Miközben egy teokratikus rendszert akarnak megbuktatni, mind Donald Trump amerikai elnök, mind Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök kormányzásában a geopolitikai döntések összefonódnak a bibliai ígéretekre hivatkozó retorikával.

Donald Trump többször is tett olyan kijelentést, amely szerint a vallás – közelebbről a kereszténység – elengedhetetlen az erkölcsös társadalomhoz. Vallás nélkül nem létezik erkölcs, erkölcs nélkül pedig nincs ország – ez a gondolat, különböző változatokban több kampányrendezvényen és vallási fórumon elhangzott tőle. Egy alkalommal kijelentette: „Vissza kell hoznunk a vallást. Szükségünk van a vallásra inkább, mint bármikor”. Gyakran idézett mondata, amelyben a vallást erkölcsi iránytűvel azonosítja: „Ha Isten nincs veled, semmid sincs”. Azt is kijelentette több alkalommal, hogy „a vallás teszi hazánkat erőssé és morálissá”. Az ehhez hasonló kijelentések rendszerint evangéliumi közönség előtt hangzottak el, ahol a vallás és a nemzeti identitás összekapcsolása politikai célokat szolgál.

Donald Trump viszonya az erkölcshöz és a valláshoz meglehetősen sajátos. Elítélt szexuális ragadozó, illetve nem tartozik a rendszeres templomjárók közé, mindazonáltal egyetlen modernkori amerikai elnök sem támaszkodott olyan mértékben a vallási közösségekre, mint ő. Választótábora gerincét a fehér evangéliumi keresztények alkotják, és mindkét elnökválasztási kampányában elsöprő többséggel támogatták.

Trump vonzereje az evangéliumi szavazók számára nem személyes jámborságából fakad, hanem a kulturális azonosulásból: úgy állítja be magát, mint aki megvédi a keresztény Amerikát a szekuláris elit támadásaitól. Bírói kinevezéseit – különösen a legfelsőbb bíróságra – a vallásos konzervatívok győzelmeként tálalta. Beszédeiben gyakran hivatkozik egy idealizált múltra, amelyben hit, hazafiság és társadalmi rend állítólag összhangban volt.

Az evangéliumi vezetők nem azért álltak Trump mellé, mert erkölcsi példaképnek tartják, hanem mert politikai befolyást ígért és adott nekik. Cserébe Trump olyan hűséges bázist szerzett, amely gyakran isteni küldetéssel ruházza fel: egy tökéletlen, de magasabb célra kiválasztott szereplőként tekintenek rá.

Trump valláshasználata kevésbé a tanításokról, sokkal inkább az identitáspolitikáról szól. A hit a hovatartozás jelévé válik: elválasztó vonallá „valódi amerikaiak” és a szerintük velük szemben álló csoportok között. Ebben az értelemben Trump valláspolitikája tükrözi az Egyesült Államok társadalmának mély folyamatait: a polarizációt, a kulturális bizonytalanságot és a nacionalizmusnak a kereszténységgel való összefonódását. Neki köszönhetően a szélsőséges prédikátorokra jellemző retorika mára a konzervatív politika főáramába is beszivárgott. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Pentagon élére egy olyan – a legtöbb szakértő által alkalmatlannak tartott – tévékommentátort nevezett ki, aki keresztes lovagot játszik, és képzelgéseit tükröző retorikája beszivárgott nemcsak a katonai kommunikációba, hanem a hadsereg operatív működésébe is.

Egy amerikai jogvédő szervezet bejelentése szerint az Irán elleni háború kezdetén több mint kétszáz panasz érkezett hozzájuk a fegyveres erők tagjaitól arról, hogy egyes parancsnokok vallási tartalmú, szélsőséges kijelentésekkel indokolták a műveleteket. A Military Religious Freedom Foundation közlése szerint valamennyi haderőnemtől, illetve több tucat egységtől érkeztek panaszok. Az egyik szerint – amelyet egy bevetésre bármikor mozgósítható alegység altisztje nyújtott be – a parancsnok a Jelenések könyvéből vett idézetekkel konkrétan utalt az Armageddonra és Jézus Krisztus második eljövetelére, és arra kérte az állományt, hogy a katonáknak „egy isteni terv részeként” mutassák be a helyzetet. A parancsnok állítólag azt mondta, hogy Donald Trump amerikai elnököt „Jézus kente fel, hogy Iránban fellobbantsa a tüzet, elindítsa az Armageddont, és ezzel jelezze Jézus visszatérését a Földre”.

A jogvédő szervezet vezetője, Mikey Weinstein egykori katonai pilóta szerint az incidensek arra utalnak, hogy a vallási szélsőségesség erősödik a hadseregben, és egyes parancsnokok „bibliai értelemben igazolt háborúként” tekintenek a konfliktusra.

