A legutóbbi romániai felmérések és öngyilkossággal kapcsolatos adatok azt bizonyítják, hogy az ország élen jár az öngyilkosságok elkövetésében: évente körülbelül 2 450–2 950 személy vet véget az életének. Meghökkentő adat, hogy a legtöbb öngyilkosság Székelyföldön, azaz Hargita és Kovászna megyében történik, de Ilfov és Szatmár megye is vezet. A legutóbbi megrendítő esetek kapcsán felkerestük a Hallgatlak Lelkisegély Szolgálatot: a beszélgetés során megbizonyosodtunk róla, van kiút, ha bátorságot merítünk és betelefonálunk.

A Hallgatlak Lelkisegély Szolgálat pszichológusai, Simó Irma szakmai vezető és Schmidt Zsófia interjúnkban hangsúlyozták, készségesen fogadnak minden hívást, legyen szó bármiről, megértően beszélgetnek a problémákról. Nem szégyen a segélykérés, így a párkapcsolati nehézségek, a bántalmazás, a szomorúság, a depresszió és az öngyilkosságra való hajlam is átbeszélhető az anonimitást megőrző illetékesekkel, akik „az élet védelmét” mindennél többre becsülik.

Pontosan mikor indult az önök által működtetett segélyszolgálat? Konkrét eset erősítette meg a létrehozás szükségességét? Vagy mi sarkallta önöket arra, hogy elindítsanak egy ilyen jellegű fórumot?

2005. október elsején volt az első ügyeletünk, az akkori udvarhelyi Caritas-igazgató, Derzsi András előzetesen is kért bennünket, hogy indítsuk útjára a programot, de akkor még nem vágtunk bele a munkába. Miután Székelyudvarhelyről többen is végeztünk a mentálhigiénés képzés első két évfolyamán, szakmailag felkészültnek éreztük magunkat, ezért indítottuk el a krízishelyzetekben segítséget nyújtó telefonos lelkisegély szolgálatot.

A Hargita megyei öngyilkossági statisztikák nyugtalanítottak fiatal, kezdő, lelkes szakemberekként, akkor iskolapszichológusként dolgoztam a Tamási Áron Gimnáziumban Székelyudvarhelyen, kiderült, hogy a megyénk élen jár az öngyilkossági próbálkozások terén, tehát nem személyes érintettség van a motiváció mögött (gondolok itt a tágabb családomra), hanem a statisztikai mutatók.

A háttérszervezés már tavasszal elkezdődött, nyáron pedig teljesen váratlanul, augusztus 23-án kiöntött az árvíz Udvarhelyen és a környékbeli falvak egy része is érintett volt. Így induláskor a természeti katasztrófa lett a fő témánk a telefonnál is, halálfélelem, és a trauma által kiváltott bizonytalanság, ami egyéni és közösségi szinten is megmutatkozott. Szeptembertől kiszállásokat is teljesítettünk, az érintett falvakat felkerestük, hogy „lelki iszaptalanítást” végezhessünk. Ez volt a programunk neve, a csapatot pedig három pszichológus és egy orvos alkotta együttműködésben a plébánosokkal. Közösen próbáltunk segíteni az embereknek feldolgozni a sokkot és a veszteségeket.

Mikor hívható a segélyszolgálat? Általában hány hívás fut be egy héten?

Hétköznapokon este 7–11 óra között fogadjuk a hívásokat, amelyeknek a száma változó: 2018. október – december periódusban 41 hívás, januártól mostanáig 134 segélykérő jelentkezett. Emellett összesen 29 e-mail érkezett, amelyekből huszonegyet ebben az évben küldtek el.

Ugyebár önöknek Székelyföldön több kirendeltségük van. Pontosan hol fogadják a panaszos hívásokat? Csak székelyföldiek betelefonálása érkezik, vagy előfordul, hogy Erdély különböző régióiból is jelentkeznek a kétségbeesettek?

2018 októberétől már három városban fogadjuk a hívásokat, ugyanis Sepsiszentgyörgy is csatlakozott. Több mint 6 éve interneten keresztül is segítséget nyújtunk, mert azt tapasztaltuk, hogy van, akinek könnyebb kifejezni magát írásban, így lehetőséget adunk arra, hogy e-mailben is kapcsolatba léphessenek velünk. Hívások érkeznek az egész országból, legfőképpen Erdély területéről. De például külföldön élők is kerestek már meg, akár telefonon, akár e-mailben.

