A 900 éves Máltai Lovagrend egyedüli romániai női tagja, aki kitüntetését szeretettel szolgálta meg: Fari-Palkó Ilona a nagyenyedi Máltai Szeretetszolgálat megalapítójaként három évtizede megy szembe a kitaszítottsággal, a mélyszegénységgel és a magánnyal, csupán azért, mert hivatása a szeretet és a szolgálat. A szervezet 30. évfordulóján csupaszív hivatásáról beszélgettünk. Megtudtuk, sérült férjének helyzete, a rendszerváltás idején 2 főtt krumplit tízóraizó gyerekek arca és a magukra hagyatott idősek ködös tekintete hozta felszínre benne a segíteni akarást, azaz „a máltás nagy szívet”, ami egész életvitelét meghatározta.

„A hit védelme és a szegények szolgálata” jelmondattal hosszú múltra tekint vissza a Máltai Szeretetszolgálat, ami Romániában 30 éve működik. Ön ezt a három évtizedet hogyan élte végig? Mesélne a kezdetekről?

Harminc évvel ezelőtt már Magyarországon és Németországban is munkálkodott a Máltai Szeretetszolgálat, Romániában viszont nem létezett, teljesen ismeretlen volt a társadalom számára. A rendszerváltás azonban magával hozta a pillanatot, amikor a Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy emberként érkezhetett Temesvárra, hogy ott segítse az arra rászorulókat – ami nagy segítség volt akkoriban. Voltaképpen egy lelkes temesvári házaspárnak köszönhető, hogy a szeretetszolgálat gyökeret eresztett országunkban is: dr. Bárányi Ildikó és dr. Bárányi Ferenc megérezte a pillanat fontosságát, tisztán látta, hogy a közösségnek nagy szüksége van arra, hogy a karitatív szervezet, a maga hitével és önzetlenségével felemelje.

A belső megérzés kapcsán vette kezdetét az ötletelés: Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, majd más-más településeken mind akadtak olyan személyek, akik oroszlánrészt vállaltak a romániai szervezet megalakításában: Puskás Bálint és dr. Almássy Béla is szívén hordozta a szeretetszolgálat sorsát. Az elhivatott embereknek köszönhetően 1991-ben német mintára alakult meg a Romániai Máltai Szeretetszolgálat: akkoriban a németek patronálták, segítették a hazai szervezetet, hiszen kezdetben szembesülni kellett azzal, hogy egy ismeretlen úton indultunk el. A lovagrend elképzeléseit a gyakorlatban a szeretetszolgálat valósítja meg önkéntesei által, tehát a hit védelme és a rászorulók megsegítése hajtja évszázadok óta. Kezdetektől fogva önkéntesekből áll, pedig az indulás időszakában jóformán senki sem értette az önkéntesség valódi jelentését, mégis mindenki önzetlenül, alázattal, szeretettel dolgozott. A szervezettel párhuzamosan fejlődött az önkéntesek motivációja is: harminc év alatt ki-ki megtanulta, hogy „szolgálva szeretni és szeretve szolgálni” a célravezető – és akik érezték a segítségnyújtásra való hívást, mind a szeretetszolgálatnál horgonyoztak le.

Említi, hogy harminc évvel ezelőtt érezhetően szükség volt a szeretetszolgálat jelenlétére. Ez a szükség évszázadok folyamán mindig jelen volt, de más-más formában mutatkozott meg. A rendszerváltás idején, amikor kötelességüknek érezték, hogy lépjenek, miben szenvedtek hiányt leginkább az erdélyiek, bánságiak?

Mindannyian egy közösségben dolgoztunk, hiába éltünk más-más településeken, ugyanazt éreztük és tapasztaltuk: sok szegény család, számtalan rászoruló, elhagyatott ember, magányos idős, rendezetlen családban élő gyermek és beteg szűkölködik. Hatalmas nagy szíve és szeme kellett legyen a szeretetszolgálat önkénteseinek ahhoz, hogy kitapogassák, hol van a segítő szóra, kézre és tettre szükség. Mert voltak, akik jelezték felénk a nyomorúságukat, de rengeteg ember hallgatott a gondjával. A szeretetszolgálat szellemiségének és gondolkodásának egyik sajátossága, hogy egy máltásnak nagy szíve van: ez azt jelenti, hogy az önkéntes nemcsak meglátja a szűkölködést, hanem segít is a hányatott sorsúakon, ha azok kérik vagy elfogadják az istápolást.

A romániai megalakulást követő években önnek köszönhetően Nagyenyeden is „kirobbant a máltás nagy szív”. Fel tudja idézni a pillanatot, ami cselekvésre késztette?

