Az Európai Színházi Unió 20. fesztiváljának kiemelkedő programpontja a szolnoki Szigligeti Színház A fösvény című előadása, melynek főszerepét Mucsi Zoltán színművész formálja meg. Az egyik legismertebb magyar színésszel pályája kezdetéről, a színház lényegéről, a görbe tükrökről és a karakterek, valamint a magánemberi mivolt közti különbségekről beszélgettük.

– Meséljen egy kicsit a pályája kezdetéről. Ön nem színművészetit végzett, hogy került mégis erre az útra?

– `79-ben felvételi volt a szolnoki Szigligeti Színházban segédszínészi állásra, ami ahogy szoktam mondani, a statisztának az úri neve. Nagyon örültem, hogy felvételt nyertem. Előtte egy pár esztendőt egy amatőr csoportba jártam, ott kerültem közelebbi kapcsolatba a színházcsinálással, aztán egy professzionális társaság tagja voltam, és jelentkeztem háromszor a Színművészeti Főiskolára. Mind a három alkalommal a második rostán kiestem, és a színházban folytattam a munkát, ahol egy mondat elkezdett több mondat, majd még több mondat lenni, majd jöttek a szerepek és a nagyobb szerepek.

Tizenöt évet voltam Szolnokon, akkor úgy gondoltam, hogy meg kellene mérettetni, hogy ez a 15 év száz kilométerrel odébb milyen súllyal bír. Akkor volt szabadúszás, létrehoztunk egy remek Szentivánéji álmot, ami nagyszerű, kultikus előadás lett, amiből született a Bárka Színház. A Bárka Színháztól néhány év után eljöttem, mert nem úgy alakultak a dolgok, ahogy kezdetben gondoltuk. Majd újabb szabadúszás, és jött a Krétakör. Néhány fantasztikus év volt. Ez volt talán a legerősebb társulat, ahol voltam. Majd visszatértem a Bárkára néhány évre. Most pár helyen vendégszerepelek. Kaptam a tavalyi évadban felkérést a szolnoki Szigligeti Színháztól, ahová hosszú idő után visszamentem.

– Miért volt fontos Önnek ez a világ? Mit gondol, mi a színészet és a színház célja?

– Nyilván ha nagy szavakat akarok használni, akkor azt gondolom, vagyis inkább hitem szerint, a színház jobbá teszi a világot néhány órára.

A színház válaszokat keres dolgokra, amikről úgy látja, hogy nincsenek rendjén, vagy úgy látja, hogy megoldást ugyan nem tud adni, de felteszi a kérdéseket, hogy aztán arra próbáljunk meg megoldást vagy választ találni. Abból még nem volt baj, ha gondolkodik az ember. Van olyan előadás, amely humorral reflektál a helyzetre, ami ha fájdalmas is, de ha már tudunk nevetni rajta, közelebb járunk valamiféle megoldáshoz, annak a helyzetnek az elviseléséhez. Valami ilyesmi lehet a célja.

– Az Ön neve gyakorlatilag egy brand lett. Akár egy színdarab, akár egy film kapcsán felmerül a neve, mindenki egyből tud társítani hozzá valamit. Mit gondol, ez minek köszönhető?

– Nyilván ez a népszerűség annak a következménye, hogy megszületett az internet. Bizonyos dolgok 20-30 évvel ezelőtt nem jutottak el az emberekhez, vagy esetleg csak egy kritika kapcsán olvashattak az adott színházról 100 vagy 500 kilométerrel odébb. Most fél óra alatt minden eljut, és nyilván ez még csalóka is lehet, mert ki vannak ragadva filmrészletek vagy előadásrészletek, tehát nagyon sok olyan ember van, akik csak azt a jelenetet látta az adott előadásból vagy filmből, a teljeset nem. Nyilván ez hoz egy másfajta népszerűséget, ami addig nem volt. Most szemtelenül azt mondom, hogy ezeknek az embereknek egy része szereti ezeket a jeleneteket, elsősorban akik fent vannak ezeken a platformokon, azoknak jelentős része a humoros kiragadt jelenetekért van ott.

– Mit gondol arról, hogy a legtöbb ember úgy ismeri Önt, mint egy görbe tükröt tartó színészt?

– Egyrészt a humor rendkívül fontos az élethez és a létezéshez. Ha már valamin nevetni tudunk, meg van öniróniánk, akkor a létezés elviselhetőbbé válik. A humor az olyan, hogy egy kicsit csípni kell, egy kicsit fáj, de nem megbántani vagy megalázni kell vele. Nyilván erre vannak törekvések, és remélem, hogy sikerült is úgy megvalósítani ezeket az adott jeleneteket, hogy senki számára nem megalázók.

Nyilván ezekkel reflektálunk arra, ami körülöttünk van. Természetesen kicsit fel van nagyítva, torzítva, tehát ez olyan, mint az elvarázsolt kastélyban a tükör, amiben nem úgy nézünk ki, pedig azok is mi vagyunk. Amit tudok, hogy nagyon népszerű a villanyszerelős jelenet. A káromkodást nem én találtam fel. Emberek káromkodnak, csak az a különbség, hogy itt nagyon be van sűrítve. Remélhetőleg az emberiség nagyrésze nem ilyen mértékben csinálja, de tudjuk, hogy egyesek nagyon ordenárék tudnak lenni bizonyos helyzetekben. Az én tapasztalatom az, hogy vezetésnél nem azt szokták mondani, hogy „a cica rúgja meg”, vagy „a kakas csípje meg”. Ezek ritkán hangzanak el.

– Ha már görbe tükör, beszéljünk egy kicsit az esti A fösvény című előadásról. Valahol ez is egy görbe tükör, egy társadalomkritikát fogalmaz meg. Hogy ölt magára egy ilyen szélsőséges szerepet? Meg kell-e egy előadónak találnia magát minden szerepben, vagy szerencsésebb, ha távol tudja tartani magától?

– Ez annyi mindentől függ. Szereptől, próbafolyamattól, illetve, hogy mi az előadás célja, de nyilván valamilyen módon így is-úgy is belekerül az ember. Én állok ott, az én számból hangzanak ezek a mondatok. Ott én vagyok a fösvény. Nyilván, ahogy mondta, ez egy görbe tükör. Amikor a pénz megesz, tehát egy torzóvá válik valaki, ez van humorba ágyazva. Meg talán ott van az is, hogy hogy teszi tönkre a környezetét egy ilyen ember, aki ennyire beszűkült és csak a pénz a központi eleme a létezésnek.

– Ilyen karakterek megformálása mellett van rá lehetőség, illetve szeretné, ha lenne rá lehetőség, hogy a nézők olyannak lássák Önt, amilyen valójában?

– Azt gondolom, hogy van. Megmutatódik most is, hiszen egy riport készül, és készült velem egy beszélgetőkönyv is. Most pont valami ilyesmin dolgozom, ami az életem, de úgy gondolom, ami az én személyemet illeti, az a legfontosabb, ami a színpadon vagy a vásznon történik. A többi...kell valami titok. Van magánéletem, ami senkire nem tartozik.