Megszólalt a héten a HVG friss számában Hamvay Péter és arról cikkezett, hogy Demeter Szilárd gigamúzeumi koncepciójának zöld utat adva egyúttal rábízva a levezénylést is, összevonásokkal kívánja megoldani a budapesti kormány a közgyűjtemények alulfinanszírozottságából eredő gondokat. Csakhogy az elképzelés megvalósítása a szerző szerint eleve kudarcra van ítélve, mert úgy tűnik, hogy „valószínűleg csak további kiadásokkal jár, miközben az egész ágazat szakmai működése lefagy.”

Nem akármilyen ajándékot kapott 48. születésnapjára július elsején a magyar kulturális politika ezidőtájt legbefolyásosabbnak tűnő személyisége, Demeter Szilárd. E napon hivatalosan is megalakult a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNMKK), amelynek elnöke az új intézményi struktúrát megálmodó, majd annak működési alapelveit kidolgozó Demeter lett, aki előzetesen négy hónapot töltött el a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatói székében a botrányos körülmények között kirúgott L. Simon László utódjaként. Amúgy a kulturális birodalmát már évek óta szorgalmasan építő „kultúrmindenes”, azzal került be e héten a hírekbe, hogy egyetemista felesége az Erdélyi Médiatér Egyesület „külföldi pénzügyi kapcsolatokért felelős menedzsereként” többet keresett két éve, mint Orbán Viktor miniszterelnök.

Megbízását megelőzően, június 30-án a múzeumi gigacentrum leendő vezetője a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című adásában Küldetés című jegyzetében ismertette vízióját. Ebben elmondta, az új intézményi struktúra küldetése „a magyar identitás erősítése, a bárhol szabadságának parttalanságával szemben a valahol szabadságának, tehát a saját valóságunknak a kicövekelése”. Kifejtette: „1100 esztendeje mi, magyarok a Kárpát-medencében legelőből hazát hoztunk létre. Szent királyunk, István európai keresztény államot alapított. Azóta is védjük a keresztény életformát, a magyarok Istene minden délben harangszó formájában jelzi felelősségünket az egész világon.”

Ehhez hozzátette: „Nemzeti ébredésünk idején a reformkor nagyjai ezt a keresztény államot lelkesítették minden magyar hazájává. És akkor vált világossá Európa számára, hogy nálunk a forradalmárt nemzetőrnek hívják, a honvéd szabadságharcot vív. Minden minket leigázni akaró birodalom temetésén ott voltunk és ott leszünk. Erről szól a történelmünk: 1100 éve Európában, 20 éve az unióban. Magyarul nézünk a világra, és azt Orbán Viktor miniszterelnök úrtól tudjuk: aki magyarul néz a világra, az Szent István szemével lát. Szent István szemével látni azt jelenti, hogy nem felejted el: az unió határai nem esnek egybe Európa határaival. A kettő sem időben, sem térben nem ugyanaz.”

A szókérésében arra is kitért, az új közgyűjteményi központ részt vállal majd a globális kultúrharcban is, létrejötte pedig nem öncélú, hanem a magyar és egyetemes kultúrát hivatott gyarapítani, ennek részeként pedig „a magyarokra nem közönségként, hanem közösségként, nem kultúrafogyasztóként, hanem kultúrahordozóként” tekintenek majd, szövetségi rendszerekben gondolkozva. Azaz: „egy nagyobb egész részegységeként a nagyobb egész szempontjából” jelölik ki az elérendő célokat.”

Ennek a nagy egésznek a megvalósíthatósági esélyeit járta körül Talpáról a feje tetejére című cikkében Hamvay Péter, s mi tagadás, nem volt bizakodó.

„Csák János miniszter bukásával kútba esett a kulturális intézmények gyámság alá helyezésének ötlete és mégsem rendelik a színházakat a Nemzeti Színház alá, a múzeumokat a Nemzeti Múzeum alá, és így tovább – legalábbis utóda, Hankó Balázs így nyilatkozott, – kezdte cikkét egy megnyugtató fejleménnyel, de a folytatás már egész más fordulatról szólt: „Demeter Szilárdnak egy másik nem kevésbé széles körben vitatott és problematikus projektje azonban megvalósul.” Július elsején ugyanis létrejött a MNMKK és egy kormányrendelettel ennek tagintézményévé minősítette az Orbán-kabinet az Iparművészeti Múzeumot, a Magyar Természettudományi Múzeumot, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumot, a Petőfi Irodalmi Múzeumot és az Országos Széchényi Könyvtárat. Eszerint e nagy múltú intézmények és filiáléik telephelyei lettek az új konglomerátumnak, amely csaknem húsz eddig önálló múzeumot és mindösszesen 75 egyéb közgyűjteményt foglal magába.

