Február 7.

A diadalmámor, amit a versenyvizsga hírére éreztem

Január 24-én a nagyobbik Majtényi lány, Ágnes társaságában ácsorgok a folyosón. Másodiknak szólítanak. Bodor elmondja, hogy esszékkel stb. árasztottam el a hazai magyar sajtót, apám illegalista is volt (ami lódítás), mire az elnök – fejét féloldalasan tartva, mert nemrég műtötték és nem hall jól – arra kéri némi humorizálás után, hogy nősítsenek már meg, és vétessem fel magam az angol nem-tudom-mibe ugyancsak a tévénél. Én mindezt szerény, de értő mosollyal hallgatom – szóval végül arra kér, esszé formájában mondjam el, hogyan függ össze a gazdaságfejlesztési politika a nemzeti kérdés megoldásával. Előadom annak egy részét, amit előkészítettem. Sekélyesnek találja, számba rágja, hogy a munkásság társadalmunk uralkodó osztálya ugyebár, márpedig a góbék munkássá válnak a székely megyék iparosítása nyomán… Vagy kétszer közbevágok némi ingerültséggel, de főleg aggodalommal a hangomban. Románságom szerencsére nem viselte ki magát, de a lóláb lehet, hogy kilógott.

Bodor irodájában a Majtényi lány felsüléséről, hebegéséről zajong, őt is tovarășu Bodorra (Bodor elvtársra – rom. szerk. megj.) bízták, mint engem, hogy foglalkozzék vele némi utóképzés céljából.

Bodor–Mag Péter duó következik a pártgyűlésről, amin Bodor nem vett részt, Mag Péter képviselte őt. Vári Attila néz be, kilencest kapott, a rendezőire jár Bukarestben, ezt ő Pesten Kósa Ferencnek nem mondhatja el, kiröhögné, nála mindig ötöse volt (?)…

Vegyes érzelmekkel eltelten lépek le, utazom haza Brassóba. Legkevesebb még egy hónap a várakozás, de több is lehet.

Február 7-én anyám táviratozik: megvan a jóváhagyás, felvettek.

Február 16.

Ma a következőket akartam elmondani Bodornak telefonon. A tehetségtelenség gyakran látszat, kötelezően viselendő egyenruha és kényszerzubbony. Mégpedig a tehetetlenség megnyilvánulási formája. Mit szóljak azokról, akik Isten akarata végrehajtóivá tolják fel magukat? (December 11-én történt pártfelvételem megyei jóváhagyása még késik.)

Február 28.

Az akadályversenyben újabb győzelem: a municípiumi pártbüró jóváhagyta felvételemet. Kereken egy év és egy hónap telt el a kérvényem beadása óta. Megvan ennek a halogatásnak is a maga haszna. Időközben vagy kiderül valami tényleg az ipséről vagy nem, de az önfegyelemnek, hogy rosszabbat ne mondjak, jó kis próbája.

Március 11.

Beszélgetés telefonon apámmal. (A tévé átküldte a megyei tanfelügyelőségnek és a líceumnak áthelyezésem iratait). Én esetleges ellenállásra számítva kérem, hogy ne menjenek bele további halasztásba, mert mi sem könnyebb, mint arra hivatkozni, hogy tanév közben nem engedhetnek el. Egy nap nem sok, annyit sem maradok itt tovább. Ha lehet – teszem hozzá, de úgy látszik csak magamban, mert apám nagy megrökönyödve, de azért kíméletesen mondja, hogy „nem fogják az asztalt verni, mert mindennek megvan a maga hivatali útja”.

Két malomban őrölünk. Én egy még nem valós akadálynak rúgtatnék neki, ez belőle mindig is – és joggal – a józanság olyan felfokozott formáját váltja ki, hogy a dialógus csakis ingerültségbe torkollhat. Következnek a jó tanácsok, hogy a hét évnyi „régiségemet” meg kell őrizni, nehogy valami meggondolatlanságot tegyek stb. Bosszankodom, de ugyanakkor látom magam kívülről is, és igazat adok neki, s azon töprengve teszem vissza a kagylót, miért is kell nekünk mindig másról beszélni, hogy már egy időben kerültük is egymást, anyám volt a közvetítő közöttünk, mert a tulajdonképpen tárgytalan vitáknak mindig szóváltás lett a vége, s ez mindkettőnknek fájt. Anyámnak részletesen el tudtam mindent mondani, az ellenérzését ezzel le is szereltem, mert egyből kiderült, hogy nem az a hebehurgya ugrifüles fenegyerek vagyok, akinek mutatom magam, illetve akinek látszom.

Érvelésem mozgatórugója gyakran az indulat, érvelési készségem és nyelvi alakja azonban csiszolásra szorul…

Mementó. Kis kronológia: tanárkodásom második évében letettem a féléves katonai szolgálatot, negyedik évében véglegesítő vizsgáztam a tanügyben, osztályfőnökséggel bíztak meg, következett egy csúnya munkahelyi konfliktus tavasz végén, születésnapom előtt egy héttel. A ötödik év a várakozás nyarát és a első közlések őszét hozta meg a sajtóban, miután tavasszal megjártam a külföldet is. A hatodik év a sajtóba való felvétel telével zárult december 11-én, s a következő télvégen megszületett a jóváhagyás is, február 27-én.

