Washington és Kijev kapcsolatainak alakulásától függetlenül, az elmúlt napok történései világossá tették, hogy vége a „geopolitikai Nyugatnak”, amelyet Washington éppen az ukrajnai orosz invázió ürügyén épített fel. Egyúttal megrendült a többévtizedes hit, hogy az európaiak bármilyen körülmények között számíthatnak az Egyesült Államok támogatására.

Friedrich Merz kijelentette: az Egyesült Államok elnökét nem érdekli Európa sorsa. A CDU elnöke kancellárként mindent meg akar tenni a jó transzatlanti kapcsolatok fenntartása érdekében, de „abszolút prioritásának” tartja a lehető leggyorsabban megerősíteni Európát, „hogy lépésről lépésre kivívja a függetlenségét az Egyesült Államoktól”.

Paradox módon az előző Trump-elnökség idején Európában senki nem kételkedett Washington támogatásában annak ellenére, hogy Trump több alkalommal is fenyegetőzött ezzel. Az általános vélemény az volt, hogy a republikánus politikus mindössze így próbál nyomást gyakorolni Európára a védelmi kiadások növelése érdekében. Donald Trump második elnöksége radikális változást hozott az európai NATO-tagok számára. Nyolc évtized után először úgy érzik, hogy megszűnt az Egyesült Államok hadseregének és nukleáris arzenáljának védőernyője.

Az európai tagok – kicsik és nagyok – egyetértenek abban, hogy Európának képesnek kell lennie megvédeni magát külső segítség nélkül. Más kérdés, hogy ez a meggyőződés milyen konkrét cselekvésben nyilvánul meg az egyes országok részéről. Például Magyarország régóta sürgeti az európai védelmi uniót, mégsem vett részt sem a vasárnapi londoni, sem az egy héttel korábbi párizsi találkozókon. Noha a brit és a francia vezetők igyekeztek megnyugtatni mindenkit, hogy ezek a kezdeményezések nem irányulnak az USA ellen, a tengerentúlon mégis így csapódhat le, és egyeseket ez visszafogottságra ösztönözhet.

Annak is tudatában van mindenki, hogy az „Amerika-mentes” védelmi képességek kiépítése sok-sok évet vehet igénybe. Hogy hol tart jelenleg Európa, azt mi sem mutatja világosabban az ukrajnai békefenntartó misszió körüli vitáknál. Ezek során kiderült, hogy egy ilyen küldetés lefoglalná a harcképes európai erők jelentős részét, miközben számos tagország nem képes kiállítani egyetlen harcképes – három-ötezer fős – dandárt sem. Összehasonlításként Ukrajnában mintegy 500 dandár harcol a két oldalon, bár a legtöbb esetben nem teljes állománnyal.

Az amúgy is kevés harcképes dandár Ukrajnába küldése azt jelentené, hogy az európai NATO-tagok fedetlenül maradnak. Nem utolsó sorban az Ukrajnában felvonuló békefenntartó erők keze-lába meg lenne kötve az Egyesült Államok támogatása nélkül. Az európai tagországok nem rendelkeznek megfelelő felderítő repülőkkel, műholdakkal, irányítási és parancsnoki központokkal.

Pénz, pénz és pénz

Amikor felmerült, hogy a Londonban összegyűlt 18 állam „önkéntes koalíciójának” egyes tagjai mivel járulnának hozzá az ukrajnai békefenntartó erőhöz, Keir Starmer brit miniszterelnök azt mondta, hogy mindenki saját belátása szerint tenne bele a misszióba. Nyilvánvaló, hogy ha komolyan gondoljuk egy ütőképes európai haderő kiépítését, hosszabb távon ez a laza megközelítés nehezen fenntartható. Normatív döntésekre lesz szükség, egyébként kiütköznek az elégedetlenségek. E tekintetben akár jövőbe pillantásként is értelmezhető, ahogyan Svédország és Dánia a napokban szemrehányást tett Norvégiának az Ukrajnának biztosított – a szomszédok által kevesellt – támogatás miatt.

