banner_jtYG1g7R_1_970x250.gif
banner_UeQde8dZ_2_300x250.gif

„Hiszek a gondviselésben” – talált élethelyzetekből írta meg Erdély elcsatolásának könyvét Hajdú Farkas-Zoltán

Ócskapiacon talált családi levéltár indította el a –né című könyvsorozatot, amely lassan egy évtizede foglalkoztatja Hajdú Farkas-Zoltán csíkszeredai származású, Heidelbergben élő írót, aki a sorozat negyedik részéért, az Erdély elcsatolásának évéről szóló Csonkamagyar 1919 című könyvért nemrég megkapta a Romániai Írószövetség díját.

A Bookart kiadónál, Vidák Zsolt képregényszerű illusztrációival megjelent kötetben – amely alcíme szerint „regresszív lektűr” –, számos ismerősre bukkanhat az olvasó: gróf Bánffy Miklós épp titkos külföldi küldetésre indul Erdély ügyében, de elfogy a pénze és portréfestésből próbálja fenntartani magát, megjelenik Ady Endre özvegye, Csinszka is, aki leveleivel ostromolja Babits Mihályt, Bartók Béla, akinek a közönségét átalakítja a tanácsköztársaság és koncertjeire hirtelen unatkozó proletárok kezdenek járni, vagy Franz Kafka, aki szerelmei, aggódó anyja és zsarnok apja között őrlődik. A szerző naplókból, levelezésekből, kultúrtörténeti írásokból, a csíkszeredai sajtóhírekből mazsolázva rakta össze 1919 Európáját, de mindez csak része egy hosszabb, korántsem lezárult írói folyamatnak. Erről az intellektuális kalandról kérdeztük Hajdú Farkas-Zoltánt.

A -né sorozat (A homályban maradás ösztöne, Békebeli 1913, ki ez az ipse?) negyedik részét, a Csonkamagyar 1919-et díjazta most a Romániai Írószövetség. Mikor vált egyértelművé, hogy az 1919-es évről külön kötet készül?

Könyvsorozatom két főszereplője, a dunavecsei Weiß Lujza és a cseh-sziléziai Haissig Heinrich valószínűleg Polában ismerkednek meg, valamikor a kilencszáztízes évek elején. Hogy Heinrich hogyan került a monarchiás kikötőbe, pontosan tudjuk, mert fennmaradt az a dokumentum, amelyben kinevezik a Haditengerészet írnokává, de hogy a zsidó származású Lujza mit kereshetett ilyen távol szülőfalujától, az sohasem fog kiderülni. Ugyancsak tény, hogy 1912-ben összeházasodnak. Ezt tanúsítja az az 1912. augusztus 26-án a Diocesis Parentino – Polensis in Litorali Austriaco által kiállított Fides matrimonii (házassági oklevél), amelyben Lujza már katolikus vallásúként szerepel.

A fiatal pár a háború kezdetéig nyugalmas világban él a város Monte Paradiso nevű utcájában. Mindennapjaikról úgyszólván semmit sem tudunk, innen jött az ötlet, hogy az olvasó számára szubjektív beszámolót írjak az utolsó békebeli évről. Főhőseink további sorsáról Lujza egyetlen fennmaradt levele tudósít, amelyet 1914. augusztus 3-án ír „kedves Mamájának”, Weiß Juliannának. A levél hangvétele már korántsem bizakodó, a távolba szakadt lány arról panaszkodik, hogy Heinrich a hivatala miatt már nem kap szabadságot, s hogy: „…bizony k Mamám nagyon nehéz most az élelmet it kapni mert rém sok a katonaság még drága pénzért sem kap az ember lisztet vagy húst sem krumplit ha ki megy az ember a pijaczra na hát regel 6 orakor és ha lát egy zsák krumplit ot már lát mindjárt vagy 100 aszony aki mind egyik kiabál nekem adjon elsőb én előb jőtem a másik megint mást kiabál! és lisztről nemis lehet szo hogy kapjon az ember”.

A háborút nagy nélkülözések között átvészelő párt 1918. december 16-án utasítja ki Polából az új hatóság, a slov. republiky v Pulji nevében. Nincs más választásuk, Heinrich szülővárosa, Jägerndorf felé veszik útjukat, amelyet közben már Krnovnak hívnak az újonnan létrejött Csehszlovákiában. 1919-ben Cseh-Sziléziát éppúgy elcsatolták, mint Erdélyt. Ez az az év, amelynek során Európában milliók kerültek megalázó kisebbségbe. Lujzát és Heinrichet sorstársamnak érzem, innen származik az ötlet, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem ezt a végzetes ’19-es évet.

Hol bukkantak fel Lujza és Heinrich családi dokumentumai?