1979. március 31.

Öt nap múlva kiszállok a tanügyi játékból.

A kilencedik osztályok, az én lányosztályommal együtt, táncdélutánt adtak. Zárás előtt öt perccel némi színpadias mellékízzel éreztem, hogy vége. Lezárult.

És alighanem épp idejében. Lelki riasztókészülékem jókor szólalt meg tavaly februárban. A nyomában fakadó erő egy olyan csapdává szűkülő életformából tépett ki, amelyben legjobb esetben is lassú haldoklás lett volna a sorsom. A hatalomnélküliség szintjén ugyanis közéleti elkötelezettségemnek, meggyőződésemnek önként vállalt magánnyal, általam megteremtett távolságtartással kellett volna együtt járnia. Akiktől nem magam zárkózom el, azokat egész rajokban felröpített rágalmak idegenítették volna el tőlem. Légüres térben pedig minden néven nevezendő egyéni fejlődés, lett légyen elméleti, erkölcsi vagy bármilyen más, teljességgel illuzórikussá válik. Az alkalmi közeledés, a megmaradt kapcsolatok túlfűtött művelése pedig – mint kiderült – fölöttébb kétes kiút. Lehetséges szövetségesektől elszigetelve élni, valós ellenfelekkel szemben tehetetlenségre ítélve élni nem lehet. Ha csak a hierarchián belüli helyzetemet változtatom meg, az csak időleges megoldást hozhat, habár korántsem mindegy, hogy mivel véded ki a bokszkesztyűbe rejtett patkó csapását. Az új típusú alkotó munka az, amihez tehát foggal és körömmel ragaszkodni fogok – mindkét alakjában, melyek nekem megadattak. És ha bizonyos munkamegosztás, időleges súlypontáttolódás jön is létre közöttük, kellő erkölcsi érzékkel és tisztánlátással alighanem elkerülhetőek a becstelenség csapdái.

1. S. Nyersanyag. Kész röhej. Bizonytalan ítéletű kollégám, aki hogy megmaradjon, „interiorizálta” a végig nem gondoltságot, megbotránkozva vette tudomásul, hogy farmerben is befogadnám a diákokat az érettségi bankettre. Különben hasznos, sőt kifejezetten küldetést teljesítő, építő ember. Persze többrendbéli rágalmaknak felült már velem kapcsolatban.

EGY KALÁKÁS KISZÁLLÁS UTÁN CSÁKY ZOLTÁNNAL

Április 19.

Bodor Pál szigorúan bizalmas, de nem bizalmaskodó. Igenis megválasztottam, kinek szolgáltatom ki magam, de ez a kiszolgáltatottságon még nem változtat.

Pro primo: egy átjárószobában élek anyámék bukaresti lakásában, ahol ráadásul tévéznek is, vendéget is fogadnak stb., már három hete nem tudok egy kicsit félrevonultan gondolkozni. A szerkesztőségben egy átjárószobánál is rosszabb irodában, szemben a leghangosabb, állandóan pózoló, telefonálgató, különben joviális kartárs íróasztalával, ráadásul az üvegfalon minden áthallatszik a titkárságról is.

Pro secundo: dinamitot (verseimet) bíztam rá és már második hete nem szól egy szót sem. Márpedig nem mindegy, hogy én robbantom és bennem legalább kárt nem tesz, ha hasznom nem is származik belőle, vagy felrobban „magától” és időnek előtte kinyír engem is.

A szerkesztőség kávézó nagyüzem. Mondanám neki: mindent egy lapra tettem fel és erre a lapra az Ön szatírarcát nyomták.

Április 24.

Írtam egy lelkendező, bővített mondatokból álló élménybeszámolót a désházi kiszállásról. Meg kellett mutatnom Simonffy Katinak, aki Csákyval közösen csinálja a Kalákát, már csak az esetleges tárgyi tévedések miatt is. Másnap visszakaptam azzal, hogy nyers (!), továbbá közli, Kallós Zoltán botrányai után Bodor nem veszi jónéven, ha az ő részvételét külön kihangsúlyozzák. Márpedig én büszkén rögzítettem. Kutya rosszul esett, megingott önbizalommal vallomásos-izgatott állapotba kerültem.

Később jutott eszembe – ugyan nem valószínű, de lehet –, hogy kenyerét félti, hogy gyanakodva figyelte felbukkanásomat, s hogy tartózkodásomat, amit nem tudok levetkőzni, rejtett rosszindulatra magyarázta, s arra, nekem talán Bodorral különalkum van a Kalákára, s hogy én is részesülni akarok a dicsőségből. Ma mindenesetre megtudhatta, hogy más pászmát művelek majd, s remélhetőleg megnyugodott.

Tanulságos abból a szempontból, hogy még az élménybeszámolót is esszének kell álcázni, mert különben együgyű fickó hírébe keveredik az ember.