A „kisgömböc” létrejöttének előtörténetét ekképpen vázolta fel:

„A múzeumi összevonások ötletét eredetileg L. Simon László vette fel, és az ő kirúgása után, a Magyar Nemzeti Múzeum megürülő főigazgatói székére szóló pályázatában Demeter még grandiózusabb formában melegítette fel. Ennek alapján nevezte ki Csák János Demetert a Nemzeti Múzeum élére. Amit valószínűleg nem tehetett volna meg, hiszen a pályázatban alig ír magáról a Nemzetiről, nem tesz le gazdálkodási és marketingtervet, nem beszél a gyűjteménykezelésről, kiállításokról.

De hát a Nemzeti Múzeum főigazgatói címe csak átmeneti volt, Demeter az általa kitalált közgyűjteményi központ élére került, amelynek vezetésére nem írtak ki pályázatot. Nem adja alább az elnöki címnél, ő és kabinetje pedig az MNM-hez tartozó Esztergomi Vármúzeumba költözött, mert „ez Magyarország stratégiai kiindulópontja”, és ezzel oldja az ország Budapest-központúságát.”

Úgy oldani az ország Budapest központúságát, hogy az összevont intézmények mind a fővárosban vannak, de az őket irányító központ Esztergomban székel, ahol már meg is kapta e célra a múzeumkombinát elnöke a Vármúzeumot a város polgármesterétől, érdekes megközelítés. Gondolhatnám akár azt is, e hozzáállás talán némi székely furfangra vall, elvégre Demeter Székelyudvarhely szülötte. A cikkszerző szerint a színhelyválasztásnak viszont sokkal prózaibb okai voltak: „A rossz nyelvek szerint a döntés hátterében az állhat, hogy Esztergom könnyebben megközelíthető Demeter lakhelyéről, mint a belvárosi Nemzeti Múzeum.”

Ezt követően a cikkszerző Demeter nyilvánossá tett pályázatát veszi szemügyre. Ebben mindenekelőtt a magyar miniszterelnöknek a sajtóban tett nyilatkozatainak az idézésén lepődik meg, elvégre – mint írja – „utoljára valószínűleg a Rákosi-korban hivatkoztak múzeumvezetők hivatalban lévő politikus „iránymutató mondataira”. Ez lenne a kisebb gond, véli a szerzőnk, a baj szerinte a szöveg szellemiségével meg minőségével van inkább, hisz a pályázat szakmai szöveg helyett inkább politikai deklarációk gyűjteménye.

Hogy ez mennyire így van, az már Demeter a pályázatának nyitányában bizonyosságot nyer – mutatja be Hamvay: „A nyugati kultúrában kezd eluralkodni az identitáspolitikai őrület” – fogalmazza meg már az első mondatban a legfontosabb kérdést, ami után valóságos apokalipszist vázol fel. Az egyetemi safe space-ek, LMBTQ- és egyéb identitáspolitikai tematikák, genderelmélet, az eltörlés kultúrája „a teljes nyugati fehér civilizációt és kultúrát lökné a történelem szemétdombjára. Márpedig a magyar nemzeti kultúra a nyugati kultúrkör része, a bőrünk onnan nézve fehér. Múzeumainkban, közgyűjteményeinkben halott fehér emberek időtálló teljesítményéről mesél minden. Ezt támadják.”

Azzal, ami manapság Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is sokfelé megtörténik a múlt átértékelése jegyében, az valóban elképesztő és felháborító, – e téren nincs véleménykülönbség Demeter és kritikusa között. Csakhogy a leglényegesebb mozzanat fölött átsiklik a kulturális kombinát megálmodója: mert egész más a történelmi háttere és hagyománya New-Orleansnak és Minneapolisnak, mint Kecskemétnek vagy Kolozsvárnak. Ez ki is derül a következő okfejtéséből:

„A Demeter által citált amerikai woke-nak és egyéb újbalos politikai mozgalmaknak valóban számos nevetséges és káros vonatkozása van: szobrokat távolítanak el, átírják a klasszikusokat, képeket vesznek le a múzeumok faláról. Csakhogy nálunk, korábban nem lévén gyarmattartó, rabszolgatartó nemzet, szinte semmiféle hatásuk nincs ezeknek az áramlatoknak. Idehaza senki nem kérdőjelezi meg a történelmi, kultúrtörténeti kánont, hőseinket, klasszikusainkat semmilyen identitásalapú támadás nem éri.