A családi levéltár homályból való kilépésének története azzal kezdődik, hogy 1999-ben alkalmam volt interjút készíteni Heidelbergben Gadamerrel, a híres filozófussal, aki sajnálkozással állapította meg, hogy az emberiség egyik közelgő nagy vesztesége a kézírás eltűnése lesz. Ekkor határoztam el, hogy gyűjteni fogom a kallódó, kézzel írott dokumentumokat. És megkértem egy budapesti barátomat, aki szenvedélyesen járta a város ócskapiacait, hogy ha ilyesmire bukkan, vásárolja meg nekem. Eltelt jó néhány év, a mindennapok elsodorták a kézírással kapcsolatos, szárnyaló terveimet. Hogy egy szép napon érkezzen barátom rövid üzenete: volna valami, igaz, nemcsak kézzel írott darabok. Családi levéltárnak néz ki, de ne fűzzek hozzá nagy reményeket.

A tetemes paksamétát átlapozva világossá vált, hogy valakinek fontos lehetett három generáció „papírosainak” a megőrzése, hogy a negyedik generáció valamelyik tagja megelégelje a gondos archiválást, és áruba bocsássa egy pesti ócskapiacon. A dokumentumok rendezése, restaurálása közben lassan körvonalazódni kezdett bennem a kérdés: vak véletlen? akcidencia? netán predesztináció? Vajon miért kerültek ezen a zegzugos úton a birtokomba Weiß Lujza és Haissig Heinrich „földi maradványai”!? A történetbe való elmélyülés során egyre erősebbé vált bennem az érzés, hogy a homállyal és bizonytalansággal átitatott gondviselés akarata, hogy ne vesszen el nyomtalanul ennek a két egyszerű embernek a sorsa. Az én feladatom, hogy az olvasó elé tárjam.A sorozat második kötetében, a Békebeli 1913-ban már a kor híres, közismert szereplői felé fordul az írói alteregó, Ipse figyelme, ami a Csonkamagyar 1919-re is jellemző. Ady Endre, Babits, Bánffy Miklós, Kassák Lajos, James Joyce, Franz Kafka vagy Thomas Mann olyan pillanatai bukkannak fel, amelyek az olvasók számára kevésbé ismertek. Miért volt fontos az olvasó által is jól beazonosítható szereplők beemelése a regénybe?

Az irodalom által „idegen anyagok” is belekerülnek a „vérembe”: olvasmányaim révén olyan élethelyzeteket is átélek, amelyeknek nincs közvetlen köze a sorsomhoz. Az irodalom hozzájuttat ezekhez a rövid és törékeny emlékezés-extázisokhoz, amelyek semlegesítik a szürke jelent és enyhítik a jövendő iránti sóvárgásomat. Olvasmányélményeim beépülnek az énembe, s velük együtt az alkotóik is, akiknek – meggyőződésem – emberi habitusa is hozzátartozik a műhöz. És minél esendőbbek emberileg, annál közelebb kerülnek hozzám.

Az európai kultúrtörténet híres arcainak beemelésével megsokasodnak a helyszínek: a kötet kollázsszerűen mutatja be Európa különböző sarkait Csíkszeredától, ahonnan sajtóhíreket olvashatunk, Felsővisón át, ahol Talján Ghizela tanítónőként dolgozik, Hágáig, ahol Bánffy Miklós épp portréfestésből tartja fenn magát. Az Erdély elszakításának időszakában játszódó magyar regényekhez képest (például Tompa Andrea: Fejtől s lábtól, Vida Gábor: Ahol az ő lelke) ez „nemzetközibb” szemszögből íródott. Lehet ehhez annak is köze, hogy a szerző 1987 óta Németországban él?

Nem hiszem. Gyerekkorom óta szenvedélyes olvasó vagyok, a világirodalomnak talán szellősebb perspektívája van a történelemre… Minden alkotó a maga útját járja… A Csonkamagyar 1919-et már azért sem hasonlítanám a két kiváló alkotáshoz, mert műfajilag jócskán elüt tőlük.

Akárcsak a Békebeli 1913, ez a kötet is emlékeztet struktúrájában Florian Illies 1913 – Az évszázad nyara című könyvére, amellyel bizonyos szereplőkön is osztozik. Mit jelentett Önnek a német szerző kötete?