Még kellemetlenebb lenne, hogyha hízelgőre magyarázta volna az egészet.

Mégiscsak a nyíltság a legjobb taktika, ha naivnak tűnik is az ember – vagy ha tényleg az, még akkor is.

Szét kell kürtölnöm, hogy senkit nem veszélyeztetek, új rovat, az Irodalmi Körkép lesz a vadászterületem.

BODOR PÁL LEVELE A NEKI KORÁBBAN ÁTADOTT VERSEK KÉZIRATÁRÓL

Drága jó uram,

Úgy tűnik én komolyabban vettem a nekem megelőlegezett bizalmat, mint Ön, én úgy tekintettem ezt a kéziratköteget, mint majdnem kész Forrás-kötetet, s jómagamat afféle baráti előszerkesztőnek léptettem elő (hiszen ilyen előszerkesztője voltam Hervay Gizitől X. Y.-ig sok mindenkinek), ami azt jelenti, hogy hetekig rágódom a kéziraton, újra meg újra elolvasom, akár a sajátomat, és azután végigjegyzetelem, minden megjegyzésemet papírra vetem, természetesen válaszkötelezettség nélkül… Hervay utolsó és utolsó előtti köteténél ez minden esetben két-három hónapot vett igénybe.

Nos, Ön türelmetlen és felvetette kettőnk parlamentjében a bizalmi kérdést.

Hogy tehát a félreértés ne húzódjék tovább, lemondok a lektori munkáról és baráti véleményt mondok:

Ön jó költő – ami azonban nem azt jelenti, hogy költő marad.

Amíg azonban a vers a fő kifejezési formája, költőként kell élnie a szellemi jelenlétet, azaz ki kell pld. adnia a verseit.

Jó, baráti lektor azonban sorról-sorra át kellene, hogy vegye Önnel minden versét, mert

– még mindig akad rímkényszer, a hívó rím parancsára kibicsaklik a vers, s nem belső logikája szerint lép tovább, hanem váratlanul félrelép, a szomszéd ösvényre lép, visszatoccsan a vers;

 – félek, hogy helyenként a vers lényege, a tömörítés „túlsúlyba” csap, amit csak egyetlen lektor ért meg a Földön, a szerző, a maga magával közölt egyezés, kód, konvenció ismeretében használ szavakat, fordulatokat, amelyek jelképértelme nem nyílik meg az olvasónak;

 – Ön sem mentes az immár mindannyiunkat magával sodró antikonformista divattól, a lázongásnak és (nemzetközi, filozófiai, társadalmi stb.) célzás-rendszernek híve s rabjaként ujjongva jár a kitaposott úton: erről persze nem beszélem le, hiszen enélkül bizonyára nincs költészet, vagy ha van, semmi igaza, értelme;

A múltkoriakkal együtt e versekből rövid idő alatt igen jó Forrás-kötet készülhet. Kemény, okos, mély versek.

Üdvözli, Bodor Pál

(A kéziratot visszakaptam, a döntést átmenetinek tekintettem, mondtam is neki, hogy alkalomadtán újból felkérem, de erre már nem kerülhetett sor. Pár hónap múlva otthagyta a szerkesztőséget s megszakadt a kapcsolatom vele. Egy képtelen űr támadt utána. Nagy kár.)

Május 16.

Az irodalom (Csehi Gyula szerint: kézműipar maradt) autonómiájáért folyó harc modell értékű. A zsarnok uralmának letörése, az író célkitűző szerepének az elismerése, illetőleg ezen küzdelem állása fokmérője az eszme tisztázódásának – ebből azonban semmiképpen sem lehet az autonóm emberi cselekvés elterjedtségére vagy társadalmi elfogadottságára következtetni.

(Megjegyzés: azzal bíztak meg, hogy a Csehi Gyulához – professzorom volt az egyetemen 1967–68-ban – fűződő emlékeket és értékeléseket gyűjtsem össze, ezzel beindult volna a saját működésem és rovatom. El is készült, be is vágtam, de soha nem ment adásba, mert Bodor közben lemondott.)

Július 10.

Kolozsvári filmezés egy pszichopata operatőrrel, akire felváltva jött rá a patológiás bizalmatlanság – amikor is a legváltozatosabb és legillojálisabb utakon-módokon folytatta aknamunkáját a szerkesztő ellen – és a szégyenből, megbánásból, kijózanodásból fakadó barátkozási, jóvátételi rohamok. Milyen megalázó tud a megvilágosodás pillanata lenni. Csakis az önmegtagadásba átmenő önfegyelem tehette elviselhetővé az együttlétet.

*

Mai beszélgetésem anyámmal: szerinte közéleti és absztraháló hajlamomat apámtól örököltem. Tíz évi különélés után látom, nem is annyira én, inkább a család többi része tért új utakra, ami ugyan az én kiközösítettségem formáját látszik ölteni, de milyen egység a többieké? Húgom iskoláztatása (ötödiktől román osztályba íratták) maga a nevelés csődje, értelmiségi öngyilkosság, hiszen természetes nyelvtehetsége, esetleges íráskészsége elfojtásával egyenlő, azon kívül, hogy egy más közösség kénye-kedvének szolgáltatta ki és önfeladásra ítélte. – Kinek, minek a kezét, milyen kényszercselekvést ismerjek ebben fel? Bírái, nem tudom, milyen mértékben, de szenvedő alanyai többedíziglen vagyunk és leszünk.

