Nem köntörfalazó interjúalanyunk, Részegh Botond hivatásos képzőművész amióta csak kilépett az egyetem kapuján. Sokat dolgozik, sokat díjazzák, és munkáit magángyűjteményekben, köztük a Vatikánban is őrzik. Csíkszeredai műterméből rendszerkritikát és gyakorlati hasznú művészeti felvetéseket is hoztunk. Annak kapcsán kerestük interjúkéréssel Részegh Botondot, hogy nemrég díjat nyert az I. Bukaresti Bibliofil- és könyvtárgy Biennálén. Az alábbi interjú kétszeri látogatásunk rögzített anyagából készült el, és azzal a benyomással szerkesztettük, hogy talán egy piros karikában jeleznünk kellene: vigyázat, Székelyföldön kiverheti a biztosítékot.

Mi a művészet és milyen feladat képzőművésznek lenni ma?

Ez elég nehéz kérdés, megy is a vita rajta rég, de úgy húsz éve már az a konszenzus van: minden, amihez a művész hozzányúl, az művészet: a művészet attitűd. Nem értik itt Erdélyben, Székelyföldön, hogy a művészet nem barátság. Hiába, hogy a legjobb barátja valaki egy galériásnak, de ha nem ütik a szintet a munkáid, akkor nem állíthatsz ott ki. Ugyanakkor, ha nem illik a galéria abba a profilba, amit a művész képviselne, akkor a művész ott nem akar kiállítani – és ezért nem kell megsértődnie senkinek. Ez egy profi történet. Körülbelül 200 éve kitalálták, ez azóta is így működik főleg. Amióta az amerikaiak bejöttek a képbe, azóta még profibban működik – amit lehet vitatni, hogy jó-e, vagy sem –, csakhogy errefelé még mindig azt tanítják, hogy „a művészet erkölcsiség” s hogy „a művészetért pénzt nem szabad kérni”... És? Éhen halsz az egész erkölcsözéssel. Akkor miből élek? Akkor miből tartok fenn műtermet? Miből veszek ekkora vásznat? Öt ilyen vászon, mint amire most én festek, egy tanári fizetés.Hogy milyen feladat művésznek lenni? Nekem nem volt soha feladat, diákkoromban még nem tudtam, hogy én képzőművész akarok lenni. Nagyon leegyszerűsítve: nem vettek fel érettségi után egyetemre, ezért elmentem dolgozni Magyarországra. Dolgoztam ott, dolgoztam itthon, és rájöttem, hogy nem szeretnék nyugdíjig szakképzetlen melós lenni, és akkor jött, hogy „oda kell figyelni”. Akkor dőlt el, hogy képzőművész leszek. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de lehet, hogy nem: 19 éves koromtól már evidencia lett. Nagyon sokat vitáztam akkoriban ezen Mircia Dumitrescu egyetemi tanárommal, aki azt mondta, hogy kell egy állás, leginkább egy tanári állás a művésznek, én azt mondtam, hogy abból szeretnék megélni, amit csinálok. Ebben nem értettünk egyet másodévtől hatodévig, aztán fel is vettek tanítani az egyetemre, de félév után otthagytam az állást.

Tizenhat éve vagyok szabadúszó művész. Persze, megterhelő, mert minden nap kijönnek az emberből a kételyek, amikor befejez valamit, vagy közben is, hogy vajon jó-e az, amit csinál. De napi rutinná vált nekem ez, és beszúrnék egy fellengzős kifejezést erre: napi hegymenet. Mindig vannak bennem bizonyos élmények, amiket olykor már nagyon régóta hordok és folyamatosan megújulnak bennem. Ezeket nem tudom levetni magamról. Színészekkel beszéltem, hogy nekik is elég nehéz levetni a szerepet, amikor kilépnek a színházból. Nos, én nem tudom levetni a művész „szerepet”: ahogy kilépek a műteremből ugyanúgy dolgozom. Tudom, vannak művészek, akik ezt meg tudják csinálni. Én nem. Sokszor ez jó is meg rossz is, mert éjjeleket nem tudok aludni, és attól olyan vagyok, mint egy kifacsart narancs – de ezt elfogadtam, így működöm.

Kortárs attitűdöt kellene tanítani

Visszanézve, mi volt a legfontosabb, amit az iskolában a szakmáról megtanítottak? Ha belelát, hol tart most az itthoni képzőművészeti képzés, mi van elcsúszva, ha el van?

