veszítjük el, ezt az utolsó mentsvárunkat is eljátsszuk.

A kérdésekért már vállalom a felelősséget, itt tudatosan jártam el. Abból indultam ki, hogy a kérdést részben az interjúalanyhoz kell intézni (azaz a beszélgetés természetességének látszatát kell kelteni, valamint folyamatosságát is biztosítani), részben – és ez a fontosabb – a nézőhöz, a tulajdonképpeni partnerhez. A kérdés fő feladata tehát az anyagot strukturálni, ez pedig stilizálással jár. Ezért anticipálnak is (ti. a választ sejtetik) a kérdéseim. Azt kell mondanom, hogy a kérdésnek ez a két funkciója ellentmond egymásnak. (Végső kiélezettségében pedig a következő dilemmába sodorhatja az embert: a néző néző voltától vagy pedig az alany partner voltától tekintsen-e inkább el a riporter? Azt hiszem, hogy az ellentmondás ilyetén önmegsemmisítő kiéleződését sikerült elkerülnöm.)

Mindezek dacára férfimunka volt, kár – miként Lajos bácsi mondta –, hogy nem minden férfimunka való ma képernyőre. Kár, teszem hozzá, hogy nem ilyeneket mondott a felvevőgép előtt is.

A második vágás

Július 14–15.

Sötét szoba ablakába állított alanyokra persze reflektort kell irányítani, de akkor az ablakon túli világból már nem látszik semmi. A két fény üti egymást, más-más beállítást (a gépét) kér.

Beszélgetést fel lehet total plan nélkül is építeni, néhány arcot mutat a kép közelről és ehhez hozzáfűzni a további közeli képeket. Sőt, ha a kamera arcokon vándorol, annak külön izgalmassága is lehet.

A főszerkesztő megjegyzése: a riporter félreáll és az egyik alany válaszát nem neki, hanem csak a mikrofonnak mondja el. A dialógus megszakad. Tény, hogy ez nagy hiba. Inkább a beszélgetés megjátszott volta lepleződött le szerintem.

Tanácsaim a kísérleti nyulaknak:

Beszélj tömören, egy kis akadozás még nem olyan nagy hiba.

Válaszod ökölcsapásként zúduljon a néző arcába.

Érvelésed akkor meggyőző, ha következtetéseidet premisszákból vezeted le.

A szöveg egyhangúsága (és bizonyos lassúságán túl ez elkerülhetetlen) képileg ellensúlyozható – a szövegre visszautaló képi változatossággal.

Kolozsvári portyázások a Kós Károly-portré ügyében

1978 nyara

A riportalany kiábrándul belőled, ha készületlennek talál. A néző felé megjátszom, hogy nem tudok semmit. A riportban maga vagyok a vízre szomjazó Szahara, az optimális válaszok bábája vagyok, saját magamról teljesen lemondok, ha kell. Eszélyességem csak akkor nyilatkoztatom ki, ha az a műsorszám javára válik valamilyen értelemben, pl. ha szellemi párbajról van szó.

A kép vagy a szöveg műfaja-e a tévé?

Logikánk, egész kultúránk szövegközpontú, márpedig a tévében a képre kellene építeni a szöveget és nem fordítva. Külön képi logikát, sőt kultúrát kellene kidolgozni, ez idővel ki is fog alakulni. Amelyben majd a szöveg lesz másodlagos, illusztráció jellegű. Te nem beszélsz, te beszéltetsz!

Ide jutottam morfondírozásaim közben, amikor A Hét 29. számában olvasom Lőrinczi László tollából, hogy:

1. a tévé nem film! Igenis a beszéd a fontosabb benne. (Igaza van, a tévé mostani adásainak ez a gyenge pontja), ezért előzetes próbákat javasol és nyelvápolást
2. a tévének törekednie kell arra, hogy a film és színház mellett saját egyéniségére találjon. Ki a tévé-színdarabból a szabadba!