2012-ben ismerkedtem meg Florian Illies 1913 – Der Sommer des Jahrhunderts című könyvével, és eszembe jutott, hogy Lujza és Heinrich számára is 1913 volt az utolsó békebeli év, amikor még mit sem sejtve a közelgő tragédiáról, Polában élték a maguk kis életét. Illies könyvét olvasva első lelkesültségemben elhatároztam, hogy lefordítom. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy sok olyan részlete, összefüggése van, amelyet a művelt magyar olvasó is csak alapos kutakodás után értene meg, hisz ezek jórészt a német nyelvű kultúrához kötődnek, legfeljebb a német iskolákban tanítják a gimnáziumi ifjúságnak. Másrészt viszont furdalni kezdte az oldalamat a kíváncsiság: vajon mi történt nálunk ebben az „utolsó békebelinek” nevezett esztendőben? Mit történt velünk? És ettől a kíváncsiságtól úgyszólván kétségbeestem, hisz jól felszerelt magyar nyelvű könyvtár és főleg idő hiányában képtelenségnek látszott Illies munkamódszerével (aki mellesleg ugyancsak válogatott a szereplők és események között) végigkövetni a mi 1913-as évünket. Döntenem kellett: vagy hagyom az egészet, és némán továbbállok az Illies-kötet élményeivel, vagy kitalálok valami mást. Nagy dilemma…

Elhatározásomban, hogy megírjam a Békebeli 1913-at, végül egy nő erősített meg: 2013 májusában a Myrha című regényemhez kerestem nyersanyagot a világhálón, és Leonardo Lédás-hattyús festményére rákeresve, véletlenül rábukkantam Diósyné Brüll Adél levelére. 1913. május 5-én írja Adynak, hogy: „Végtelenül, kimondhatatlanul, halálosan szeretném magát még egyszer látni egy pár pillanatra. Okát sem tudnám megmondani, miért.” És hogy: „sans lendemain” (nincs holnap, szerk. megj.). Ezeknek a soroknak a hatására egyszerre csak megszületett bennem a döntés (nem tudnám megmondani, miért – a véletlent alázatosan gondviselésnek nevezik): az Illies kötetéből vett parafrázisok mellett a Nyugat 1913-as, VI. évfolyamának és szülővárosom újságának, a Csíki Lapok XXV. évfolyamának szemszögéből fogom végigkísérni ezt az évet. És válogatni kezdtem, listáztam, személyes mércém alapján. Ahogy agyam és szívem írás közben éppen diktálta.Mik a tervei a -né sorozat folytatására?

Nyakig benne vagyok az ötödik kötet, a Nem kikötő hajó írásában, amelyben Lujza és Heinrich történetét a második világháború kitöréséig szeretném követni. Ez persze Ipsétől is függ, akinek oknyomozói munkáját mindegyre megszakítják a bensejéből feltörő képek, asszociációk, a tények racionális feldolgozását át- meg átszövi az értelmezés szubjektivitása. Egy-egy dokumentum tanulmányozása szerteágazó emlékeket idéz fel benne. Ilyenkor megtorpan, figyelme más irányba terelődik. Olyasforma élmény ez számára, mint amikor elhaladóban bepillantunk egy idegen ablakon, és ismerősnek tűnik az, amit látunk. Mint egy benyomás, amit szinte mellékesen fogunk fel, félig tudatosan, s mégis sejtve, hogy abban a pillanatban éppen az a mellékes a fontos és maradandó. Ilyenkor az érzelem győzedelmeskedik a józanság felett, kétségbe vonva a tervszerű munkálkodás szellemi hipotéziseit… De azt sem tartom kizártnak, hogy Ipse Laurence Sterne félelmét osztja, amely szerint a finis libri a halál angyalának közeledését jelzi…

Hajdú Farkas-Zoltán 1959-ben született Csíkszeredában. Magyar-német szakot végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 1979 és 1983 között, majd 1998-ban doktorált ugyanott. 1987 óta Németországban él, de közben rendszeresen közreműködött erdélyi folyóiratokkal, kiadókkal. Az erdélyi szászok exodusáról szóló Az árulásról című többszörösen díjazott dokumentumfilm forgatókönyvírója és társrendezője. Jelenleg a csíkszeredai Bookart kiadó főszerkesztője. Fontosabb kötetei: Csíki kaláka, Telepes népség – erdélyi szász olvasókönyv, „Erdély a legkülönb nő volt…”, Alkaiosz lakomája, Székelyek és szászok, Az idegenség dicsérete, Szászok – egy árulás, Mallory háta, Tür nach Osten, A dolgok rendje, A homályban maradás ösztöne, Békebeli, 1913, Ki ez az Ipse?, Csonkamagyar 1919. Fordítások: Harald Roth: Kis Erdély-történet, Gál Mátyás: Vízválasztók, Eginald Schlattner: Fejvesztett kakas – Hajdú Iringóval, Dieter Schlesak: Capesius, az auschwitzi patikus, Ludwig Hohl: A munkáról – a halálról, Ernst Jünger: Homokórák könyve, Ludwig Hohl: Hegymenet.

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?