Vasárnap Gruzda-emléknapot szervezett a Tövisi Református Egyházközség Fehér megye neves festőművésze halálának 70. évfordulója alkalmából.

A Gruzda-emléknap központi helyszíne a 13. századi, épp felújítás alatt álló református műemlék templom volt. A közel egymillió értékű teljes külső-belső megújítás mintegy 20 százalékát végezték el eddig, azaz teljesen kicserélték a tetőzetet, illetve a torony egy részét (a faszerkezetet és a rézből készült fedélzetet). A helyszínen azt is megtudtuk: az utóbbi években nem csökkent jelentősen a tövisi magyarság létszáma, a reformátusoké 140 körül stagnál.

Az ünnepi istentiszteleten Téglás Miklós református lelkipásztor hirdetett igét, aki a templomba való betéréskor prédikációjának román nyelvű, nyomtatott kivonatát osztotta szét annak a néhány igehallgatónak, aki nem értett magyarul. A lelkész Mózes első könyvéből vett idézettel hívta fel a hívek figyelmét az elődöktől öröklött értékek ápolásának fontosságára. A megóvásra szükséges dolgok között említette az anyanyelvet, az identitást, a keresztény értékeket, a 800 éves tövisi templomot, vagy épp az olyan jeles elődöktől származó kulturális értékeket, mint amilyet Gruzda János pap–festő hagyott az utókorra.

Az istentiszteletet kulturális műsor követte. Elsőként Hălălaie Óvári Margit nyugalmazott fogorvos, a Tövisi Hírmondó havilap egyik legaktívabb szerzője tartott hangulatos előadást a kultúra szerepéről, érdekes adatokkal fűszerezve mondanivalóját. Ezt követően Barabási Reményke nyugalmazott könyvelőnő alkalomhoz illő verset szavalt.

Gruzda János, a tél festője: lelkipásztor és művész című előadásában dr. Gudor Kund Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese részletesen bemutatta Gruzda János (Tövis, 1881. november 18. – Zalatna, 1953. november 3.) gazdag életútját, hangsúlyozva: „ilyen szépen még telet senki nem festett Közép- és Kelet- Európában”.

Az előadásból megtudtuk: Gruzda az általános iskolát szülővárosában, Tövisen, a középiskolát pedig Nagyenyeden végezte. 1900-ban apja, Gruzda Domokos lelkész biztatására beiratkozott a kolozsvári református teológiára. A főiskola idején autodidakta módon rajzolt és festett. 1902-ben Fadrusz János felfigyelt rá és arra biztatta, hogy művészeti pályán haladjon tovább, de Gruzda nem akarta az apjának tett ígéretét megszegni. Majd csak 1904-ben, a teológia elvégzése után iratkozott be a budapesti Mintarajz iskolába, ahol 1908-ig tanult. Mesterei Ferenczy Károly, Hegedűs László és Balló Elek voltak, de a főiskola akkor igazgatója, Szinyei Merse Pál is támogatta pályáját. Utóbbihoz közelebbi, diódi rokoni kapcsolatok is fűzték, így nem csoda, hogy az utolsó főiskolai évben az igazgató külföldi tanulmányútra gyűjtött ösztöndíjat számára, így jutott el Berlinbe, Münchenbe, Drezdába, Düsseldorfba, Königsbergbe és Bécsbe.

Papi pályafutását Alvincen kezdte, itt volt segédlelkész, majd Tövisre helyezték, 1914-ben pedig lelkészi kinevezést kapott Magyarbecébe. Gruzda tíz évig szolgált ebben az egyik legelszigeteltebb magyar közösségben, ahol elvesztette a kapcsolatot művészetének támogatóival. Csak 1922-ben jelentkezett újra tárlaton, amelyet a nagyenyedi kollégium alapításának háromszázadik évfordulójára szerveztek. A festő ezen a kiállításon ismerkedett meg Áprily Lajossal, akivel életre szóló barátságot kötöttek. Áprily Levél (Gruzda Jánosnak, a tél-festőnek) című verse találóan ecseteli közös lelki világukat: „Mi itt a téli Szép titkát kerestük/ halott falukban, hó-hullámokon,/ s beporozott az erdők zuzmarája,/lelkünk a tél lelkével lett rokon”. Ugyanakkor e soroknak köszönhetően épült be a köztudatba Gruzda „a tél festőjeként”, Murádin Jenő művészettörténész is ezzel a címmel írt róla monográfiát.