1993-ban megalapítottam a Nagyenyedi Máltai Szeretetszolgálatot, méghozzá azért, mert, ha az ember egy kicsivel jobban érintett, mint társai, akkor késztetést érez a cselekvésre, a szeretett személy életének megkönnyítésére. A férjem fogyatékkal élt, lebénult a lába, így a családom megérezte, hogy szükség van társakra, bátorító szóra, elfogadásra. Ugyanis ’89-ben a „testi hibával élők” a társadalom kirekesztettjeinek minősültek, nem törődött velük senki. A Bárányi családdal kerültem kapcsolatba, és amint megbizonyosodtam arról, hogy Temesváron helye van a szeretetszolgálatnak, éreztem, hogy Nagyenyeden is megalakíthatjuk, hiszen kicsi is volt a település, és szegényes is, megtépázott.

A rendszerváltás időszakában nagyon leszegényedett, megszűnt az ipara, több ezer ember vált munkanélkülivé. Óvónőként sajnos láthattam, milyen nyomot hagyott a leépítés a családokban: ott, ahol három gyermeket neveltek, gyakran előfordult, hogy a kicsik két-két főtt krumplit hoztak magukkal tízóraira. Ilyen időket is megéltünk, miközben éreztem, hogy megszakad a szívem, ott motoszkált bennem a tenni, a segíteni akarás. Ma már nagyobb a bőség, de a szegénység ma is érezhető – ha nem anyagilag szűkölködnek az emberek, akkor a támogatás hiányában, a magány következtében szenvednek. Sok idős él egyedül, mert a munkanélküliség a fiatalokat külföldre taszította, akik közül többen nem telepedtek már vissza, így a szülők, nagyszülők mind magukra maradtak. Sokszor nem is az anyagi támogatásra várnak, csak egy jó szóra, egy simogatásra, egy születésnapi köszöntőre vágynak. Mi pedig boldoggá tesszük őket azzal, hogy jelen vagyunk az életükben.

Sokan segítettek az indulásban, tizenöt önkéntessel alakult meg a szervezet Nagyenyeden, utána rengetegen csatlakoztak hozzánk, amire azóta is szükség van, még ha nem is abban a formában, mint harminc évvel ezelőtt. Az önkéntesek viszont ugyanazzal a lelkülettel munkálkodnak, szeretettel és tisztelettel közelednek a városlakókhoz, akik bármikor be mernek kopogni a központ ajtaján, mert tudják, hogy bízhatnak bennünk, támaszkodhatnak ránk.

Ha jól értem, három évtized folyamán egyszerre fejlődött a szeretetszolgálat az önkénteseivel. Volt egy belső indíttatás, amit szavakba és tettekbe kellett önteni. Honnan indultak, és hol tartanak napjainkban?

Kezdetben csak abból állt a szeretetszolgálat feladata, hogy a beérkező segélyeket szétosztottuk a rászorulók között. Ennek kapcsán egyesekben kialakult az a meggyőződés, hogy „mi mindig adunk”.  Az évek folyamán alakult a szerepünk, ráleltünk a valódi feladatunkra: ma is érkeznek a partnerektől segélyek, de már nemcsak szétosztjuk a dolgokat, hanem figyelünk arra, hogy kinek-kinek úgy segítsünk, ahogyan arra legnagyobb szüksége van. A gyermekeknek tanszereket biztosítunk, az időseket viszont már nem halmozzuk el ruhákkal, hanem mindenkinek azt adunk, amire szüksége van. Mindig jelzik, hogy éppen miben szenvednek hiányt, és mi abból adunk utánpótlást, legyen az hálóing, zokni, alsónemű.  Az anyagiak mellett a fiataloknak és időseknek egyaránt szükségük van biztatásra, reményre, iránymutatásra – talán napjainkban a lelki odafigyelés fontosabb is, mint a fizikai.  

Amikor a Máltai Szeretetszolgálat önkéntesei lettünk, egy felelősségteljes döntést hoztunk, mégpedig azt, hogy követjük Jézus útját, aki érzékeny volt a világ dolgaival szemben, és a világ zaján át meghallotta a rászorulók kiáltását, senkit sem utasított vissza. Követni szeretnénk őt abban is, hogy a mások szolgálatát türelemmel, figyelemmel, segítőkészséggel és alázattal tegyük. Fontos a társadalom értékeinek megváltoztatása, a keresztény értékrend megmentése: bízom abban, hogy minden ember lelkében ott van a jó, hiszen Isten jónak teremtett, és bármilyen lesz körülöttünk a világ, az emberi jóságot nem lehet eltiporni, csírájában ott van mindenki lelkében. Ennek köszönhetően lelünk új önkéntesekre, támogatókra, munkatársakra.

