Felméri Péter pontosan húsz évvel ezelőtt lépett először poénjaival a közönség elé, azóta a kolozsvári származású informatikusból elismert humorista lett, a Dumaszínház és a Showder Klub állandó fellépője. Kétgyerekes apaként és férjként sokszor próbára teszi az élet, de negyvenhárom évesen rájött: néha nem küzdeni, hanem elfogadni kell. Legújabb önálló estje, a Kincugi is erről szól – ennek erdélyi turnéján, szülővárosában beszélgettünk vele.

– Kerek történetet írsz le ezzel a fellépéssel, hiszen húsz évvel ezelőtt álltál először színpadra az Erdélyi Humorfesztiválon, méghozzá ugyanitt, a kolozsvári opera és színház épületében. Van valamiféle misztikuma ennek benned?

– Van bennem egy kerekség-érzés, igen! A Szomszédnéni Produkciós Irodával turnéztunk Erdélyben hét évet, aztán a covid miatt két évig nem voltunk, utána pedig elkezdtem önállóan turnézni, de egyszer sem sikerült ebben a teremben fellépni. És így a huszadik, kerek évfordulón véletlenül összejött. Nem hiszek a sorsban, és abban sem, hogy valaki eldöntötte odafentről ezt, de jó érzés arra gondolni, hogy ez most összejött.

– Milyen volt az a Peti, aki húsz évvel ezelőtt felment a humorfeszt színpadára?

– Képzeld el, nekem az a felvétel még megvan: egy Csillagok háborúja paródia volt. Said Dániel, az előzenekarom kérdezte meg, hogy ha létezik-e még a videó, és megnéztük együtt. Én rosszabbra számítottam. Úgy emlékeztem, hogy kevésbé vicces, hogy a közönség kevésbé veszi a poénokat, de csak egy-két poén volt, ami nem működött. Ma már tudom, hogy a referenciák hiánya miatt nem értették. De nagyrészt jókat nevetett a közönség, a zsűri elég kritikus volt, főleg Nagy Bandó András, én visszaválaszolgattam neki, szívtuk egymás vérét, ezen viszont még jobban nevetett a közönség. Olyan fütyülős-tapsolós-lábbal dobolós reakció volt a nézők részéről. Visszanézve ez egy nagyon jó élmény, bár nem maradt meg ennyire erősnek, és díjat sem nyertem, amit viszont rosszul éltem meg. De egy év múlva visszamentem, hogy csak azért is megmutassam, akkor pedig megnyertem.

– És a humoron kívül milyen volt az akkori Peti?

– Hú, egy nagyszerű fiatal ember volt, tényleg, imádta mindenki. Nem. Az tény, hogy a humor az életem szerves része volt, nemcsak a színpadon, hanem a családom is vicces, szeretik a vicces tartalmakat, írásokat, Rejtő Jenő rajongó mindenki. A baráti társaságom szintén szereti a humort, ők unszoltak és győzködtek a humorfeszt plakátja előtt, hogy próbáljam meg, de persze bennem is volt lelkesedés és lendület ez iránt. Emellett szerettem az iskolát (szerk. megj. a Báthory István Elméleti Líceumot), jó tanuló voltam, sportoltam, matek versenyekre jártam, és szerettem a sulistársaimat is, akik egyben a barátaim is voltak.

– Mi az, amit soha nem hagysz ki, hogyha hazajössz Kolozsvárra?

– Vannak az alapok, a család, a szülők, de van egy útvonal, amit imádok, azon mindig végig kell jönnöm. A családom még mindig a Hajnal negyedben lakik, ahol régen is laktunk, onnan van egy jól bejáratott útvonal, ami levezet a központba. Ez életem útvonala, mert az ovink is útközben volt, az iskola egy picit lennebb, egyetemre is ezen az úton mentem. Ha hazajövök és kimegyek valakivel találkozni, nem taxit hívok, még ha el is kések, mert nekem ezt az utat meg kell tenni.

– A diplomád alapján informatikus vagy. Ezt még mindig ott őrizgeted tartalékként, vagy most már maradnál a humor világában?

– Már egyetem alatt elkezdtem dolgozni, és összesen három-négy évig voltam informatikus, és szerettem is. Most viszont már nagyon remélem, hogy nem kell visszamenjek, mert ha az ember ott hagyja az informatikát, nehéz felzárkózni, mert hihetetlenül fejlődik. Szinte nulláról kellene kezdjem, mert tizenöt éve hagytam abba. Úgy gondolom, képes lennék rá, bár ahogy telik az idő, egyre nagyobb kétségeim vannak afelől, hogy ez valóban sikerülne-e. Szerintem az affinitás nem múlt el bennem, a reál tantárgyak iránti érdeklődés sem, a családban is mindenki informatikus, a barátok is legtöbben. Viszont ameddig informatikával foglalkoztam, hiányzott valami az életemből, azóta sem tudom, mi, de annyi biztos, hogy a humor betöltötte ezt az űrt. Ez egy olyan kellemes érzés, hogy nem vágynék mást csinálni.