Mi a tapasztalat, az emberek fel merik vállalni az érzéseiket, ki tudják mondani azt, ha valami nem jó, ha valami bántja őket, vagy csak végső esetekben keresik fel önöket?

Az érzelmek azonosítása és kifejezése nem megy egykönnyen, néha sokrétű érzelmi állapotokban vannak a nehéz helyzetben lévő emberek, ilyenkor érzelmi kavalkád tornyosul a lelkükben, ebben tud a segítő támaszt nyújtani. A „mi is történik velem, mi zajlik bennem?” kérdésekre együtt keressük a választ. Sokszor információkéréssel, esetleg általánosabb témával keresnek fel, és a beszélgetés során, a kapcsolatteremtés után mernek inkább megnyílni az emberek. Fontosnak tartjuk, hogy önkénteseink egy olyan elfogadó és ítélkezésmentes légkört tudjanak teremteni, ahol a hívó vagy levélíró biztonságban érzi magát és megnyílhat.

Olyan hívónk is van, aki csak végső esetben fordul hozzánk, de olyan személyektől is kaptunk megkeresést, akik kisebb elakadásokkal küzdenek. Vannak hívók, akik időről időre visszatérnek, és különböző témákban kérnek segítséget. Gyakori, hogy a szenvedélybetegek hozzátartozói érdeklődnek, hol kaphatnak terápiás segítséget az egész család részére, hiszen mindnyájan érintettek egy ilyen betegség esetén.

Pontosan miből áll ez a segítségnyújtás? Mire számíthat a betelefonáló?

A legelső és legfontosabb, amit nyújtani tudunk, az a meghallgatás, együttgondolkodás. Nem adunk konkrét tanácsot, nem szolgálunk kész megoldásokkal, de az ügyelő által feltett kérdések és a beszélgetés nyomán a segítségkérő saját maga eszmélhet rá a problémáinak, kihívásaink a megoldására. Célzott kérdések, visszatükrözés és meghallgatás révén valósul meg a segítségnyújtás. Az ügyelő felkészültsége és higgadtsága sokszor elég ahhoz, hogy egy krízisben lévő betelefonáló megnyugodjon, és közösen átbeszélve a helyzetét, gondjait talán más megvilágításból is rálátást nyerjen a problémákra.

Szakemberek fogadják a hívást, netán olyan emberek, akik maguk is átestek hasonló jellegű kríziseken? Vagy önkéntes módon bárki csatlakozhat a segítő csapathoz? Mi szerint döntik el, hogy ki a megfelelő ember a hívások fogadására? Mi a feladata annak, aki a hívást fogadja? Előzetesen átesik bárminemű felkészítőn, képzésen?

Önkéntes lehet bárki, aki elhivatottságot érez egy ilyen fajta munkára, aki vállalni tudja, hogy idejét és energiáját ilyen jellegű munkára fordítja. Minden alkalommal, amikor valaki önkéntesnek jelentkezik a szolgálathoz, egy előzetes interjú keretében mérjük fel az illető személy képességeit és motivációját, és közösen határozzuk meg az olyan területeket, ahol esetlegesen fejlődnie szükséges, hogy a szolgálathoz csatlakozhasson. Juttatás nem jár az önkéntes munkáért, épp ezért is olyan értékes ez a hivatás. Önkénteseink neve nem nyilvános, az anonimitás miatt ügyelői nevükön jelentkeznek be.

Jelenleg 30 önkéntes fogadja a hívásokat és e-maileket. Nagy részük főállású vagy képzett segítő pszichológus, mentálhigiénés szakember, lelkigondozó, szociális munkás. Mindannyian képzésben részesülnek, emellett rendszeres stábtalálkozók vannak: minden városban külön stábvezető fogja össze és koordinálja az egyes csapatok munkáját. Szakmailag kompetens a három csapat, erre a szolgálatra kiképzett ügyelőként ülnek a telefon mellé. A képzés 120 órából áll, melynek része az elméleti, szakmai ismeretek elsajátítása, az önismeret, krízisintervenciós technikák elsajátítása, a szakmai találkozókon való részvétel is. A kezdetektől a Szolgálat szoros együttműködésben van a magyarországi LESZ-szel (Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetsége). A 2018–2019 közötti időszakban egy transznacionális együttműködés is lehetőségünkben állt, amelynek keretében önkénteseink havonta képzésben vehetnek részt a magyarországi, felvidéki kárpátaljai telefonszolgálatok önkénteseivel együtt. Ez nagy lehetőség számunkra a tanulásban és a fejlődésben egyaránt.