Első riportom sajtóvisszhangja. Igazság, 1978. július 28. „Illyés Lajos bácsit valószínűleg legidősebb színjátszónkat a valószínűleg legfiatalabb riporterünk mutatta be, érthető tehát, hogy az alany legyőzte a riportert, amennyiben nem arról beszélgettek, ami ebből az esetből a legtanulságosabb, mégis kedves és érdemes műsorszám volt, szép ajándék egy viszonylag ritkán emlegetett csoport törzstagjának.” (Krizsán Zoltán: Négytől hétig.)

(A bemondó bejelentette, hogy ez első jelentkezésem, ebből automatice adódik a megjegyzés. A kérdések kérdése valóban az, hogy miért vállalta a negyven évi erőfeszítést. Tudatosságban azonban az öreg, sajna, elmarad önmaga mögött. Tény, hogy nem faggattam, hagytam beszélni és abból válogattam, amit elmondott. De kérdés, hogy nem az évtizedek alatt kicsiszolódott mondanivalót kell-e meghallgatni és rögzíteni eredeti formájában? Vagy inkább újrafogalmazásra, formaváltásra kényszeríteni az alanyt? Szókratészként új felismerésekre vezessem rá?

Hozzáállás kérdése, és itt pozitíve viszonyultam az öreghez, ezért beszélhetett ahelyett, hogy beszéltettem volna.

Az újságbeli megjegyzés persze fullánkos és elmérgesedhet az általa ütött seb. Epés ember lehet az írója.)

Utólag gondoltam: a riportnak talán két fő célja volt:

A dilettantizmus kipellengérezése (nem ez volt a cél, de ezzé sikeredett – a nyolcvanéves ember sikamlós történeteket mesél, pojácáskodik, ezt az újságíró nem vette észre.

a műkedvelés történetének szemléltetése, egy-két fordulópont kicövekelése, kritikus korok, hullámvölgyek stb. – tehát portrén túli portré volt (a ’20-as évek, 1957, 1968–70).

Tehát távolról sem az ajándékosztás családias, provinciális gesztusa vezetett a látszatok, bizonyos kijelentések dacára sem. A nézőnek a szájába kell rágni a mondanivalót egy bevezető vagy közbeiktatott magyarázatban.

Tehát másodszor, az eredeti szándék, amely a riport felszínén nyilatkozik meg, szöges ellentétben áll a nem szubjektív eredménnyel. A megjegyzés evidenciája a szándékból meríti erejét. Ha vágáskor pl. évszámokkal tűzdelem meg a riportot, kidomborítva szerkezetét, vagy bizonyos magyarázó mondatokkal, akkor engedtem volna bepillantást szerkezetébe. Itt tehát a ki nem használt lehetőségek esetével állunk szemben. 

(Krajnik?) Nagy Károly jegyzete az adásról, benne egy mondat arról, hogy Lajos bácsi épp olyan felszabadultan mesélt, mint az életben, nekem a magabiztos fellépésemet dicséri és tapintatosságomat, rávezető kérdéseim jó tévériportert sejtetnek.

A második riportot szeptember 5-én hozta a tévé.

Ahogy az első alkalommal is, az addig „békésen legelésző” „mű” egyszer csak vicsorogni kezdett – és meglehetősen lehűtött. Kivitelezése (egy délelőtt csaptuk össze) primitív, amit a műsorkörnyezet csak felfokozott. Az interjú pedig merev és összefüggéstelen. A beállítás lólába messze kilóg… A belefércelt épületsor ötletszerű, minden jelentés híjával való. Különbség van a látni és meglátni között: tartani kell a képet, nem kell félni tőle. Vágni pedig csak merészen érdemes – s minél több zenét keverj hozzá! Holmi kis ízetlen zongorafutamok siralmassá teszik a filmet.

Egyszóval: a vágást elsietni nem szabad.

*

A költészet az állandó feszültségben élést követeli meg és azt, hogy az ember egyetlen konfliktusos helyzetet se hagyjon ki, lovallja bele magát szenvedélyesen az ügybe, engedje az ellentéteket kiforrni, letisztulni, hevennyé válni, és a megoldás felé tovahaladni.