Megint csak a gazdasági kérdessel kezdem. Pénzhiány. Azt látom, hogy a tanárok eléggé meg vannak alázva, a keresetük jószerivel a túlélésre elég, és ezzel szorosan összefügg a további mondandóm. Egy tanár azzal tud példát mutatni, ahogy beszél, tesz, mozog, de legfőképp a munkával. Ezt hiányolom a legjobban ma, ezt a fajta attitűdöt. 2011-ben bent voltam a csíkszeredai művészeti líceumban a bostoni Northeastern Egyetem dékánjával, és azt kérdezte: „ugye Botond, ez a népművészeti iskola?”... mert a falakon népművészeti fotók voltak, ment a népzene, táncoltak néptáncot. Ez nem túlzottan odaillő dolog. Akkor is elállt a lélegzetem, mikor megláttam, hogy a végzősök székelyruhában ballagnak. Egyszerűen én nem tudok mit kezdeni ezzel: annak mi a folytatása, mit akar ezzel ő kezdeni tovább? Az egy másik történet, nem a művészeti líceum története! Kortárs attitűdöt kellene tanítani, hogy mi történik most a művészetekben, mi történik a zenében, a képzőművészetben... Ott van minden az interneten: két klikkre vagyunk az egésztől!

Nekem nagyon nagy szerencsém volt azzal, hogy Koszti István Miklóssal tanultam Csíkszeredában a szakmát – az elején a rajzot is. És amikor attitűdről beszélek, az ő vagányságára gondolok. Nagyon szigorú volt, és ezért volt egy felháborodás is az iskolában, ami miatt nagyon bután kitiltották, és nem taníthatott bennünket tovább. Én ezzel akkor se, és most, negyvenéves fejjel méginkább nem értek egyet, hogy a szülők így bele tudtak szólni, mert igazából nekünk kellett volna jobban „megerőltetnünk magunkat”, nem pedig őt kivenni mint tanárt. Ő grafikából mindent megtanított, amit tudni kell, nagyon minuciózusan és rendszerezve vette a technikákat, ami akkor is nagyon hasznos volt, amikor bejutottam az egyetemre: már mindegyik technikát tudtam. Egyetemen az ember csak elmélyít, mert nagyobb lesz a tudás, a tapasztalat, az energia, nagyobb lesz az erő, amivel csinálja, de az egyetemen nem fektetnek bele ennyit a technikák megtanításába. Most nem látok bele, hogy mit tanítanak itthon a szaklíceumban, de Koszti még ott van, és van egy pár grafikus tanár, akik úgy gondolom, odafigyelnek, hogy ne rontsák a szakot.Mi a véleménye a rendszerről, és ami utána van: mivé lesz ma a képzett képzőművész?

Azt tudjuk, hogy az egész intézményesített oktatás olyan, amilyen: csomó hülyeséggel teletömik a gyerekek fejét. Attól lesz jobb a gyerek, amit otthon tőled kap. Amit az iskolában tanítanak, arra csak bólogatnak a gyerekek, hogy úgy van, és ennyi. Legtöbben egyetem után  azt mondják az én szakmámban, hogy „most elmegyek a reklámszakmába, keresek egy csomó pénzt, aztán jó lesz”. Ez becsapós. Az a baj, nem így lesz. Azt mondta egy dzsudóedző barátom: „emlékezetből nem lehet dzsudózni!” Ugyanez van a képzőművészetben is: nap mint nap be kell jönni rajzolni vagy festeni, szembesülni kell problémákkal, fel kell tenni kérdéseket, meg kell oldani.

Elméletben én is nagyon szép munkákat csinálok, mikor nem dolgozom hetekig, de mikor visszajövök a műterembe, az első 10-20 munkám megy a szemétbe. A kezem le van sülve, olyan, mint ha ólomülep lenne rajta. A legtehetségesebb évfolyamtársaim elvesztek ebben az útvesztőben, első sorban azáltal, hogy ott maradtak Bukarestben: fenntartani magad a fővárosban profi képzőművészként önmagában egy mutatvány. Így a barátaim nagy része eltűnt a süllyesztőben, ami nagy kár, ha arra gondolok, hogy kikkel lehetett volna együtt dolgozni. Egyre inkább azt látom, főleg mióta működtetjük Csíkszeredában az Új Kriterion galériát, hogy itt kell az „egységben az erő”, kell a hálózat. Ezt a román képzőművészek felismerték és nagyon jól csinálják, és ezáltal szépen kialakul az ismertség is.

A legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek

Mi foglalkoztatja témaként, mi inspirálja?

Mindig más, de én évekig dolgozom egy témán. Nem tudom, hol olvastam, hogy ahhoz, hogy egy téma megérjen, kell 5-13 év. Ezt én megmértem magamon, valóban így van. Most nagyon foglalkoztatott az erotika, a testiség, a szexus. Mert szenvedünk tőle, benne van a gyönyör is, az élet és halál. Elkezdtem már egyetem alatt és egyből visszapattantam a témáról. Holott úgy tűnik, egyszerű megrajzolni, mégis nagyon nehéz, hogy ne csússzon át pornográfiába. 2007-2009-ben kezdtem rajzolni a Játék a büntethetetlen fantázia bűnével című sorozatot, majd 2016-ban a Káprázat és kárhozat című sorozatom. Az első nagyon érzékeny és egyszerű vonalrajzokból áll, amelyeket rettentő nehéz csinálni, mert a legegyszerűbb dolgok a legnehezebbek. Itt nincs javítási lehetőség. Négy-öt évente újraolvasom Rilkének a Levél egy fiatal költőhöz című művét, és abban ő is tanácsolja, hogy ne próbáld egyből az egyszerűséget, mert az a legnehezebb. Ahhoz el kell jutnod egy olyan szintre, amikor tudsz absztrahálni, ahol egyetlen vonal megmutatja neked a szenvedést is – nehéz ez.Ezért fontos, hogy az iskolában meg kell tanulni rajzolni, hogy mindig tudd majd, hol az a pillanat, ahol abbahagyod. A művészet azt is jelenti, hogy hol hagyod abba. Amikor 2016-ban újból elővettem a témát, akkor másképpen akartam megrajzolni. Nekünk erre nincs is szavunk, amerikaiaknál a „low life”, költőien fordítva „a lét legalsó fokán”. Brutális, nagyméretű rajzok, amelyekhez örömömre Totth Benedek fog írni novellákat. Dolgoztam együtt írókkal, legutóbb Dragomán György írt öt novellát, Markó Béla pedig szonettkoszorút a festményeimhez és rajzaimhoz (a Passiójáték a bukaresti I. Bifliofil- és tárgykönyv Biennálé egyik díjazott munkája, szerk.megj.). Szeretek írókkal együtt lenni, mert teljesen más világot mutatnak meg.Az új sorozatból most látható 15 munka a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermének az előcsarnokában, mert a legutóbbi, 2016-os Interferenciákon az egyik rajzom volt a plakát – Tompa Gábor járt nálam, és megtetszett neki az egyik rajzom, ami beleillett pontosan a fesztivál hangulatába.

Amit itt látok a műteremben nagyméretű festmények.

Ez az a sorozat, amin most is dolgozom a Lélekvesztés, a Loss of Soul, arról szól, hogy mennyire befolyásol bennünket a kütyük világa, az internet. Engem nagyon beszippantott. Arra jöttem rá, hogy amíg nem volt wi-fi a műteremben, képes voltam csendben maradni és olvasni 6-7 órát egyfolytában, de mióta van, itt a laptop, a telefon, az Ipod, és az ember mindig megnéz valamit, mi történt, mi van. Up to date. Ez nem titok, dopamint szabadít fel a Like, és én erre reagáltam ezzel a sorozattal. Benézett hozzám Pléh Csaba pszichológus, aki a csíkszeredai Sapientián tartott előadást, és elmondta, hogy a poszt-doktori csapatával éppen ezt kutatja: a kütyük hogyan változtatják meg a mindennapjainkat. Erről várhatóan idén ősszel a budapesti TEDxDanubiuson fogunk beszélgetni Mányai Csabával.A „lélekvesztés” kifejezést Jungtól kölcsönöztem, ő így nevezi azt, amiről a régiek úgy tartják, hogy ha nagy trauma éri az embert, akkor „kiesik a lelke” belőle. Az internet befolyásolja a vizuális kultúránkat is: ránk ömlenek a színes, semmitmondóbbnál semmitmondóbb képek, ezáltal az emberek azt sem tudják, mi történik. Én írtam erről egy kisebb írást Kántor Lajos felkérésére a Korunkban. Arról, hogy bombázva vagyunk a giccsképekkel, és ebben nagyon okos, művelt emberek vesznek el. Lájkolnak. Olyan képekre vagy festményekre mondják azt, hogy tetszik, hogy egyszerűen nem jön, hogy higgyem. Mert ezt látják nap mint nap, és nincs képzés. Gondoljunk csak bele: mennyi művészetörténetet tanulunk a nem művészeti profilú egyetemeken? Ugyanígy vagyunk a zenével: csak a popzene ömlik mindenünnen. Nehéz egy komoly művet elolvasni, mert ahhoz állapot kell – ha nincs meg, megette a fene. Mi a legkönnyebb akkor? Tévét bekapcsolni.