Egyesületünk pályázatokból és egyéb szponzori felajánlásokból tartja fenn a szolgálatot. Az önkénteseink képzésére és a szolgálat technikai fejlesztésére szeretnénk a jövőben is nagy figyelmet fordítani, ehhez még keressük a megfelelő forrásokat és támogatásokat.

Ha valaki úgy dönt, hogy betelefonál, az voltaképpen segélykiáltás. Azért jelzi szándékát, mert reménykedik abban, hogy felemelik, vagy éppen megakadályozzák a végzetes cselekedet elkövetésében. Önök miként látják és tapasztalják? Előfordulnak olyan esetek is, hogy a panaszos jelez, de a beszélgetés ellenére sem áll meg, esetleg szörnyűséget cselekszik?

Az elmúlt hónapokban többször futott be segítségkérés öngyilkossági gondolattal küzdőktől, konkrétan három Hargita megyei esetet sikerült közös erőbedobással megakadályoznunk. Az Erdélyben élő emberek talán a depresszióra és a magukba fordulásra hajlamosabbak, mert zárkózottabb nép vagyunk. Valószínű, emiatt is jár például Hargita megye az élmezőnyben az öngyilkosságok számát illetően.

Ha valaki úgy hív fel, hogy öngyilkosságot szeretne elkövetni, az első amit tehetünk, hogy meghallgatjuk és beszélünk vele, időt adunk neki, együtt próbáljuk átgondolni, hogy mi zajlik benne és milyen erőforrásai vannak az adott helyzetben. Gyakran térképezzük fel a hívóval közösen, hogy ki az a közvetlen környezetében, akihez esetleg fordulhatna, és szükség esetén személyes tanácsadást is felajánlunk, ha a hívó ezt szeretné.

A végzetes cselekedetek esetén mi történik? Felvehetik a kapcsolatot egyéb szervekkel, értesíthetik a rendőrséget, a mentőszolgálatot? Az anonimitás ellenére ilyen esetekben mozgósíthatnak személyeket, megkereshetik az öngyilkosság küszöbén álló betelefonálót?

Mivel az élet védelme elsődleges feladatunk, ha van lehetőség, kilépünk az anonimitás falai mögül olyan módon, hogy azok a szakemberek indulnak el, akik publikusak, azaz vállalják a nevüket és a szakmai vezetésben betöltött szerepüket, és egy-egy régióban felveszik a hozzátartozóval a kapcsolatot, ha van egyértelmű jelzés, hogy hol tartózkodik éppen. Voltak már ilyen eseteink. Ilyenkor nem a merev szabályok, hanem az életmentés a fő motivációnk, és mindig hálásak voltak az érintettek, mert később már nem akartak meghalni.

A szolgálatot négyen vezetjük, szakmai vezetőnk Simó Irma pszichológus, mentálhigiénés szakember, művészetterapeuta, Telman Enikő szociális és mentálhigiénés szakember székelyudvarhelyi stábvezető, Papp Ágota pszichológus, mentálhigiénés szakember a sepsiszentgyörgyi stáb vezetője, valamint Schmidt Zsófia a pszichológus a csíkszeredai stáb vezetője.

A végzetes kimenetel mellett melyek a leggyakrabban felmerülő problémák, amikkel megkeresik önöket, és jellemzően mely korosztály telefonál legtöbbször?

A leggyakrabban magány/izoláció, házassági és alkoholproblémák, családi gondok, testi betegség vagy kapcsolatteremtés, párkapcsolati nehézség, házassági konfliktusok, döntést megelőző erős dilemma, pszichés zavarok, magány, krízisállapotban történő segélykérés problémakörben hívnak. Korosztály szempontjából, akárcsak a problémák esetében, nagy a szórás: minden korosztályból vannak hívóink, illetve levélíróink.

A felsoroltak mellett manapság még nagyon elterjedt az iskolai és internetes zaklatás: előfordul, hogy a gyermekek inkább önökhöz fordulnak, mintsem szüleikhez, tanáraikhoz? Vagy az iskolai közegekben nem annyira ismeretes az önök munkássága?

Egyre több fiatal keres meg minket, hiszen egyre ismertebb az elérhetőségünk az iskolákban is. Van, hogy az segít a diáknak, fiatalnak, ha egy ismeretlenhez fordulhat a nehéz helyzetben, ugyanakkor az anonimitás nyújtotta védettség nagy biztonságot tud nyújtani.

