Ha már február 27-én volt a jegesmedvék nemzetközi világnapja, akkor érdemes egy pillantást vetni arra, hogy milyen folyamatok várhatók a közeljövőben az amúgy is egyre szűkülő életterük vonatkozásában. Azzal valószínűleg mindenki tisztában van, hogy ezek a fantasztikus állatok már ma is nagy bajban vannak, ez elsősorban a globális felmelegedésnek tudható be, ami egyenes összefüggésben van a már említett élettér zsugorodásával. De mi köze a világ legnagyobb ragadozó emlősének a háborúhoz? Az égvilágán semmi, viszont nagyon úgy tűnik, hogy – közvetve legalábbis – ennek a fajnak az egyedei is meg fogják inni a levét az ember „áldásos” tevékenységének.

Nem mintha eddig már nem jutott volna ki bőven nekik ebből, hisz az északi sarkvidék jégsapkájának rohamos olvadása szintén az ember által előidézett klímaválságnak tudható be, ezért a jegesmedvéket is mára már a veszélyeztetett fajok között tartjuk nyilván, de egyes elemzők szerint hamarosan lesz ez még sokkal rosszabb is, a küszöbön álló – lehetséges – folyamatok pedig nem csak a jegesmedve-populációra lesznek kihatással.

A két évvel ezelőtt kitört ukrajnai háború egyik okaként Vlagyimir Putyin orosz elnök a NATO bővítését nevezte meg, ami Moszkva szerint közvetlen fenyegetést jelent Oroszországra. Putyin első körben Ukrajna euro-atlanti integrációjára utalt, de amikor az orosz agresszió hatására Svédország és Finnország is bejelentette csatlakozási szándékát, akkor az orosz elnök több beszédében is utalt a konfliktus eszkalációjának veszélyére, elismerve ugyanakkor, hogy pillanatnyilag Svédország és Finnország csatlakozása nem jelent közvetlen fenyegetést Oroszország számára, de ez a jövőben változhat, és akkor Oroszország megteszi a szükséges válaszlépéseket.

Az orosz háborús retorika ferdítésein és az agressziót legitimáló téziseken kívül lehet egy másik oka is annak, hogy Oroszország ilyen mértékű vehemenciával ellenezte – az eddig katonailag semleges – két skandináv ország NATO-csatlakozását. Az biztos, hogy azt Putyin sem gondolta komolyan, hogy valamelyik ország esetleg támadást indítana Oroszország ellen, de a jelenlegi geopolitikai és világgazdasági helyzet kaotikus viszonyai között valós esély mutatkozik egy NATO–Oroszország/Kína közvetlen konfrontációra. Ez pedig nem feltétlenül az Emanuel Macron francia elnök által belengetett forgatókönyv mentén fog megvalósulni, hanem hangsúlyos gazdasági érdekek miatt jelent globális fenyegetést.

Arról pedig, hogy hol robbanhat a lőporos hordó, egyes katonai elemzők már néhány éve beszélnek, csak a közvélemény ingerküszöbét nem feltétlenül érték el ezek a figyelmeztetések, mivel a szóban forgó térség mindentől távol esik. Konkrétan az Északi-sarkkörön belül fekvő területekről van szó, ami eddig kvázi-senkiföldjének számított, viszont a globális felmelegedés miatt egyre hangsúlyosabb az egyes nagyhatalmak – különösen az orosz – jelenléte. A tét pedig óriási: mintegy 90 milliárd hordónyi olaj, 50 ezer milliárd köbméter gáz, valamint a félvezetők gyártásához és a sokat hangoztatott zöld átálláshoz szükséges ásványok találhatók a térségben, amelyek a sarkvidéki jégsapka rohamos olvadása miatt hamarosan kiaknázhatók lesznek.

A szóban forgó adatok egy, a közelmúltban a Makronom.eu oldalon megjelent elemzésből származnak. A szerző, Révész Béla Ákos a jelenlegi geopolitikai helyzet prizmáján keresztül vizsgálja az Északi-sarkkörön kialakult helyzetet, a kirajzolódó kép pedig kicsit sem ad okot az optimizmusra. Első körben érdemes felvázolni azt a mechanizmust, ami alapján az egyes országok a nemzetközi jog szabályozása alapján birtokolják a partvidékekhez közeli területeket, valamint azt, hogy miként formálhatnak jogot – jelen esetben az Északi-sark alatti – tengerfenék bizonyos részére. Utóbbi esetében a kontinentális talapzat elve a mérvadó, ami konkrétan azt jelenti, hogy egy adott ország kontinentális talapzatának hossza alapján formálhat jogot egy bizonyos tengerfenéki terület ásványi kincseinek bányászatára.

A probléma ezzel csupán annyi, hogy az utóbbi években egyre több érintett ország a saját érdekeinek megfelelően számolgatja ezeket az adatokat, ez pedig óhatatlanul egyre nagyobb feszültségek forrása a térségben jelenlevő államok között. Ráadásul a vitás kérdések diplomáciai síkon való rendezésére is egyre kevesebb esély mutatkozik, mivel az 1996-ban alakult Északi-sarkvidéki Tanács (amelynek tagja Kanada, Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország, Oroszország és az Egyesült Államok) az ukrajnai háború kitörésével egyidőben gyakorlatilag megszűnt működni, pedig azelőtt a tagállamok között jó volt az együttműködés, nem utolsósorban a klímavédelmi szempontok előtérbe helyezésével.

Ez most gyökeresen megváltozni látszik, annál is inkább, hogy Oroszország a térségben egyértelmű lépéselőnyben van, az ukrajnai invázió elindításával egyidejűleg pedig új sarkvidéki stratégiát is hirdetett, amelyből világosan kitűnik, hogy a fegyveres konfrontációtól sem fog visszariadni, ráadásul itt jön be a képbe Kína is, amely nem sarkvidéki ország ugyan, viszont a Moszkvával egyre szorosabbra fűzött stratégiai partnerség elsődleges oka is az lehet, hogy a térség kereskedelmi útvonalainak és altalajkincseinek kiaknázására is igényt formál.

Révész Béla Ákos felhívja a figyelmet, hogy a helyzeten nem segít az sem, hogy az Egyesült Államok sose ratifikálta az ENSZ Tengerjogi Egyezményét (UNCLOS), amely egy részletesen kidolgozott szabályrendszer révén írja elő az egyes országok tengerfenékkel kapcsolatos jogait. Cserébe tavaly év végén közölte, hogy kontinentális talapzata nagyságából kifolyólag egymillió négyzetkilométerre jogosult, ami előreláthatóan nem csak Oroszországgal, de a sarkvidéki kérdésben érintett, szövetséges NATO-tagországokkal is belső konfliktust eredményezhet. Mindeközben az oroszok rohamos tempóban nyitnak újra a hidegháborús időkből megmaradt katonai bázisokat, az övezet militarizálása pedig egyre hangsúlyosabb méreteket ölt.

Hogy ezt a sarkvidéki versenyfutást ki nyeri gazdasági és katonai értelemben, az ma még nem világos, egy dolog viszont biztos, mégpedig az, hogy a bolygó mindmáig még kvázi-érintetlen ökoszisztémája – a jegesmedvék is –, és mint ilyen, az emberiség látja kárát, nem beszélve arról, hogy egy esetleges háború nemcsak a messzi északon fog zajlani, hanem minden bizonnyal bekövetkezik majd az a forgatókönyv, amiről a közelmúltban egyre több állam- és kormányfő beszél: az Oroszországgal történő közvetlen konfrontáció elkerülhetetlen. Sötét kilátások, akár a sarkvidéki éjszaka.