Olvasom az életrajzát a blogján, aktívan mozog a világ galériáiban, látja a trendeket. Mit tudhatunk erről?

Egy szeletét látjuk csak a trendeknek. New Yorkban élő barátom mondta, hogy csak amikor ott voltam – 2016 nyarán, majd 2017 április-májusban is – ő csakis akkor járt be a Manhattani Galériákba, csak velem. Holott ott él a világ kulturálisan egyik legjobban pezsgő városában, ki kellett alakítson egy védekező mechanizmust, mert ki kell védenie, hogy megterhelje ez a sok információ. Én ezt értem, mert az alkotóművésznek fennáll az a veszély, hogy óhatatlanul befolyásolja az, amit lát. Mikor kint vagyok, nap mint nap bejárok galériákba és múzeumokba. Utána itthon kell egy-két hónap, amíg letisztul bennem a látvány, és újból „Részegh Botond tudok lenni”, nem pedig, mondjuk, „Francis Baconosan dolgozom”. Így is marad befolyás, de nem az a mértékű. Mindig ez van, amikor kimész egy nagyvárosba: az elején beleveted magad az éjszakába, aztán meg vissza kell lépni.

Csíkszeredaiság és „erőből” csinált helyi kultúrpolitika

Csíkszeredából nézve változik-e a képzőművész státusz? Itthonról elismert kortárs képzőművésznek lenni átok vagy öröm? 

A képzőművész státusza elég nehéz. Évek óta emlegetik a társadalmi ollót, ami a szegények és a nagyon gazdagok között egyre jobban kinyílik: ugyanez van a művészeknél is. Ugyan halljuk a médiában, hogy egy-egy művész munkája nagyon sokért kelt el, de ez nem is a jéghegy csúcsa, hanem még annak is a csúcsa. Alig 15-50 művész van csak világszinten, aki folyamatosan mozog, és akikről ír a sajtó, de lássuk be, hogy ennél jóval többen vagyunk. És ugyanúgy, mint a társadalomban, a művészek között is kinyílik az olló. Erre vannak kimutatások, hogy például Németországban a művészek 60-70 százalékának van napi munkája. Abból tartják fenn magukat, mellette művészek, ugyanakkor vannak ott, akik milliókat keresnek a munkáik után.

Átok és öröm is, persze, mint minden más. Mikor kint vagyok a nagyvilágban, nagyon nyugodt vagyok, mert nem érdekel az, ami ott történik: nem befolyásol az, hogy mondjuk szeméthegyek vannak New Yorkban, mert épp nem vitték el – tudom, hogy holnap úgyis el fogják vinni. Viszont amikor itthon látom, akkor bosszankodom nagyon. Gondolom, ezzel mindenki így van, hogy amikor otthon van, akkor dühös az otthoni dolgokra. Ilyen szempontból átok és öröm is Szereda, de bennem mindig van elégedetlenség és felfokozott életérzés. Bánt, ami itt történik. A Petőfi utcában van immár hét éve a műtermem, és látom, amikor erre jövök: bezárt egy újabb bolt, egy újabb kocsma – ami azt jelenti, hogy Csíkszeredában valami nincs rendben: nincs pénz. Mondhatnak bármit: eufóriából nem lehet bizniszelni. Eufória most még van pár évig, aztán elmúlik, és utána nem tudom, mi fog történni. Lehet mondani, hogy a sétálóutcát milyen szépen lekövezték, de nem ez a lényeg. Máshol is le van kövezve a főút, többé-kevésbé szebben és jobban, de van a főutcán élet. Itt nincs élet!Mi jelent csíki kontextusban, hogy közpénzből fenntartott városi galéria, a csíkszeredai Kossuth utcai galéria bezárásával szembesülünk? 