Sok fiatal is fordul hozzánk, ők leggyakrabban az internetes segítségkérést választják, itt talán jobban megőrizhetik anonimitásukat. A fiúk és a lányok egyaránt megkeresnek, nincs szignifikáns eltérés a nemeket illetően. Párkapcsolati problémáktól elkezdve, családon belüli megromlott kapcsolatokon keresztül, öncsonkítás és iskolán belüli kortárs kapcsolatbeli nehézségek esetében is kerestek már bennünket a fiatalok.

A betelefonálások során az egyesület emberei egy „jól bevált metódusra” támaszkodnak, annak érdekében, hogy minél hatásosabb vigasszal, tanácsadással lássák el a panaszosokat? Vagy ezek teljesen szubjektív élmények, és mindenkinél máshogy alakulnak a beszélgetések? Vannak időkeretek, betartott lépések, bevált mondatok, hatásos gyakorlatok?

Minden hívó más, minden hívás más. Nincs sablon, nincsenek előre legyártott válaszok. Elsősorban meghallgatjuk a hozzánk fordulót. Időkeretek vannak, de ez megint sokban függ az aktuális helyzettől és a hívó által hozott témától. Természetesen egy krónikus hívóval, aki sokszor használja a szolgálat nyújtotta lehetőséget, igyekszünk időben jobban behatárolva beszélni.

Elmesélne egy olyan történetet, amely a legmeghatározóbb volt mind közül?

Egy 14 éves fiún segítettünk, aki öngyilkosságra készült. A szolgálat együttműködött az érintett iskolapszichológussal, az osztályfőnökkel és a fiú osztálytársnőjével, ugyanis a lány vette észre a búcsúlevelet. Az aggódó édesanya mert és tudott segítséget kérni, és nem szégyellte a tehetetlenségét ebben az ügyben. A fiú felmenői között egyébként 4 öngyilkosság is volt, két nagytata és két nagybácsi vetett véget az életének, az édesapja pedig alkoholproblémákkal küzd. Elképesztő erőbedobásra volt szükség, hogy amikor a legnagyobb nyomás nehezedett rá, és a belső önpusztító parancs egyre erősebb volt, mindenki odategye a részét, és a háttérima sem hiányozhatott.

Amikor a problémamegoldásnak ez a mintája ott van a családi problémamegoldó eszköztárban, nagyobb a felkiáltójel, a „cry for help”-szindróma észrevétele mellett.

Mit gondol, mivel lehetne megelőzni az ilyen mértékű elkeseredést, depressziót?

Nagyon fontos lenne, hogy az emberi kapcsolatok inkább elmélyüljenek, mintsem felszínesedjenek. Sajnos sokan küzdenek a magánnyal és az elsekélyesedett kapcsolatok miatt sokan érzik elszigetelve magukat. Úgy tűnik, mintha manapság a nagy rohanó tempóban nem jutna idő egymásra úgy igazából, ahogy a lelkünk igényelné. Természetesen az önismeret, illetve a támogató csoportok segíthetnek abban, hogy minél harmonikusabb kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal, de sokan ezeket a lehetőségeket sem használják. Az a tapasztalatunk, hogy sokan belefásultak a helyzetükbe, nagymértékű például a munkahelyi kiégés is, de a meg nem értettség is depresszióhoz és elszigetelődéshez vezethet.

Mit gondol arról, hogy egyre gyakoribbak Románia-szerte is az öngyilkosságok, és jórészt a fiatalok követik el ezeket? Mi válthatja ki ezt a jelenséget? Hol történhet ez a fajta szakadás? Esetleg a szülők vagy az iskola számlájára írható a mulasztás?

A legveszélyeztetettebb korosztály a 14 és 28 éves fiatalok mindenhol a világon, hiszen életkori sajátosság az identitáskrízis, értelemkeresés, jövőkép, életcél megtalálása és a bensőséges kapcsolatok kialakítása. Emiatt több figyelmet kellene szentelni nekik.

Nem biztos, hogy segít, ha bűnbakot keresünk, hiszen az életigenlő magatartás erősítése és az önpusztító hajlam csökkentése össztársadalmi feladat. A biztonságot és személyes Istenképet segítő egyház, a korrekt tanulás és munkamorál mellett a tanulás és a szellemi, lelki fejlődés szeretete nem csak az iskola vagy a család feladata.