Ha meg is születik a döntés, az önálló európai haderő kiépítése rengeteg időt és pénzt vesz majd igénybe. A Bruegel agytröszt és a Kieli Világgazdasági Intézet közös tanulmánya szerint az orosz agresszió elrettentéséhez Európának rövid távon 300 ezer katonára és évente legalább 250 milliárd euró elköltésére lenne szüksége – a meglévő védelmi kiadásokat és emberi erőt nem számítva. Ez azt jelentené, hogy az uniós tagországok a GDP hozzávetőleg 3-5 százalékát védelmi kiadásokra fordítanák, miközben jelenleg még mindig akadnak olyanok, amelyek nem érték el a kétszázalékos NATO-célt sem.

Másfelől a pénz előirányzása egy dolog, a kézzel fogható felszerelések előteremtése más. A már idézett tanulmány szerint a hiteles európai elrettentéshez – például egy gyors orosz áttörés megakadályozásához a Baltikumban – legalább 1400 harckocsira, 2000 gyalogsági harcjárműre és 700 tüzérségi lövegre (155 mm-es tarackokra és rakétasorozatvetőkre) lenne szükség. Ez több, mint amivel jelenleg a francia, német, olasz és brit szárazföldi erő együttvéve rendelkezik. Ráadásul ezeket az erőket elegendő lőszerrel kell ellátni. Például egymillió 155 mm-es lövedék lenne a minimális készlet egy 90 napos nagy intenzitású harchoz. Ezzel kapcsolatban érdemes felidézni, hogy Ukrajnának a tavaly tavaszra ígért egymillió tüzérségi lövedéket nagy késéssel, novemberre sikerült leszállítani.

Megoldás: a hibrid

Ha csak a csupasz számokat nézzük, Európának – beleértve az Egyesült Királyságot is – jelenleg is elegendő katonája van, közel másfélmillió. Csakhogy a hatékonyságot akadályozza az egységes irányítás hiánya. Emiatt a 29 NATO-tag európai ország által összeállított csapatok harcértéke nem egyezik meg a (kivonuló) amerikai csapatokéval.

A széttöredezettség a jövőbeni fejlesztésekre is rányomná a bélyegét. A Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (CSIS) 2022-es tanulmánya szerint az európai hadseregek 29 különböző típusú rombolót, 17 féle harckocsit és 20 típusú vadászrepülőgépet rendszeresítettek, miközben az Egyesült Államokban ezek száma kategóriánként négy, egy illetve hat. Mindazonáltal Max Bergmann, a CSIS európai programjának igazgatója friss tanulmányában pozitív hangot üt meg. Meglátása szerint Európának rövid távon nem az amerikai képességek teljes körű helyettesítésére kellene koncentrálnia – ez amúgy is irreális cél –, az Európa előtt álló kihívás az, hogy elrettentse Oroszországot egy EU elleni támadó akciótól. A megoldást nem egyetlen, közös irányítású európai haderő, hanem inkább egy hibrid haderő jelentené.

Eszerint Európa védelmének gerincét továbbra is a nagy nemzeti hadseregek képeznék. Franciaország, Lengyelország, Németország és az Egyesült Királyság mellett a skandináv államok jelentős harci erőt képviselnek. Emellett létre kell hozniuk egy közös, európai szinten toborzott, körülbelül 60 ezer fős gyorsreagálású erőt, illetve egy egységes parancsnoki struktúrát. Utóbbiról évtizedek óta beszélnek, de eddig akadályozták a NATO-val való átfedés miatti aggodalmak, nem utolsó sorban pedig Washington ellenkezése. Azonban a legújabb fejlemények – Ukrajna támogatásának leállítása, illetve az európaiak feje fölött elkezdett béketárgyalások Moszkvával – megrendítették azt a hitet, hogy az európaiak bármilyen körülmények között számíthatnak az Egyesült Államok támogatására.