Július 21.

Folytatása az előbbinek

Anyámnak sokszor az az érzése, mintha üldözési mániám lenne. Az lehetetlen, mondja, hogy mi állandóan a nemzetiségről beszéljünk. Folyton ezt nyúzom, kifecskendezem magamból a mérget. Ne higgyem, hogy pl. Gál Ernő szüntelenül ezen töpreng, ő megírja és ámen. Én folyton keresek valami nagyot és nem találok. Miféle közösség, miféle eszmények!? Inkább társat választanék, őket apuval ez emészti. Az olvasásom? Hogy tisztán szeretnék látni? Nagyon steril dolog az, mert nem írok semmit. Ha ő magáévá tenné az én elfogultságomat, akkor állandóan lelkiismeret-furdalása kellene, hogy legyen stb.

Ebből mi szűrhető le? Hogy vajon értelmes dolog-e az, hogy 1. az ellentétek végigharcolását a megoldás útjának tekintjük? 2. Az elszigeteltség kortünet, egy nemzedék sorsa vajúdik bennem: ezt meglátni csak belülről lehetne? Hogy még nem nőtt hozzá a „rend”? Hogy az eszközök készen állnak az elme műhelyében, és mivel nem lehetnek külsővé, nem kaphatnak nyilvánosságot, folyton élezzük, amíg agyon nem élezzük őket? 3. A már készen álló írásokról, úgy látszik, nincsen nagy véleménye.

Számomra nincs más hátra, mint újabb terhet vállalni: az itthoni hallgatás terhét. És van-e magalázóbb, mint amikor a „szeretném magam megmutatni” indulatára, vágyára a leghevesebb elutasítás épp a szülők részéről érkezik? Az érzelmi kivetettség „gyönyörű” példája!

*

Egy különben jámbor operatőr füstölgései, dohogásai. Lungu Emil, a Besszarábiából származó, magát a magyar adásnál száműzetésben érző ember:

– ide csak az kell, hogy a kép folyjék, a minőség le van tojva;

– itt nem az számít, amit az ember megtesz, hanem amit nem tesz meg;

– nem elég, hogy tegnap egész nap dühös volt, ma ráadásul közölték, hogy azért valamilyen büntetést csak kell kapnia;

– nemsokára ül össze a nagytanács, amelyen kinyilvánítják teljes egyetértésüket a párt politikájával;

– itt pénzt keresni csak évekkel ezelőtt lehetett, amikor Bodor kedve szerint osztogathatta a honoráriumot;

– a terepjárás nyomorúságai…

És így tovább.

*

Az elveszett magnószalag ügyében írásos nyilatkozatot kért tőlem Mag Péter. Úgy írtam meg, hogy lehetőleg ne rúgják ki a szájtáti hangosítót miatta. Pedig… Mag ugyan titokzatoskodott, nem közölte mi a szándéka, azt pedig, hogy nem vagyunk jótékonysági intézmény, többször is a tudomásomra hozta. Rideg, hivatalos érvelés. A visszavétel hősi gesztusáról nem sokat elmélkedhettem, mert most inkább a jó viszonyt keresem. Kár, hogy szerinte ezt csakis alávetettségem hangsúlyozott, a hivatali fegyelmet messze meghaladó vállalása révén lehet elérni. Némi halvány kéjelgés a „hatalomban”. Ha gazembernek tartanám, persze, nem teketóriáznék – magammal!

Augusztus 11., szombat

Hat órára leadtuk az adás négy tekercsét és vörösborra voltunk „hivatalosak” a leköszönő Bodor Pál szobájába. Ő beszél:

Mit sikerült elérnie közel tíz év alatt? Úgy érezte, hogy tehet valamit a közösségért, és ezért vállalta. Fő eredményként talán azt könyvelheti el, hogy kialakult a lugosiak és a vásárhelyiek stb. egységtudata. És ez nem kis dolog. Másrészt pedig ma már legalább tízen vannak a szerkesztőségben, akik tudják, hogy az adásnak milyennek kellene lennie. És kialakult egy olyan csapat, amelyből, ha kiszakadna valaki, az a többre törekvés centrumává válna, bárhová vetné a sorsa.

Egyik fő kudarca, hogy nem sikerült a mi magyar filmgyártásunk központjává válni és még rengeteg egyéb.

Visszavonulásában szerepet játszik, persze, a szívbaj, miért féljünk a nagy szavaktól, a halálfélelem, a közeledő infarktus árnya. De mindez nem számított volna, ha valódi klubcsapattá tudtunk volna alakulni. Nem áldozatul esni a lustaságnak, önzésnek, gyarlóságnak, félelemnek, elszakítottságnak, tehetetlenségnek – ez az, amit nem sikerült elkerülni. Ügyszeretet: sajnos, nem funkcionált kellőképpen. Állítja, hogy legalább 85 százalékban rajtunk állt, tőlünk függött, hogy milyenek az anyagaink. És ezzel nem tudtunk élni.