Sok konzervatív keresztény számára a zsidó nép visszatérése Izraelbe a második eljövetel előjele. Ez a gondolat az úgynevezett diszpenzacionalista végidő‑tanításokból ered. A „diszpenzacionalizmus” nevű protestáns teológiai irányzat szerint az emberiség története több, egymást követő időszakokra („dispensations”) tagolódik, amelyek mindegyike Isten tervének egy-egy szakaszát valósítja meg. Az ezt valló, jellemzően evangéliumi közösségek úgy vélik: a jelenlegi korszak a végéhez közeledik, és azt egy nagy megpróbáltatásokkal járó időszak előzi meg, amelyet a Biblia „Jákob szorongattatásaként” említ. Felfogásuk szerint ezek az események Izraelben kezdődnek, és ott is teljesednek ki Jézus második eljövetelével.

Az Egyesült Államokban ennek a gondolkodásnak a legerősebb politikai megnyilvánulása a keresztény cionizmus, amely Izrael támogatását a bibliai szövetségre vezeti vissza.

Egyes evangéliumi csoportok isteni gondviselésként értelmezték Izrael győzelmeit az arab–izraeli háborúkban. Ezzel megteremtődött ugyanis a harmadik jeruzsálemi templom felépítésének a reménye – a jelenlegi Al-Aksza mecset helyén –, ami pedig a végidők kezdetének az előjele.

A korábban kisebb protestáns csoportok által vallott nézetek a kilencvenes évektől széles körben elterjedtek az amerikai népi kultúrában. A Jelenések könyve ihlette „Left Behind” regénysorozat több mint 80 millió példányban kelt el, és jelentősen hozzájárult a végidő-narratívák terjedéséhez. Manapság ez a gondolkodásmód már az amerikai kormányzat és a hadsereg egyes köreiben is megjelenik.

Az amerikai hadsereg vezetője, Pete Hegseth egy radikális konzervatív vallási irányzat (Christian Reconstructionism) képviselője, amely elutasítja az állam és az egyház különválasztását. Kinevezését megelőző kongresszusi meghallgatásán büszkén beszélt arról, hogy a mellkasára egy méretes „jeruzsálemi keresztet” tetováltatott – a Szent Sír Lovagrend szimbólumát –, mellé pedig a 11. századi keresztesek „Deus vult” (Isten azt akarja) jelszavát varratta. Szerinte ezek „a modernkori amerikai keresztény keresztes hadjárat” jelképei.

Míg az Egyesült Államokban a vallás elsősorban identitáspolitikai fegyverként jelenik meg, Izraelben a vallás és a nemzeti önmeghatározás eleve összefonódik. Benjamin Netanjahu miniszterelnök politikája pedig ezt a kapcsolatot még tovább erősítette.

A másfél évtizede kormányzó Netanjahu pályafutása nagy részében világi nacionalistaként határozta meg magát, ám Izrael politikai környezete az elmúlt években jelentősen átalakult, és a túlélőbajnok politikus ehhez igazodva változtatott stratégiáján.

Hatalmának megtartása érdekében Netanjahu szövetséget kötött ultraortodox pártokkal és vallási nacionalista mozgalmakkal. Ezek a csoportok olyan politikai lépéseket követelnek, amelyek teológiai meggyőződéseiket tükrözik: a ciszjordániai telepek bővítését, a jesiva‑hallgatók katonai szolgálat alóli felmentését, valamint nagyobb befolyást az oktatásra és a közéletre. Netanjahu ezek közül sokat teljesített – nem vallási meggyőződésből, hanem politikai szükségszerűségből.

Netanjahu valláshasználata egyszerre stratégiai eszköz és destabilizáló erő. Miközben megerősíti politikai bázisát, elmélyíti az izraeli társadalmon belüli törésvonalakat: a világi és vallásos zsidók, a zsidók és arabok, valamint a zsidó államot liberális demokráciának és bibliai küldetésnek tekintők között.

Netanjahu kormányában a vallási ideológia egyre meghatározóbb szerepet játszik. Régebben a Golán-fennsík és Ciszjordánia magaslatainak megszállását a „stratégiai mélység” szükségességével indokolták – azzal, hogy tér kell egy esetleges támadás feltartóztatására, a védelem megszervezésére és a tartalékok mozgósítására. Mára a területi terjeszkedés igazolásává a Biblia vált. Egyes politikai csoportok már nyíltan szorgalmazzák az Eufrátesz és a Nílus között elterülő terület megszerzését, az Ószövetség szerint Ábrahámnak tett állítólagos ígéretre hivatkozva.

Az Egyesült Államok jeruzsálemi nagykövete, Mike Huckabee – aki magát „nyíltan vállalt keresztény cionistaként” írta le – tagadja a palesztin nép létezését, támogatja a palesztinok kiszorítását a Ciszjordániából, és nemrégiben egy interjúban azt mondta: „rendben lenne, ha Izrael mindent elfoglalna”, vagyis ellenőrzése alá vonná a „bibliai határait”, ami a Közel‑Kelet nagy részét jelentené.

Huckabee kijelentése nem elszigetelt vélemény, hanem része annak a szélesebb jelenségnek, amelyben amerikai politikai szereplők vallási alapon igazolják Izrael területi terjeszkedését. A bibliai ígéretekre hivatkozó retorika így fonódik össze a geopolitikai döntésekkel.