Mikor krízis van, a kultúra az első, amitől megvonják a pénzt. Mégis, minden a kultúrára megy ki, pár ezer éve folyik a kultúra kontrollja, mert aki kontrollálja a kultúrát, kontrollál mindent. Az a legnagyobb baj, hogy az emberek nem veszik ezt észre. Van erre egy példám, remélem, betalál ide: Napóleon, amikor bevonult Németországba, akkor az első ember, akivel beszélni akart és akit odahivatott, nem egy politikus vagy hadvezér volt, hanem Goethe. A nagy döntéshozók tudják, hogy a kultúra kontrollja a legfontosabb.

A Kossuth utcai galéria bezárásánál a lényeges kérdés viszont nem a bezárásához, hanem a megnyitásához tartozik: szeretném látni, mi volt a város elképzelése a működtetéséről. Csodálkozom, hogy egyáltalán idáig élt ez a galéria, mert nem éreztem semmiféle koncepciót mögötte – attól tartok, nem is volt. Mert a döntéshozók azt gondolják, hogy „a lényeg az, hogy megcsinálunk valamilyen teret, abba beleölünk valamennyi pénzt, szép a világítás...” – de arra, hogy ki fogja azt működtetni, az kiket ismer, kiket tud meghívni, milyen elképzelés mentén működteti, erre nem gondoltak. És látni lehetett, évek hosszú során: szörnyen hektikus volt a kiállítóterem, és nekem igazából az tűnt fel, hogy ilyen sokáig létezett. A közpénznek errefelé nincs gazdája, mert nincs felelősségre vonás, és soha nincs egy ember, akit meg lehetne kérdezni, „hoppsz, ez mire is csúszott el?”

Nemrég olvastam az újságban, hogy „a kultúra több pénzt kellene hozzon” – ez volt a városvezetésnek a felvetése. Hát hogy hozzon?! A kultúra nem hoz pénzt szinte sehol. Nem a kultúra, de nem hoz pénzt a hoki sem Csíkszeredába! Holott oda 1600 ember megy ki egyetlen meccsre! Nálunk az Új Kriterion Galériában jó ha 1600 ember megfordul egy évben. És nálunk nem is fizetnek, mert mi nem is akarunk belépőt kérni. Mindenhol a világon a kultúrát támogatni kell! Persze, vannak a nagy galériák, amelyek már vállalatoknak számítanak, de az ugyanaz a társadalmi dolog, amiről az előbb beszéltem: azok már több tíz-, vagy százmillió dollárt mozgatnak évente a műkincspiacon. Azokból kevés van, viszont azokról ír a sajtó. A többi...

Münchent veszem példának, mert ott van Molnár Levente bariton, a Bayerische Staatsoperben. Tőle tudom, hogy van ott olyan előadás, aminek a költsége majdnem 2 millió euró. Egyetlen előadásnak. Számoljuk ki: ha 3000 férőhelyes egy opera, hány száz euró legyen a belépő? Ezer nincs. (A müncheni operába jelenleg 4 eurótól 350 euróig lehet ülőhelyet választani, a helyárak a látószög függvényében változnak, szerk.megj.) Azért Staatsoper, mert az állam segíti. Mindenhol közpénzből segítik. Honnan hozzon pénzt? Mondom, buknak be a kávézók, a kocsmák... Az az utolsó dolga egy családnak, hogy ha már mindene megvan, akkor vesz képzőművészetet. Ezek folyamatok, fel kell mérni előtte. Csak hát itt valahogy, nem tudom miért, de nem fektettek erre hangsúlyt, hanem itt mindent erőből, szovjet módra csinálnak, fenntről eldöntik: „most lesz ez, most lesz az”...  

Vissza tudok térni ugyanígy az iskolákhoz, és ahhoz a kérdéshez, hogy mi van elcsúszva. Az van elcsúszva, hogy őrülten sok embert vesznek fel mindenhol. Annak idején, tudom a tanárainktól, például Kosztitól, hogy akkoriban ők haton voltak egy évfolyamon, és Bukarestben, Kolozsváron és talán Jászvásáron volt egyetem. Most van 8-10 egyetem! Mi 25-en voltunk grafikán 1996-2002-ig. Most tudom, hogy hatvanan vannak. Ezek a fiatalok mind kijönnek és mind ott állnak a vakvilágban egy olyan szakmával, amelyre igazából sosem volt szükség. Az emberek 90 százaléka jól el van művészet és irodalom nélkül, sajnos... Túltermelés van. Három év alatt egy ilyen szakmát megtanulni nem lehet. A képzőművészet egy gyakorlati szakma, bizonyos lépcsőkön végig kell menni, nem lehet a végén kezdeni. Persze, vannak a zsenik, akiknek iskolába se kell járniuk, például Rimbaud... de azok nem egy csapatban fociznak velünk, de még nem is egy ligában. Senki nem nézi meg, hogy ha kijön évi 500 grafikus vagy képzőművész, mit fog az csinálni, mennyit tud felvenni a piac? Ha ez így folytatódik, egyre rosszabb lesz a helyzet. Én ezt látom, és látom, hogy kiszúrnak a gyerekekkel.