Ő maga különben, elismeri, nem jó vezető. Ha neki valaki hazudik, ő szégyelli el magát, és nem meri az illetővel közölni, hogy hiszen átlát rajta. Ha kérnek valamit tőle, nem tud ellentmondani, pedig – és példákat sorolt arra, hogy a kérések mennyire abszurdok sokszor (a gráciák részéről főleg!), sőt, embertelenek. És rühelli, meg képtelen is rá, hogy kényszert alkalmazzon bárkivel szemben is… Bezzeg Csép Sándor: őt nem kellett soha semmire kényszeríteni.

Büszke arra, hogy 57 embert hozott ide – de elismeri, hogy ez megosztott érdem.

*

Augusztus 10-én kezembe nyomták az első, nézői vélekedést tartalmazó levelet. Bukaresti nyugdíjas állítólag. A Petőfi futása című filmemet nem kellett volna műsorra tűzni, kirítt az ünnep hangulatából. Sőt: az meglehet, hogy Petőfi kivont karddal a kezében szaladt az ellenség felé és úgy esett el, vagy megsebesült és menekülni kényszerült, de az, hogy gyáva módjára úgy szaladt el, hogy hazáig meg sem áll, szóval ilyet csak ellenségei állíthatnak róla. Zárójelben megjegyzi, hogy az utálatos lihegést elhanyagolhattuk (sic!) volna. És így tovább a kioktatásig, hogy P. műveit a népnek írta stb.

(A forgatásban különben Dan Popa és a moldáv operatőr, Emil Lungu segített, Szilágyi Domokos Petőfi futása című versére építettük, Cs. Gyímesi Éva magyarázatait ékeltük a versszakok közé, kukoricásban futó alakot, hullámzó kukoricást filmeztünk, a naplementét ábrázoló papír felgyújtásával, a futó zihálásával stb. illusztráltuk. – Nem kizárt, hogy Bodor vicce volt az egész levél.)

Válaszom másolata:

Kedves Papp Elvtárs!

Megkaptuk levelét, melyben a Petőfi futása című kisfilmhez fűz megjegyzéseket.

Önt, kedves néző, egészen biztosan az a körülmény vezette félre, hogy mivel a filmet beépítettük egy nagyobb montázsfilmbe, a cím-képek számát kénytelenek voltunk kettőre csökkenteni, különben megbontotta volna a keretműsor egységét. Valóban ki kellett volna hangsúlyoznunk azt a tényt, hogy tulajdonképpen Szilágyi Domokos Petőfiről szóló verseit illusztráltuk különféle zenei és hangeffektusokkal, valamint képi anyaggal.

A film tartalma a szerkesztőségben osztatlan egyetértéssel találkozott, már csak azért is, mert Petőfi halálának hősi voltát nemcsak, hogy nem kérdőjelezi meg, hanem éppenséggel a heroikum vállalásának elkerülhetetlenségéről szól. Ugyanakkor, noha nem tekintette feladatának a halál körülményeinek pontos reprodukálását, nem rugaszkodott el a történelmi tényektől sem, fő tanácsadónk tudniillik Dávid Gyula és Mikó Imre Petőfi Erdélyben című könyve volt (ajánljuk figyelmébe).

A kivont kardot, amit levelében említ, mi is szívesen adtuk volna a költő kezébe, Önnel együtt sajnáljuk, hogy az a kard éppen akkor hiányzott Petőfi kezéből (különben civil ruhában volt és teljesen fegyvertelen).

Kedves Papp elvtárs, valahányszor Petőfi jó hírének a megvédéséről lesz szó, kérem, értesítsen és – kardosan vagy anélkül – rögtön ott termek magam is. Egészen biztos, hogy a barikádnak ugyanazon oldalán fogunk találkozni mi ketten.

Tisztelettel stb.

Másik levél augusztus 15-i keltezéssel:

Kedves Bodor Pál!

Mivel ügyemet hamarosan dűlőre kell vinnünk, itt megpróbálom legnyomósabb érveimet felsorakoztatni:

Meg tudok-e állni a magam lábán: megvan-e a témát kiválasztó és megfogalmazó képességem, kellő szociális érdeklődésem és az erő bennem, hogy mindennek utánajárjak és kivitelezzem is a terveimet? Rábízható vagyok-e önmagamra? Vajon nem kellene-e előbb szépen, tapintatosan rávezetni bizonyos fogások nyitjára, segíteni nekem, hogy saját adottságaimat kipuhatoljam, megismerjem, birtokba vegyem? (A tapintatot különben hálásan köszönöm.)

Ez többek között azért is kivihetetlen mert lakásviszonyaim már elviselhetetlenek, jóformán naponta kell csitítgatnom, győzködnöm magam, hogy na, még egy-két napig, na, még egy hétig stb. (albérletbe hogyan költözzék az, akinek lakása van? – ti. Brassóban van egy garzonom), hát még, ha szívesebben maradna vidéken?

