A kolozsvári Helikon folyóirat hagyományává vált, hogy időközönként tematikus lapszámokat jelentessen meg – az idei szeptemberi második lapszám, a 2022/18-as Tamási Áron 125 címmel tiszteleg az író születésnapi évfordulója előtt.

A lapszám szinte minden szövege valamilyen módon kapcsolódik Tamásihoz, legyen az esszé, kritika, elemzés, sőt, felkérésre született olyan prózaszöveg is Lovász Krisztina tollából, amely a Tamási-nyelvre reflektálva, azt megidézve használja az írótól megszokott szófordulatokat, helyzeteket.

November 3-án Magyarország kolozsvári főkonzulátusán gyűltek össze a Helikon szerkesztői. Márton Evelin és Karácsonyi Zsolt meghívottjai Szántai János költő, prózaíró, irodalomszervező, Dávid Gyula irodalomtörténész voltak, valamint a lapszám szövegeiből olvasott fel Kántor Melinda színművész. Karácsonyi elmondta, a lapszám összeállítása előtt is és közben is többször fontolóra vették, hogy miért lehet fontos és aktuális Tamási Áron munkássága és élete napjainkban. Mindkettő foglalkoztatja az olvasókat együttesen, nevezetesen azért, mert gondolataiban újraidéződnek akár többszáz éves mondatok, amelyek a magyar történelem és irodalom számára megkerülhetetlenek. A példa és a forma Tamásinál együtt ad fontos útmutatót, támpontot – fejtette ki a főszerkesztő.

Tamási Áron hazatérései

Tamási a második világháború alatt vándorolt ki Budapestre – sokan úgy tudják, azért, mert úgy érezte, nagyobb közönségre és publicitásra tehet szert a magyar fővárosban, ez pedig többé-kevésbé sikerült neki, bár a megítélése változó. Dávid Gyula a lapszámbemutatón arról mesélt, hogy milyen más, sokkal árnyaltabb és drasztikusabb okai voltak annak, hogy az író kitelepült. Mint tanulmányában is írja, „Tamási Áron 1944. október 8-án, néhány nappal azt megelőzően hagyta el Kolozsvárt, hogy a szovjet csapatok birtokba vették a várost, mert – amint az naplójából is kiderül – úgy gondolta, hogy a deportálások alól mentességet kapott feleségét és annak szüleit biztonságosabb helyen tudhatja Budapesten. A háború utáni hazatérése azonban áthághatatlannak látszó akadályokba ütközött: a kibontakozó új magyar politikai életben vállalt szerepe miatt olyan támadások érték a romániai sajtóban, másfelől olyan minősítésekkel „értékelték” korábbi írói munkásságát és az 1944 előtti közéleti szerepvállalását, hogy egészen a Sztálin halála után bekövetkezett „olvadás”-ig nem kockáztathatta a hazatérést. Erre ugyan mégis sor került 1955-ben, majd 1956 őszén, sőt ekkor visszhangos írói bemutatkozásokra is Marosvásárhelyen és Kolozsváron, s tervbe került újabb műveinek kiadása is. Az 1956-os magyar forradalom idején játszott közéleti szerepe okán azonban (a Magyar fohász, illetve a Magyar Írószövetség hivatalos nyilatkozatává vált Gond és hitvallás miatt egyfelől a magyar állambiztonsági szervek tanúsítottak iránta különös érdeklődést, másfelől – a Bolyai Egyetemen 1956. október 17-én lezajlott találkozót követően – a Szekuritáté. Így aztán, mint annyi sok más, akkoriban született ígéretes terv, műveiben történő hazatérése is elmaradt.”

Az irodalomtörténész elmondta, nemcsak hazatérésére tett kísérletei fulladtak kudarcba, hanem a Ceaușescu-diktatúra cenzúrája is közbeszólt a hetvenes évektől kezdődően a körvonalazódó életmű-kiadásba. A bölcső és környéke nevet viselő, önéletrajzi írásokat egybegyűjtő kötetbe a Szülőföldem című írásnak az első fele teljesen hiányzik, mivel az akkori Kriterion-szerkesztők amellett döntöttek, hogy a művet többszörösen cenzúrázott, megcsonkított formájában nem adják közre, így csupán a maradéknak jutott hely benne – hangsúlyozta Dávid Gyula.

Elemi erővel ható írások

Szántai János személyes történettel hozakodott elő, elmondása szerint ő is diákkorában talált Tamásira, mint sokunk. Az MMA Kiadó gondozásában megjelent Tamási-albumhoz írt recenziójában is erről a találkozásról írt: nevezetesen arról, hogy háziolvasmányként kellett kiválasztania egy Tamási-művet. Eleinte sehogy sem akaródzott A bölcső és környéke című, T. Á. szignóval ellátott kötetet elolvasni, alkudozott egyet az édesapjával, aki meggyőzte, hogy egy másik művet válasszon, ez lett a Jégtörő Mátyás vaskos kötete. Szántai nem tudta letenni a könyvet, ezek után pedig mindent elolvasott tőle, ami az útjába került, 1982-ben pedig meg is rendelte a szerző össze novelláit tartalmazó kötetet Magyarországról – akkoriban ez nem volt olyan egyszerű művelet.

Olvasunk-e Tamásit manapság? Hébe-hóba, mondta el Márton Evelin szerkesztő, aki Magyary Ágnes esszéjére hivatkozva azt is hozzátette, hogy „inkább hébe, mint hóba”, ezzel pedig Szántai János is egyetértett. Utóbbi szerint a kilencvenes évek elején, amely még az az időszak volt, amit a hetvenes évek végéről átörökített ún. prózafordulat dominált, Tamási háttérbe szorult stílusával, mágikus-avantgárd megszólalásmódjával, székely identitásával. Saját szakmabelijeivel folytatott magánbeszélgetései alatt tapasztalta meg, hogy sokan így vélekednek, bár ő mai napig nem tud elszakadni attól az elemi erővel ható élménytől, amelyet Tamási szövegei szereztek neki, és érvényesnek tartja Tamási kisebbségi létről megfogalmazott gondolatait is.