Időközben meg is jelent a Maszolon, hogy nem volt látogatottsága, még a művészeti iskolások se mutattak különösebb érdeklődést a Kossuth utcai galéria iránt...

Mindig a gyengébb a hibás, most a diák a hibás. Igen ám, de ha a diákot nem teszed érdekeltté, hogy bemenjen, akkor a diák nem fog menni, ilyen egyszerű! Engem sem érdekelt semmi a művészeti középiskolában, csak az, hogy gyorsan fejezzem be az iskolát és menjek tekeregni. De volt egy-két tanár, aki érdekessé tudta tenni az órát, hogy srácok, van itt még ez is, az is, nézd meg, a zene hogy hatott, az irodalom hogy hatott... Persze, hogy ez a legkézenfekvőbb, hogy a diákok se járnak. Ráadásul, elnézést, de a legnagyobb galériák többségében nincs 3 lejes belépő, mint ott volt! Én se fizettem ki! Milyen dolog, hogy egy kortárs galéria nagyon gyenge kiállítására 3 lejes a belépő? Ebből mind az körvonalazódik a városvezetéstől, hogy „nem, vagy csak ennyire érdekel bennünket a kortárs képzőművészet”. Persze, hogy nem jönnek a gyerekek, mert millió más elfoglaltság van. Ezzel én is szembesülök, hogy nem jönnek ide se el annyian, amennyien szeretném. De ha egy-két fiatalt meg tudsz győzni, az el tud hozni 20-30-at, és annál több már nem is kell. Egyébként nem panaszkodunk, mert 200-250 látogatója van átlag a kiállításainknak, előfordul a 300-as látogatói szám is. Persze, a belépés ingyenes. Nem lehet pénzt kérni! A világban sincs ez így, ez kisvárosi reflex... Mit lehetne abból a pénzből csinálni? Vagy akkor tedd fel 20 lejre, de hozz el egy olyan kiállítást, amiért fizessek 20 lejt! Ez a 2-3 lejes belépő, ami a Kossuth galériában volt, ez sértő: azt jelzi, „ennyit is ér”. Amennyit kérsz, annyit érsz! – tartja a német közmondás. A 2 lej az szotyi! És a legfájóbb: teljesen nyomtalanul tűnik el.

A gyerekek ösztönös műélvezők

Az Új Kriterion Galéria művészeti vezetője is. Mivel jár ez?

Hajdú Áron, a Bookart Kiadó tulajdonosa és igazgatója kért fel erre a munkára – a galéria eseményeit azóta jobbára kétszemélyes munkában visszük. Nagy elégtétel volt, hogy 2011-ben indítottuk az első kiállítást, Mircia Dumitrescuval, melyet az akkori kulturális miniszter, Kelemen Hunor nyitott meg. 2016-ban egy nagy katalógussal ünnepeltük az ötéves fennállást: 270 oldallal, amelyben az addig kiállító 30 művész megjelent. Mert a koncepció része, hogy kéthavonta rendezünk kiállítást éppen azért, hogy legyen idő befogni, átfogni, és igazából eléggé kétszemélyes ez az ügy, hogy tudjunk vele foglalkozni. A 30 kiállításból van nem csupán a régióban- vagy országban ismert, hanem nemzetközi szintű is, mondanám a román részről Aurel Vladot, Mircia Dumitrescut, Dumitru Gorzot, Radvan Alexandrut, Ion Grigorescut - aki talán mind közül a legismertebb -, a magyarországi művészek közül pedig a tavaly elhunyt Szabados Árpád, Szirtes János, Tóth György, Csató József, Vásárhelyi Antal állított ki nálunk Csíkszeredában, vagy Korniss Péter, aki világszinten is jegyzett, pillanatnyilag a legnagyobb magyar fotóművész.A galéria programja évi 6 kiállítás, hogy tudjuk kiadni a katalógust, és egy évre előre tudunk tervezni. Aki itt kiállít, az aktív művész, éves-féléves bontásban tudnia kell, hol állít ki. Nekünk is tudnunk kell tervezni: nem mindegy, hogy mit állít ki, lehet, egy művész munkái beférnek a bőröndbe, lehet, hogy ki kell küldenünk autót utána. A 2018-as év programja megvan, és fölsejlik 1-2 név 2019-re is, persze, hagyunk egy luftot, hogy igazodhassunk változások esetén.Az Új Kriterion Galériában elsődleges a minőség, a kvalitás. Én nem vagyok kurátor, de fontos, hogy minél szélesebb legyen a paletta. Itt állítottak már ki olyan képzőművészek is, akiknek a munkáival én nem teljesen rezonálok, de mint művészet nagyon fajsúlyos, nagyon jó minőséget képvisel, és ezt meg kell mutatni. Mi honorárium fejében a művésznek katalógust adunk, ráadásul ez bekerül a körforgásba is, ISBN-nel ellátott kiadványokról lévén szó, amelyekből könyvtárakba, egyetemekre küldünk.