A Mag-ügy részletei (szigorúan bizalmas!):

Mag ellenszenvét bizonyára hallgatagságom és az váltotta ki, hogy mindjárt az első héten bekerültem a főnök figyelmével kitüntetettek közé, ahogy ők, azt hiszem, nevezik: a kényeztetettek közé. Soha nagyobb megütközést nem tapasztaltam, mint amikor a Csehi-megbízatásnak híre ment (ez különben nagyon érdekes lesz, akárki meglátja.) Mag úr meg is teoretizálta az ellenszenvét, szűzlánynak meg ki tudja, mi mindennek mondott még el. De ha engem sem kavart túlontúl fel, miért érdeklődtek volna iránta mások? – Elég az hozzá, hogy ennek az embernek kellett én az Ön szinajai szabadsága interregnumában bebizonyítanom, hogy ki tudok jönni vele. Nem volt könnyű, de ment. Mert jól láttam, hogy rosszindulatról végső soron nem volt szó, mert azt hiszem, rendes, sőt, megbízható ember, komolyabb okom tehát arra, hogy összerúgjam vele a patkót, nem volt. Hazudnék viszont, ha azt mondanám, hogy különösebb örömöm telt benne. Mégiscsak egy világ választ el tőle – ha ezt soha nem is fogom közölni vele. E mellett az ember mellett kellene nekem inaskodással megszolgálnom, szolgálataim árán kiérdemelnem azt a jogot, hogy önállóan dolgozhassam, hogy egy-két tervemet is valóra válthassam? Ízléséhez, modorához igazítanom magam állandóan, mivel ő is így kezdte, vagy egy sakálnak így kell kezdenie stb.? A szerkesztőség jó néhány sanyarú hónapra vagy évre nyerne bennem egy hangyát és elveszítené egy teljes értékű alkotó tagját.

Hogy handabandázok? Persze: elő a bizonyítékokkal! 1. A Petőfi elkészült, merem állítani, hogy sikerült. A többi? 2). A Józsa hangszalagja eltűnt. 3) A Csehi interjúsorozat még nincs meg. (A többi apróságot nem hozom itt fel.) Ezen kívül lenne itt még egy s más, azóta is várom, hogy átbeszélhessük.

Nahát! Ezért fogom én a Csehit még most tető alá hozni, ha a fene fenét eszik is. De sajnos döntési alapként már nem szerepelhet. De ez a pokoli sakkban tartottság csak időleges lehet. Azzá fogom tenni, de ezt közösen is megtehetjük. Tisztelettel K. A.

A piszkozatban még egyes kihúzott mondatok kiolvashatóak: Nem tartozom a gyenge emberek közé, a magam helyét mindenképpen ki fogom vívni… Az ütőkártyák az ön kezében vannak, ne éljen vissza helyzetével… Úgy érzem, gúzsba vagyok kötve… Meg kell beszélnünk a dolgokat. A megoldás minden lehetséges változata szóba jöhet.

Október 14., vasárnap

Most vágom be első riportomat, kis iskolai ankétnak is nevezték. Rengeteg kérdést hagytam ki, mert a szétosztogatott szerepekre és nem az alany válaszaira figyeltem, a mikrofonláz pedig végig hatalmában tartott. Továbbá a filmezést előkészítő beszélgetések sem voltak eléggé mélyre hatolóak, átfogóak, kimerítőek. Ráadásul ezt az éppen csak a felszínt karcoló anyagot előzetes megállapodással lemerevítettük. Tanulság: szerepek szétosztásához nem szabad folyamodni. A riporter második stb. kérdésének, hozzáfűzésének kizárólag az alany válaszából szabad fakadnia. A riporteri lojalitás tágabb fogalom, ha a tapintat érdektelenné teszi a beszélgetést, mit sem ér. Vállalkozó kedvű alanyokat kell keresni, az extravagancia bizonyos fokát a képernyő nemhogy elbírja, de kifejezetten igényli. A beszélgetés fésületlensége nem rossz pont, a felolvasott válasz pedig öl, gyilkol, butít és unalomba dönt. Hanghordozásbeli stb. merevségem sajnos tény. Vagy lesz bennem színészi hajlam, vagy elvesztem.

*

Az alanyokat úgy választottam ki, hogy két osztály tanulói írásban válaszoltak a kérdéseimre, és ezeknek az egyébként alá nem írott válaszoknak alapján választottam ki a beszélőket. Hatalmas hátránya e módszernek, hogy 1. a három lányból az egyik kifejezetten csúnya volt, 2. az íráskészség még nem beszédkészség. Különben is jobb többet beszéltetni, hiszen tartalékra mindig szükség lehet. A riport is csak nyerhet azáltal, hogy sok benne a gyerek, akik esetleg a riporter szerepét is átvehetik.

November 10.