A hierarchiába zártság épp ellenkezőleg, visszafogottságot, állandó önkontrollt, elfojtott saját nézeteket és megjátszottságot jelent – és fokozottabban a kiélezett helyzetekben. Nem viharzik a lélek együtt a léttel, különben elbukik az egzisztenciáért harcoló ember.

Haj, te beékeltség!

Decemberi beszélgetés a dolgok komolyra fordulta után

December 27.

Bent ülök a főszerkesztőnél, a telefonálgatások szüneteiben Bodor Pál részletesen jellemzi munkatársait. A veséjébe lát mindenkinek. Az operatív személyzet csupán töredéke az alkalmazottaknak. Három hónappal ezelőtt még azt emlegette, hogy hamarosan leköszön. Most láthatólag új erőre kapott az önbizalma. Terméketlen ellentéteire beosztottaival úgy tekint, mint felszámolható vagy legalábbis ellensúlyozható dologra. Sejteni, hogy a szerkesztőség újraszervezését tervezi, és erre lehetősége nyílt, mert legalább négy-öten távoztak az utóbbi időben. Ettől mintha szárnyakat kapott volna. Visszahozhatja-e az első évek lendületét? Bűbájos ember, a társalgás nagymestere. Alighanem tehetségesebb nem egy beosztottjánál.

Emigrációs viszonyok között dolgozunk – mondja. Ráadásul sok a belső torzsalkodás.

Engem is „szembejellemez”. Elvárásait közli velem burkolt formában. Hogy: én leszek a legérzékenyebb tagja a szerkesztőségnek. (Közbevágok: katonás jellemnek tartom magam, a sértés nem vált ki belőlem bosszúvágyat.) – Ez bizonyára rendkívül sok belső energiát emészt fel – folytatja. Az ujjain sorolja miért tart alkalmasnak a pályára. Merthogy azt is el fogom végezni, amire bizonyára nem számítottam, de az itteni munka velejárója. Meg hogy a szerkesztőség kimondatlan céljait is magaménak vallom.

Ez jellemzésnek nem jellemzés, de célszerű. Rákérdezek az esetleges feladatkörökre. Válasza ijesztő. A szerkesztőségi munkamegosztásban rengeteg űr tátong, úgy néz ki, mindeniket velem akarja kitölteni. (1. Ha felvesz, belső szerkesztőségi munkával fogom kezdeni, csapdaként leselkedik rám a kényelmesebbek álma, a Napirenden rovat. Hogy ezt kis fantáziával milyen érdekessé lehetne tenni! Ő például így és úgy járna el. 2. A műsor gyártásvezetője épp most ment át a Munkásélethez. Szerelmetesen kacsingatna ez is rám? 3. A postarovat, amit halottaiból kell feltámasztani, s amit már egyszer megtárgyaltunk. (Riporteri tanonckodásként ennél jobbat elképzelni sem tudnék.) 4. Csép Sándor vetélkedősorozata sántít, mert egyedül csinálja. 5. Csáky Zoltán Kollégium-rovatában lehet szintén beválnék. Miért ne!

Mindezek, valamint a remény, hogy filmezni is megtanulhatok, felvillanyoz. Ezt ő rögtön megérzi. Felugrom, kezet szorítunk. Ölelem, uram! – búcsúzik.

Remek ember. Vajon miért hullott szét a szerkesztőség? Ő lovagolta volna halálra és most lovat akar váltani? Akkor is én rá fogadok. Amije nincs se Boros Zoltánnak, se másnak, nekem kettős hátország kínálja tápláló erejét, és hajt egy hatéves kísérlet kudarca is. Az anonimitás, a szabványmunka, a szabvány kötelességteljesítés lehetőségei kimerültek. És a kollektív sorsfolyamat is fordulóponthoz érkezett.

*

Az újságíró meghatározása: 1. az, aki a személyestől fel tud emelkedni a szociálishoz, és 2. kiapadhatatlan eset-kíváncsiság van benne, azaz az elvonással, elvonatkoztatással csínján bánik.

Szerkesztette: Forró Eszter