– Szerinted te hogy vagy meg az emberek fejében, milyen humoristaként látnak? Persze tudom, hogy őket kellene megkérdezni, de biztos van neked is egyfajta benyomásod erről.

– Azt szeretném hinni, hogy úgy vagyok meg a fejekben, mint a kreatív humorista, akinek eredeti ötletei vannak, akin látszik, hogy gondolkodik. Remélem, hogy érzékelik, több van a poén mögött, mint az elsődleges értelme, és azt is remélem, hogy úgy gondolják, nagyon vicces, amit csinálok. Ugyanakkor szeretném úgy átadni ezeket a gondolatokat, hogy ne csak viccesek legyenek, hanem meg is maradjon, tovább sugározzon a hétköznapokban. Ha hónapokkal később is találkozik valaki egy olyan esettel, amiről beszéltem, remélem, hogy eszükbe jut, hogy erről beszélt Felméri. Remélem, hogy sok AHA-élményt okozok.

– Hatodik önálló esteddel turnézol, ennek neve Kincugi, vagyis az eltört dolgok művészete. Mesélj erről!

– Az önálló estjeimnek két fázisa volt: eleinte egymástól különálló történeteket próbáltam összefűzni, viszont az utóbbi három estemet egyetlen fő gondolatra, támpillérre próbáltam felépíteni, ehhez fűződő történeteket írtam össze az életemből. Most már alulról építkezek, utána próbálom mindezt humorosan elmondani. Így készült a Kincugi is, aminek az alapgondolata az elfogadás.

A Kincugi valójában egy japán ősi művészeti ág: ha eltört egy kedvenc edény, tál, váza, sajnálták kidobni, ezért összeragasztották. Ezek után pedig a repedések helyét arannyal is kifestették. Gyönyörű művészeti tárgyak születtek az eltört, de megragasztott edényekből. Nagyon tetszett ennek a gondolatisága, hiszen a törések mindannyiunk történetének a részét képezik, nem rejtegetni kell, hanem elfogadni, sőt akár ki is lehet emelni. Ez az elfogadás először is önmagunk irányában nagyon-nagyon fontos, és utána meg kifele is: elfogadni a szűk család vagy éppen idegenek viselkedését, ez segített nekem is nyitottabb lenni az emberek irányába. El kell fogadni, hogy vannak nézeteltérések és viták a feleségünkkel, a gyerekeinkkel, de ez nem baj, ez része az életnek. Ezt jelenti számomra a Kincugi.

– Néztem részeket abból a vlogsorozatodból, hogy: Hogyan készül egy humorest?. Az egyik epizódban azt fejtegetted, hogy reméled, ebbe az önálló estbe is annyira bele fogsz szerelmesedni, mint az előző kettőbe. Sikerült ez már?

– Igen! Amikor írtam a Kincugit, még az előző estemet adtam elő, A jövő sem a régit. Ebben olyan dolgokról is meséltem, amik másfél éve voltak aktuálisak, például, hogy a fiam ötéves korában mit csinált, pedig akkor már a fiam a hetet is betöltötte. Éreztem, hogy ez már elmúlt, jöhet a következő. Az egyik vlogban nagyképűen azt is mondtam, hogy hiszek benne, hogy ez, a Kincugi lesz a legjobb, pedig akkor még szinte sehol nem volt. De ma már tényleg azt gondolom, hogy ez a legjobb előadásom! Előadtam több mint hússzor, le van tisztulva, érzem, hogy most ez vagyok én.

– Apaként mennyire vagy spontán humorú figura? Mennyire látják a gyerekeid a humorista oldalad?

– Nagyon érdekes, hogy hogy látnak a gyerekek. Kicsit olyan, mint egy röntgenfelvétel, amire nem számítasz soha, hiszen nem tudhatod, mik azok a dolgok, amik nekik megakadnak. A radarjaik folyton aktívak, mindig figyelnek. Szeretném azt hinni, hogy úgy látnak, mint a barátjukat, mint a társukat. Úgy próbálok hozzáállni az egész apasághoz, hogy ne gyerekként kezeljem őket. Hiába gyerekek, de amikor meghallgatom őket, valóban meghallgatom, amikor komolyan kell venni őket, valóban komolyan veszem. Ez egy oda-vissza dolog. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent megengedhetnek maguknak, nem is káromkodunk együtt, a lényeg az, hogy az ő véleményük és gondolatuk is számít. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy nekik is lehet igazuk velem szemben, egyes helyzetekben le kell tenni a saját igazamat, és engednem kell, hogy úgy legyen, ahogy ők mondják.