Megvan egy hónapja annak, hogy Aradits László valahol a Fekete-tengeren hajózik. Rendkívüli riportot készített a botfalusi cukorgyárban. Mivel a cukorrépa feldolgozása februárig is elhúzódik a kapacitáshiány miatt, utasították a gyárat, kezdje el korábban a munkát. Erre a téeszek az éretlen, már augusztusban kiszántott répáért nem kaptak jóformán semmit, mert cukortartalomról beszélni sem lehetett. A növény éretlen volt. A répát persze annak rendje és módja szerint leszállították – a tervgazdálkodás nagyobb dicsőségére. A veszteségek megtetéződtek az üzemben, kereken napi (?) egymilliós veszteséggel működött a gyár. Az interjúalany szerint viszonylag azzal csökkenthették a veszteségeket, hogy a feldolgozást már januárban befejezték. A tavaly tehát több volt a kár.

Bánjunk gazdaságosan a veszteségeinkkel.

Innen már csak egy lépés a vesztség szép és okos beütemezése és – legyártása.

*

November 8-án történt. Medgyes felé robogtunk a kocsival, a Fekete nevű világosító Bogdan Mircea operatőrnek meséli „malackori” kalandjait holmi temesvári szállodában, ahonnan végül is kirúgták – és hozzáteszi, hogy azóta bizony sokat „komolyodott”. B., a kishitűség reves egészségbe oltott útszéli prédikátora, felrikácsol: „Ugyan, te és az érettség! Sose lesz belőled gálickő!” Fekete összehuppanva mond valami olyasmit, hogy hát nem is érdemes. Úgy látszik, ő sem hisz saját megkomolyodásában. – Mert az embernek a tapasztalatszerzésről kellene lemondania ennek érdekében. A sekélyesek beszéde is üzenethozó.

November 25.

Bodor Pál helyére ideiglenesen áthozták a rádió magyar adásának vezetőjét, M.-et, akit innen annak idején ő helyeztetett el. Ő a főnök most. Munkáslevelezőként kezdte valamikor az ötvenes években. Tegnap ügyeletes volt és egy fél órát beszélgettünk a kihalt szerkesztőségben. Témajavaslatomra: csakis akkor lehet szó a iași-i magyar egyetemisták tánccsoportjának a bemutatásáról, ha őket valamilyen szervezet hivatalosan is a magáénak vallja – a diákok ugyanis teljesen önállóan, önkéntesekkel működnek, és ez enyhén szólva szokatlan Romániában. Valóban az!

Hogy partizánakciókba?! Azokba mi nem kezdünk! Mert őt ne fogja karon és tessékelje be valaki a szobába, és ne kérdezze meg tőle szép finoman, hogy mit is akar maga, uram?

Különösen most a kongresszus után!

Hogy ő a múltkor is tanácsot adott nekik, hogy szépen elmentek és szóltok stb., mert ő nem hiszi, hogy bármi akadálya lenne az elismertetésnek;

mert amikor ő zenei szerkesztő volt a rádiónál, a románok éppen hogy nem hordozták a tenyerükön, annyira szerették, neki azóta is azok az igazi barátai, akármilyen nagy magyarok vagyunk mi;

 mert pl. amikor ott „viza” (vizionare) volt és valaki műsorszámában valami hiba akadt, akkor a többiek elterelték a főnök figyelmét, nem úgy, mint a Bodor-féle „vizionare”-kon, ahol képesek voltak még fel is kacagni az ember rovására, még erre is képesek stb.

Szegény!

*

Emberi minőség és nemzetiségi hovatartozás. Hogy a fajelmélet korából kifelé jövet az elsőre teszik a hangsúlyt (agyon is hangsúlyozták), az természetes.

Hogy a „homogenizáció”, az erőszakos közösségképzés korában – amit ráadásul másodlagos sovinizmus súlyosbít – mint közösség konstituáló tényező előtérbe nyomul egy másik fogalompár, a román és a magyar, amelyre nézve a régi anakronisztikusnak és veszélyesnek minősül – ez még „természetesebb”.

És nyilvánvaló, hogy akinek a fogalmai az 1945–60-as évek között alakultak ki és szilárdultak meg, az az 1970–80-as évek feladatait csakis rossz lelkiismerettel vállalhatja, ha vállalja. Fogalmi rendszert kellene cserélnie. – Ki lesz az a Kolumbusz, aki az új koordinátarendszert a maga leplezetlen igazságában meri meglátni?

*

Tegnap Jeni Silișteanu vágó megtanított vágni.

1. lépés: a hang és kép szinkronizálása
2. lépés: a szerkesztő megjelöli a szalagon a kivágandó részeket, a vágónő ennek alapján megtisztítja a szöveget, és megőrzi a szinkronitást,
3. a tulajdonképpeni illusztrálás nem a szemléltető anyag fedőképpé való visszaminősítése, nem az első lépés nyomán támadt ugrások elrejtése, az űrök betöltése, hanem a kép és hang harmonikus „ellentmondásának” megteremtése.

December 12.