Noha pillanatnyilag takaréklángon égünk a vírushelyzet és a folyamatban lévő építkezés miatt, az általános tevékenységeink között szerepel már 1993-tól kezdve az idős hölgyek, azaz „Őszikék csoportjának” foglalkoztatása: vetélkedők, éneklés, szavalás, ünnepségek, hitápolás zajlik köreikben; illetve ott van a gyermekcsoport, amelynek román, magyar és cigány tagjai együtt játszanak, kézen fogják egymást. Emellett sérült személyeknek is tartunk foglalkozásokat.

A szeretetszolgálat utóbbi tíz évében – hogy számadásunk nyugodt lehessen – kénytelenek voltunk mi is a projektorientált világ felé fordulni: pályázatokból élünk, a főtitkárság segítségével különféle lehetőségeket keresünk, hogy a szervezetet felvirágoztathassuk, és ezáltal segíthessünk. Jelenleg is nagy munkálatok zajlanak körülöttem, épül ugyanis a nagyenyedi Máltai Székház. Együtt a polgármesteri hivatallal egy Európai Uniós projektet nyertünk meg, annak köszönhetően alakítjuk át idén a máltaiházat. Mivel a városnak nincs szociális konyhája, az önkormányzattal együttműködve a földszintet azzá alakítjuk, és az otthoni beteggondozást is megszervezzük.

Mikóújfaluban nemrégiben harmincéves évfordulót ünnepeltünk: ez az esemény is megerősített, mert azt láttam a nagy máltás családunk sziporkázik. Azok, akik évtizedekkel ezelőtt ifjúként jöttek hozzánk táborba, programokra, ma a mi vezetőink. Jelen voltak egyéves „máltai leszármazottak”, jelen voltak a szüleik, és ott voltunk mi, „hetvenkedők” is. Tisztelem az ifjúságban, hogy elfogadnak minket, időseket, és szeretettel veszik át a munkát. Tudják, szegény ember volt, van és lesz, ahogyan abban is biztosak, hogy a szeretetszolgálat enyhítheti a zord körülményeket. Összeségében azt mondhatom, hogy egy ismeretlen világból indultunk, és amint kikristályosodott előttünk az út, erős egységgé nőttünk: egy nagy máltai család lettünk, akinek együtt dobban a szíve.

Tehát az ifjúság továbbörökíti három évtized munkáját: ez valóban erőről tanúskodik. Volt időszak, amikor azt hitték, a kihívások és akadályok következtében szertefoszlik minden?

Természetesen. Egy olyan úton indultunk el ezelőtt harminc évvel, amit a munkafolyamat során kellett kiismernünk. A tanulás, megismerés és tapasztalatcsere szintén a munkánk része volt: magyarországi és német Máltai Szeretetszolgálatok vezettek be az önkéntesség útvesztőibe. A szervezetekkel egymást megerősítve tudtuk leküzdeni a nehézségeket, a kudarcokat, amelyekből mindig tanultunk. És szintén egymásba kapaszkodva örültünk a sikereinknek is, mert azok is szép számmal adódtak az évtizedek folyamán.

Úgy érzem, ma már a Máltai Szeretetszolgálat gyökeret eresztett Romániában, és ez a gyökér csodálatos fát növesztett: sokan vagyunk, tudjuk, hogy mit akarunk, és az emberek tudják, hogy számíthatnak ránk. Egy elismert szervezet lettünk, amelyet a szeretet, a türelem, az alázat kapcsol össze. Az emberek becsülik, hogy szeretettel szolgáljuk őket, mert modern társadalmunkban ennek érezzük leginkább hiányát. Illetve a hit elhalványulását is tapasztaljuk, ezért is fontos, hogy szolgálatunk közben hitünket is erősítjük. Zarándokutakat, lelkigyakorlatokat szervezünk, és azok, akik belénk kapaszkodnak, érzik, hogy imádkozva a legnehezebb gondokat is enyhíthetjük.

Közben az is feladatunk, hogy napjainkban, amikor szemfényvesztésről szól a világ, mi hitben neveljük ki a következő generációt, akire majd a szervezet sorsát bízzuk. Nagy felelősség, mert segítséget nyújtani szeretet és hit nélkül képtelenség lenne, ám e kettőnek köszönhetően a szívbe markoló történések is képesek feltölteni, megszilárdítani az embert. A találkozásnak is nagy ereje van, voltaképpen ennek köszönhetjük, hogy még mindig elhivatottan munkálkodunk – az elmúlt két évet személyesség hiányában mi is megsínylettük. Hosszú idő elteltével a harmincéves évfordulónk volt az az esemény, amikor mélyen egymás szemébe nézhettünk, együtt örvendezhettünk, együtt imádkozhattunk, és ez sokunk számára csodával ért fel – megvalósult egy régi álmunk, a Mikóújfalusi Máltai Központ felszentelése. A koronavírus után ugyanis teljesen újra kell építkeznünk, megviselte a szervezetet a távolságtartás. Ugyanakkor meg is alapozta azt, mert meggyőződhettünk arról, hogy fiataljaink gondoskodó szeretete az idősek mellett állt.