Gruzda első önálló kiállítására csak negyvenhárom éves korában, 1924-ben került sor, amellyel óriási sikert aratott. Ugyanebben az évben Zalatnára költözött, ahol haláláig református lelkészként szolgált. Új otthonában gyakran megfordultak az erdélyi magyar szellemi élet jeles személyiségei: Kuncz Aladár, Tavaszy Sándor, Jékely Zoltán, Makkai Sándor, Kacsó Sándor, a festő Nagy István.

Bár művészi pályája későn kezdődött, festményeit több európai nagyvárosban, például Budapesten, Milánóban, Londonban és Párizsban is kiállították. Pályája elején a szecesszió, az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus hatása alá került. Tanulmányútjáról hazatérve, az erdélyi tájakban rejtőző lehetőségeket próbálta kiaknázni, Murádin Jenő például az éledező falukutató mozgalommal rokonította tevékenységét. Magyarbecei korszakának képein lírai-impresszionista látásmódja érezhető, későbbi munkáiban tömörségre, monumentalitásra, gondolatébresztő perspektívákra törekedett.

Művészeti- és kultúrtörténeti adatokban gazdag, lenyűgöző előadásában Gudor Botond esperes kevésbé ismert összefüggéseket is feltárt a hallgatóság előtt. Ilyen volt például vetítettképes bemutatójának az a része, amelyben rávilágított a 19. század fordulóján a környéken működő festőiskolák jelentőségére, amelyek meghatározták Gruzda munkásságát. Három jelentős művészeti tömörülés létezett akkortájt, az egyik a gyulafehérvári-borbándi festőiskola, ahol Dékáni Árpád tevékenykedett, a másik a diódi-tövisi festőiskola, amely Boér Jenő nevéhez kötődik, ő vitte el később az itteni iskolát Gödöllőre, a harmadik pedig az Alvincen működő Pataky László műhelye (nem véletlenül került oda segédlelkésznek Gruzda). Pataky Lászlóval kapcsolatosan az előadó kiemelte: egyik legismertebb műve, a monumentális Zrínyi Ilona feladja Munkács várát című festmény, amelyen a kisgyermek II. Rákóczi Ferenc alakja is feltűnik, az Alsó-fehér vármegyeháza számára, annak csodaszép dísztermébe készült megrendelésre, jelenleg a gyulafehérvári Egyesülés Múzeumában felgöngyölítve vár jobb sorsára.

„A magyar művészet magas fokú reprezentációja ez itt, a szórványban” – összegzett az esperes, hozzátéve: büszke lehet Tövis arra, hogy milyen nagy festőt adott a nemzetnek.

A gyönyörű műemlék templomból a gyülekezet átvonult a parókiának és a gyülekezeti háznak is otthont adó épületbe, amelynek falára elhelyezték a Gruzda Domokosnak és Gruzda Jánosnak emléket állító táblát. Az emléktábla Kiss Zoltán Kolozsváron élő, gyulafehérvári származású kőszobrász, restaurátor alkotása, amelyet Téglás Miklós lelkipásztor és Millik Ferenc gondnok leplezett le.

Dr. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának vezető konzulja bíztató szavakkal köszöntötte a jelenlevőket. „Ha egy közösség nyomot hagy, ez azt jelenti, hogy abban a közösségben van igény arra, hogy a jövőjén gondolkodjon, a tövisi magyar közösség pedig egy ilyen közösség. Igen, Tövisen is és Dél-Erdélyben is lehet úgy élni, hogy megőrizzük és megmutatjuk kultúránkat. Legyünk egyre határozottabbak, még határozottabbak, nekünk itt jövőnk van a Kárpát-medencében!” – nyomatékosította a konzul.

Gudor Botond esperes megáldotta, a résztvevők pedig megkoszorúzták az emléktáblát és elénekelték a magyar himnuszt. A Gruzda-emléknap szeretetvendégséggel ért véget.