Bár a múltról szóló vitáink főként valóban politikai alapúak, de hagyományos jobb- és baloldali, népi-urbánus, nemzeti-liberális törésvonalak mentén zajlanak évtizedek óta. Ezek meghaladásában valóban lenne feladatuk a közgyűjteményeknek is, különösen a Nemzeti Múzeumnak. Ám támogatásuk, vezetőik kinevezése a múltértelmezést kisajátító mindenkori hatalomtól függ, ezért legfeljebb passzív ellenállással válaszolhatnának, valahányszor a politikai propaganda illusztrálására akarják felhasználni őket.”

A folytatásból aztán megtudhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, Demeter pályázatának mindössze 16 oldalt kitevő tartalmi része az összevonás egyetlen olyan érvét fejti ki részletezve, amit a 2010-es évek elején már hangoztatott Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke is. Ő azt szerette volna „hogy a Magyar Művészeti Akadémia majd összefogja az egész magyar (értsd: a jelenlegi hatalom számára kedves) kulturális kincset, és bemutatja azt hatalmas nemzeti szalonok keretében, amiket látva végre a világ is elismeri a magyar kultúrát.”

E megközelítés így köszön vissza a demeteri pályaműben: a „szerteszét gyöngeség” állapotában lévő múzeumaink külön-külön nem tudnak itthon és külföldön hatást kiváltani, pedig a kultúrharcban egyre nagyobb szükség volna a nemzeti identitás megerősítésére, az isteni és emberi „teremtésvédelemre”, ami a közgyűjtemények legfőbb feladata.”

Még aggasztóbbnak tartja Hamvay, hogy a mindent felforgató koncepció arról tanúskodik, megalkotója fordítva ül a lovon. Például ott értetlenkedik, ahol kellő ismerettel rendelkezve ez nem is fordulhatna elő:

„A múzeumi világ teljes félreértéséről szól, amikor Demeter azon kesereg, hogy a Szépművészeti Múzeum az egyetlen, amelyik nem „radar alatt” működik. A Szépművészeti két okból is különleges helyzetben van. Elsősorban azért, mert olyan klasszikus művészek műveit őrzi, mint Raffaello, Giorgione, Tiziano, Tintoretto, Van Dyck, Velázquez, El Greco, Goya, Dürer, Holbein, Cranach. Ezért látszik a turisztikai radarokon. Ez a recept pedig nem másolható.

A másik ok, hogy Baán László főigazgató húszévi munkával, különböző színezetű kormányok támogatását megszerezve korszerű, a nemzetközi életben releváns, nagy presztízsű kiállításokkal szakmailag is megkerülhetetlenné tette az intézményt. Példáját a szocialista Csák Ferencen, L. Simon Lászlón át Demeter Szilárdig sokan próbálták utánozni. Ám lassú építkezés, tanulás, munka, intézményük helyének, lehetőségeinek megkeresése helyett inkább az újabb és újabb közgyűjtemények bekebelezésével kezdtek foglalkozni, hátha “a mennyiség majd átcsap minőségbe, s olyan ugrást érhet el, amelynek az eredménye a Holdról is látszik” – ahogy Demeter fogalmaz. Nem így történt.”

Hogy mennyire életidegen és biztosan csak újabb meg újabb problémákat fog generálni ez a most startolt központosítás, arról még hosszasan értekezik a cikkszerzőnk, de nekem határt szabnak a terjedelmi korlátok.

Viszont arra való tekintettel, hogy a nagy integrátor nemrég még a Magyar Nemzeti Múzeum élén állt, hadd zárjam vázlatos ismertetőmet azzal, amit a HVG cikkszerzője a legikonikusabbnak számító közgyűjteményünk vonatkozásában kívánt elmondani:

„Demeter meg sem kísérli megfogalmazni a Nemzeti Múzeum helyét és szerepét a magyar múzeumok között és a nemzetközi szakmai életben. Szerinte az intézmény „feladata elsődlegesen nem szakmai, hanem kultúrpolitikai”, azaz hogy „a látogatók jobb magyarként jöjjenek ki” belőle. Valójában a Nemzeti Múzeum nem „a magyar teremtő erő temploma”, hanem elsősorban egy régészeti profilú múzeum, mely a magyar história legkiemelkedőbb tárgyi emlékeit gyűjti, feladata a magyar történelem és kultúrtörténet bemutatása.

A meglehetősen elkényelmesedett és óriásira nőtt Nemzeti Múzeumra tényleg ráférne a reform, lineáris vezetésű, kronologikus állandó kiállítása helyett kereshetne korszerűbb formákat, időszaki kiállításaival a magyar történelem fontos korszakait, problémáit világíthatná meg, nemzetközi közegbe ágyazva. Minderről azonban egyetlen szó sem esik Demeter dolgozatában. Szerinte az a fontos, hogy „ha fejben elsőkként gondolkodunk és magyarul nézünk a világra, akkor képesek vagyunk világszínvonalú teljesítményre”.