A találkozásoknak és az ezekből szövődő történeteknek nagy erejük van. Voltak olyan események, amiktől az elmúlt évtizedekben nem bírt szabadulni? Pillantások, hangok, hálák, amik további munkára ösztökélték?

Amikor elmész Klári nénihez, aki 92 évesen eltörte a lábát, és magányosan fekszik otthon… Nem viszel egyebet, csak egy szál virágot és egy tábla csokoládét, és elmondod neki, hogy örülsz, hogy túlvan a műtéten, és hazajöhetett a kórházból: látod a szemében a ragyogást, amivel háláját fejezi ki, szeretet árad a tekintetéből, és köszönet, hogy emberként tekintesz rá. Vagy látod a gyerekeket, akik rendezetlen családban élnek, és szívesen bejönnek a máltai központba tanulni, játszani, uzsonnázni, majd boldogan mennek haza – ezek a tapasztalatok mind azt nyomatékosítják, hogy fontos a mellettünk lévő ember, oda kell figyelnünk, meg kell látnunk, szeretnünk kell. És mi ezt tesszük: pszichológus, egészségügyi asszisztens, orvos és jogi tanácsadó is segíti a munkánkat.

Meghatározó mozzanata az életünknek a nagyenyedi farsangi bál is, amit most már 28. éve szervezünk: az ünnepségen sokszor 350 személy vesz részt, és az az egyik jellegzetessége, hogy a bevételéből minden évben ötven személynek biztosítjuk ingyen a kenyeret. Ezek az apró sikerek, megvalósítások mindig további munkára ösztönöznek.

Ezeknek a tevékenységeknek köszönhetően ismertté vált Romániában az önkéntesség fogalma, vagy máig ködös sokak számára a jelentése?

A szeretetszolgálatnál azt tapasztaljuk, hogy „a hegyen innen és a hegyen túl” másként viszonyulnak az önkéntességhez az emberek: míg Erdélyben, Partiumban jelen vannak a szervezeteink, addig a Kárpátokon túl nehezen tudunk szeretetszolgálatokat alapítani, mert ismeretlen számukra az önkéntesség hagyománya, csupán Bukarestben és Pitești mellett vagyunk jelen – mindent megteszünk annak érdekében, hogy a szervezetet bővítsük abba az irányba is.

Azt valószínűleg kevesen tudják, hogy ezt a sikertörténetet olyannyira elismerték, hogy önt a többszázéves Máltai Lovagrend „lovagjává”, azaz dámájává ütötték. Mit jelent Erdélyben egyedüli női lovagként tevékenykedni egy nemes cél érdekében?

A Máltai Lovagrend 900 éve létezik, az egész világon vannak tagjai, azonban én vagyok az egyedüli nő Romániából, aki megkaphatta. Ez számomra hatalmas megtiszteltetés, a munkám megbecsüléseként vettek fel 2010-ben a lovagrendbe. A közösségemet szolgálom a lehetőségeimhez mérten, és úgy érzem, jól döntöttem, hogy életem folyamán mindig szolgálva szerettem, és szeretve szolgáltam. Nem tudom elégszer megköszönni Istennek, hogy erőt, egészséget adott a munkához, és a nagy máltai családom tudtam szolgálni évtizedeken át.

Mi, akik már több, mint harminc éve végezzük szolgálatunkat, nosztalgiával emlékezünk vissza a kezdetekre: úgy emlegetjük, hogy „a szép idők”. Megvolt a varázsa az akkori bizonytalanságnak, amelyben vakmerőek voltunk, álmodtunk, terveztünk. Bizonyára a mostani fiatal önkéntesek is így fogják emlegetni munkájuk elkezdését, hogy „a szép idők”. De tudjuk, hogy a rászorulók megsegítésének minden pillanata szép a kihívásaival együtt. Annak, hogy az idő szépnek maradjon, egyetlen feltétele van: Jézus nyomdokaiban járni, követni nemcsak az alázatát, hanem a leleményességét, hogy jó helyen, jókor, jól segíthessünk. Ehhez kívánok én minden máltai önkéntesnek, alkalmazottnak és a támogatóinknak erőt, jókedvet, szeretetet és egészséget!