Nincs megalázóbb, mint a leereszkedő dicséret, joggal sejt mögötte az ember számítást. Mag Péter szerint, aki elvből vallja magát szkeptikusnak: úgy néz ki, lesz belőlem valami, szorgalmas vagyok, megbízható, az aprómunkát is elvégzem, ami nagy erény. Így tanulja meg az ember a szakmát. Jó ez meg az az anyagom, például a szaktantárgyak oktatásáról szóló, de azért sablonos, azaz csontváza csupán a téma feldolgozásának, nem nőtt rá még a hús. (Magyarán vázlatszerű, amiben van valami, amennyiben a részkérdések nem tudták kifutni magukat, másrészt azonban bődületes hülyeség, mert a feszültségkeltés érdekében szánt szándékkal folyamodtam az éles vágásokhoz).

Egyszóval, úgy bánt velem, mint egy elemistával. Túlzásba vittem volna a konformizmust? Ez az alak prostituálná az egész szerkesztőséget, ha tehetné, minden jó szándéka ellenére. Tanulni eddig mindig csak a saját kezdeményezéseimből tanultam, sohasem a szerkesztőségi muszáj feladatokból. Ezentúl méltatlankodni fogok, illetve kérni, hogy igazi riportjaim melléktermékei legyenek a gazdasági tudósítások.

*

Majtényi Évával vágok második napja. Éles esze és beteg lelke végleteiben hányódva hol felismeréseivel lep meg, hol érzékenységemet sérti félreértéseivel. Mindezt pedagógiai mániával tetézi, amitől néha már elviselhetetlen.

A riport a vízaknai magyar oktatás hiányzó láncszeméről, a nem létező öt-nyolcadik osztályról szól, egy történelmileg is érdekes szórványvidéken történt bentlakásalapítási kísérletről a negyvenes évek végén, az intézményépítés hőskoráról, egy idős tanító emlékeire építve. Narratív szerkezetű lett volna, a hiba nem is ebben, hanem abban van, hogy előkészítő utam eseményeit akartam reprodukálni és ennek folytán diszfunkcionális elemek (a Petőfi emléktábla, a városka utcái, a tanító kölyökkutyája) is bekerült volna. Tény, hogy csupán élményköröm elemeiből építkezhetem, de újraszerkesztésük nélkül semmire sem jutok velük: a szociális felismerések átütő erejét veheti el, a bátorságot teheti értelmetlenné, a meggyőződés tiszta voltát kérdőjelezheti meg.

Mennyivel könnyebb lett volna mindezt megírni!

December 14.

Mag ma behív magához és Tolcsvay titkár és Feczkó Zoltán zenei szerkesztő jelenlétében vigyorogva, bonhómiával megkér, hogy lenne egy kis piszkos egyéni ügye is, Várad felé menet térjek le édesanyjához Szapáryfalvára, a bánáti faluból pálinkát és sült kacsát küldene számára. Vannak emberek, akik egyszerűen nem tudják elválasztani a hivatali és a piszkosan személyes viszonyulásaikat. T. és F. láthatólag semmi kivetnivalót nem talált ebben, sőt, a befogadottságom jelének tartotta és akként is viselkedett.

Jó lesz vigyázni. Mégsem szolgálhatom meg cselédként a bátrabb riporteri fellépés jogát.

Újabb dilemma: a vízaknai ankét az én szövegemmel ér véget, és az sokat markol, legalábbis nagyobb célt tűz ki. A tanító bácsi csak fakultatív magyar órákat kér, én ezt elhagytam, és ami különben szervesen következik az anyagból, a hiányzó láncszem, az öt-nyolcadik osztályos tagozat visszaállítását kérem. Az a helyesebb, ha a nagyobb közösség érdekét tartjuk szem előtt.

December 22.

Fejedelmi gesztussal vet véget a Kollégium című több éves sorozatnak a szerkesztője, Csáky Zoltán. Teletömi szomorú nép- és diákdalokkal, az én vízaknai riportom kissé kilóg belőle. Sejtetni és sugalmazni! Továbbá elszerénykedi azt is, hogy tulajdonképpen ő a magyar adás, szembe dicséri saját magát az eltelt tíz év sikereiért és újabb tíz évet kíván ügyszeretetből, őszinteségből, és hogy a képlet még világosabb legyen, kislánya fényképét is közszemlére teszi. Amúgy mellékesen: a riportom végén én a tanítót megdicsérem, mire M. megjegyzi: miért nem azt dicsérem, akinek az anyanyelvi oktatást köszönhetjük? Ti. a pártnak. Egy szava sem volt a riport védelmében, Magnak tetszett meg és fejelte meg egy stréberkedő, de helyeslő összegezéssel és ezzel az anyag leadhatónak ítéltetett. Különben az utolsó Kollégiumból ömlik a szomorúság… És a számító önzés. A kompromittálódott jóhiszeműség újbóli jelenésére, visszatértére várnak – vagy csak én képzelődnék?

Igazi otrombaságra vall az a megjegyzése M.-nek, hogy miért nem mutattam meg előbb Magnak a riportot. Hiszen éppen miatta nem tettem.

Szerkesztette: Forró Eszter