Idén egy kicsit ki tudunk menni a nemzetközi porondra is – éppen a fentiek miatt: immár van egy olyan rezümé a hátunk mögött galériaként, hogy meg tudunk szólítani jónevű külföldi művészeket. Úgy néz ki, hogy idén eljön az Új Kriterion Galériába például Chloé Piene világhírű amerikai rajzművész, de kiállít Predrag Popara kortárs szerb művész is.Nézői oldalról vagy laikus oldalról, nagyon lebutítva, ha belép kortárs műveket kiállító galériába valaki, mit tegyen, hogy ne szorongjon, hogy „nem értek hozzá”, hogy jól érezze magát?

Errefelé mindig szorong az ember, ha bemegy egy galériába, és mindig azzal kezdi, hogy „ő nem ért hozzá”. Azt szoktam válaszolni, hogy 12 évig tanul írni-olvasni, és azután nem biztos, hogy megérti elsőre valamelyik írásművet: idő kell hozzá és állapot. Ha bemegy valaki egy galériába, akkor mutasson egy kis jóindulatot a kiállított művek iránt, ne az legyen az az első kérdése, hogy „ez mit akar?” Egyszer nézzen szembe, és lássa: mond valamit neki az a mű, vagy nem? Ezt csak úgy lehet csinálni, ha nem egyből értelmet akar keresni. Ezzel sajnos az egész elromlik, ahogy irodalomtanításkor az iskolában, amikor verselemzéssel gyötörnek. Adott munkákról én sem tudnék beszélni így 40 éves fejjel, 20 év tapasztalattal sem, hanem egyszerűen érzem: megszólít, vagy nem szólít meg.

Ha verset vagy regényt olvasol nem az az első dolgod, hogy kielemzed, hogy így van felépítve, vagy úgy. Azt érzed, hogy ez tetszett, vagy nem. Ha nem tetszett, győzködhet bárki az égadta világon, hogy az jó regény, mert másodszor nem fogod elolvasni. Ez van a képzőművészetben is. Engedje meg mindenki magának azt a luxust, hogy ne akarjon egyből értelmezni, hanem engedje magán átfutni azt a képet. Én nem tudom, ez így van-e vagy sem mindenkinél, nálam így működik. Állandóan túl okosan akarunk lenni mindenhez. Nem muszáj. Nézem az ötéves kisfiamat, bejön ide a műterembe, ránéz egy képre, és azt mondja „Apa, ez nekem tetszik”. Kérdem, mit lát rajta, és akkor elkezd egy olyan mesét, hogy a végén csak ámulsz. De ha nem tetszik, akkor többet nem foglalkozik vele, nem is szól vissza, megy egy másik képhez.

Sokszor mondom ismerősöknek, barátoknak is, hogy hozzák be a gyerekeket, mert a gyerekekben olyan sok az empátia, hogy érzik a képeket. Tehát hozni kell, „oda kell nevelni”, azáltal, hogy megtapasztalja, esetleg megkérdi a művészt. Legtöbb művész szeret beszélni a munkáiról, ezért tartom fontosnak a gyerekek jelenlétét a kortárs galériában.