A kislányom szokta mindig kérdezni, hogy miért mindig a szülőknek van igaza, én pedig nem az az apa akarok lenni, aki valamit megmond és abból aztán sosem enged, ahhoz ragaszkodik. És nem azért, mert ne lennék következetes, hanem hiszek abban, hogy igenis lehet nekik is igazuk. Még akkor is, ha látom, hogy nekem nem válik előnyömre, sőt nekik sem feltétlenül. A kisfiam nyolcéves, a kislányom hat, és én hiába vagyok negyvenhárom, nyolcéves apuka vagyok. Tehát együtt csináljuk, együtt tanulunk. Nem lehetsz fejben a világ legjobb apukája, csak úgy lehet, ha csinálod.

– A humoristákkal kapcsolatban sokszor mondják azt, hogy nevettetnek, nevettetnek, de ki tudja milyen traumákat éltek át, ki tudja milyen szeretethiányosak. Megfejtetted már, mit ad neked a színpad?

–Talán az elismerést… Engem a szüleim nagyon szerettek, nagyon sok barátom volt, emiatt mondanám az elismerést. Amikor fellépek, nagyon jól esik az emberek visszajelzése: mennyire jó volt, mennyire vicces, mennyire egyetértünk ezzel. Szerintem nekem ezt az űrt tölti be.

– Sok interjút készítettem és néztem a te generációddal, és azt veszem észre, hogy titeket nem dicsértek, nem is volt divat annakidején.

– Jellemzőbb volt a szidás. Minden, amit jól csináltál, az volt az alap, onnan indultunk, és ha ezt se hoztad, akkor jött a letolás. De én ezt nem írom a szüleim számlájára, egyáltalán nem kritikaként fogalmazom meg, hiszen nem lehet egy ilyen helyzetet a történelmi kontextusból kiemelni. Abban a világban ez volt a normális. Hiszek abban, hogy – mint minden a világon – a gyereknevelés, a gyerekekkel való kapcsolat is változik. Ez is egy folyamatos evolúció, folyamatosan tanulunk erről az egészről.

– Láttak már színpadon a gyerekeid?

–Igen, megnéztek már. Bálint az egyiket nagyon is szerette, meg is tanulta háromévesen és visszamondta, nagyon aranyos volt. Csináltam is olyat magamnak emlékbe, hogy kivágtam azt a két-három perces részt, amit elmondta Showder Klubban, és mellé vágtam a fiamat, ahogy elmondja a saját szavaival, mi jött át neki az egészből.

– Még az is lehet, hogy ő is humorista lesz.

– Viccesek mind a ketten, de nem gondolom, hogy feltétlenül előadóművészek lesznek. Az, hogy valaki humoros, mindenképp pozitívum az életben. De hogy ezt színpadra viszi vagy nem, vagy egyéb kreatív folyamatban használja fel, az már más kérdés. A lényeg, hogy jó, ha humorosok.

– Mit szólsz ahhoz, vagy volt-e egyáltalán olyan szituáció, amikor valaki azt mondja neked, hogy „Mondj már egy viccet!”?

– Szerencsére nem igazán jellemző. A Showder Klubban már a legelején elkezdtek a humoristák ezzel viccelődni, úgyhogy aki mondta, az is ironikusan. Nem mondom, hogy nem fordult elő egyszer-kétszer, de nem az a dömping, amire számít az ember. Ha találkozom valakivel élőben, a legjellemzőbb az, hogy már a szemén látom, hogy megismer, nem is szól, csak kicsit hosszabban néz. Lehet, hogy sokszor nem is esik le az embereknek, hogy ez az a humorista, csak egy ismerős arc, akár egy régi buliból, vagy egy elfelejtett barát. Utána esetleg köszön, vagy azt mondja, hogy láttuk a tévében, milyen vicces volt! Tehát inkább visszajelzést adnak. Élőben negatív dolgot még nem kaptam soha, online annál inkább, kommentekben valahogy könnyebben kijön az emberekből.

– És nincs valami egészen kínos rajongós sztorid?

– Dehogynem, erről színpadon is beszéltem. Sétáltam Budapesten a Madách téren, és odajött hozzám egy srác. Azt állította, hogy ő nagyon nagy rajongó, imádja, amit csinálok, de a legeslegnagyobb rajongóm az ő barátnője, akinek pont ma van a születésnapja. Rámutatott egy lányra, aki ötven méterrel előrébb állt, éppen akkor ment vele találkozni. A srác pedig megkért, hogy menjek vele odáig, köszöntsem fel, nagyon örülne neki. Persze én szívesen bevállaltam, odaléptem a lányhoz, felköszöntöttem, ő pedig döbbenten nézett rám. Kínosan éreztem magam, de hát már felköszöntöttem, úgyhogy tovább álltam. Kicsit arrébb hallottam, hogy a lány csak annyit kérdezett a pasitól: Ez meg ki volt? Ő volt tehát a legnagyobb rajongóm.