Hagyományokat, berögződéseket és előítéleteket nem szoktunk csak úgy megtörni. Szigorúan követjük az előírásokat, és alkalomadtán nagyokat panaszkodunk egyik-másik terhe alatt. Nem úgy, mint Benkő Nóra és férje, Zoli, akik gondoltak egy nagyot, és előbb Kolozsvárt maguk mögött hagyva Csíkszeredába költöztek, aztán pedig Indiába utaztak.  Nem is akárhogy: egy sorsdöntő este egymásba botlottak, már aznap „minden kártyájukat az asztalra tették”, két hónapon belül összeköltöztek, négy hónap elteltével már egymás jegyesei voltak, és kilenc hónapon belül házastársak. Mivel kapcsolatuk a sorsszerűségen alapszik, házasságukat Indiában, a Himalája lábánál is megkoszorúzták. Kíváncsiak voltunk, mi a titok, és az is érdekelt, milyen az élet Indiában egy multikulturális Kolozsvár és egy hagyománytisztelő Csíkszereda után, így beszélgetésre invitáltuk őket. DUPLAINTERJÚ.

– Már ismerkedésetek első pillanatában sejtettétek, hogy egy közös kalandba keveredtetek. Meséljetek erről egy keveset.

Nóra: - Tavalyelőtt novemberben találkoztunk először. Már az első beszélgetés gyanús volt, mivel nagyon sok közös pontot találtunk kettőnk között, az érdeklődési köröktől a jövőbeli tervekig, álmokig mindent végigbeszéltünk és nem nagyon találtunk olyan dolgot, ami nem talált volna. A találkozásunkkal mindkettőnk életében elkezdődött egy teljes életstílus-váltás. Január elején össze is költöztünk, Zoli márciusban kérdezte meg tőlem, hogy szeretném-e közösen folytatni az utam vele, és augusztus közepére meg is szerveztük az itthoni esküvőnket. Szeptemberben Csíkszeredába költöztünk, ami számunkra egy dobbantó, mivel a cél Csíkszentgyörgy, ahol egy álomszerű telek van, kicsi házzal, patakkal a terület végén, oda szeretnénk eljutni.

Zoli: - Az első találkozásunkra elvárások nélkül mentem. Nem tudtam és nem is aggasztott, hogy mi lesz. Csak felöltöztem és felültem a villamosra, majd várakoztam az Atelier előtt. Rövidesen megérkezett Nóra és elindult bennem a lavina. Bár egyikünk sem volt sörös hangulatban, az első sör mellett már célokat és értékeket osztottunk meg. A beszélgetés innen csak mélyebb lett. Hosszú ideje kerülgetett kérdések fogalmazódtak meg bennem és régóta babusgatott álmok léptek előtérbe. A szó úgy egyezett mintha gyermekkori barátok lettünk volna, de volt még valami a levegőben. Reggel mikor hazaértem úgy éreztem magam mintha egy regény soraiból estem volna ki. Nem hittem, hogy létezhet ilyen a valóságban.

– Mindketten kiléptetek az egzisztenciális biztonságból, a munkahelyeitekről mondtatok le egy nagyobb cél érdekében. Mi motivált erre?

Nóra: – A karrierünkben mindketten mutattunk már fel sikereket, eleget tettünk a bizonyítási vágynak, volt, hogy a kényszernek is, és nem kívánjuk már azt a szintű elismerést. Mondhatni én már féllábon éltem Kolozsváron: a járvány következtében elvesztettem a klienseket, már nem volt motivációm visszajönni, így szabad trénerként vállaltam képzéseket, tréningeket, szabadúszóként dolgoztam. A koronavírus-járvány ideje alatt fogalmazódott meg bennem, hogy egy egyszerűbb életmódra vágyom, nem szeretnék városban élni, sokkal inkább vonzott a természet, a természetközeli életmód, a falusi élet. Saját kertre, saját zöldségekre, saját állatokra vágytam, és egy boldog családra, de nem akartam egyedül belevágni. Mielőtt Zolit megismertem volna, azon gondolkoztam, hogy milyen új projektbe vágjak bele, de ez teljesen felülíródott, mert megérkezett a lehetőség az álmom megvalósítására.

Zoli: – Én inkább azt mondanám, hogy visszaléptem egyet, mert jelenleg egy éves fizetetlen szabadságon vagyok. Kiváltságosnak érzem magam, mert több mint tíz éven keresztül egy kiváló közösségben dolgozhattam és már az első munkahelyem álomszerű volt. Majd’ tíz éve elkezdtem dolgozni a Madártani Egyesületnél, hol szakmailag otthonra leltem. Nehéz beismerni, hogy ezek ellenére valami mégis súrol a fogaskerekek között. De hát ezt kellett tennem, mert a saját becsvágyam és bizonyítási kényszeremnek köszönhetően túlvállalásba hajszoltam önmagam. Amióta tudatosabban foglalkozom önismerettel, jobban értem, hogy a szakmai kiégés is egy tünet, de a következményei ettől eltekintve valósak. A civil szervezeteknél dolgozók soraiban szerintem ez egy gyakori jelenség. Nagy a munkamennyiség és folyamatosan egyik projektről a másikra kell pitykövezni – sokszor egyszerre több projektre – a fennmaradás érdekében, így mindenki túlvállalja magát, ahogy én is tettem.

Már évek óta érett bennem az igény egy egyszerűbb életstílusra, Nórához hasonlóan én is falusi életmódra, saját kertre és családra vágytam. Találkozásunkkor ezek a vágyak tervekké nőttek és mielőtt feleszméltem volna, már a megvalósításon gondolkodtam. Habár le kellett mondanom egy megszokott, kényelmes életstílusról és számos kiváltságról, én a változásokat folyamatos gyarapodásként élem meg a mai napig is.

– A megismerkedésetek története lenyűgöző, mondhatni meseszerű. Kevesen mondhatják el magukról, hogy rövid ismerkedést követően biztosak abban, hogy megtalálták életük párját. Mi az, ami esetetekben különbözik az átlagostól?

Nóra: – Az önismereten, a tudatosságon való munka és egy másik személy, aki hajlandó mindezeken hasonlóképp aktívan dolgozni. Mindketten végigmentünk a folyamatos párkeresés és az azzal járó kudarcok időszakán, egyik kapcsolatunkat követte a másik, valami miatt egyik sem működött, pedig évekig próbálkoztunk. Nem értettük, hogy miért nem találjuk a társunkat, miért nem sikerül családot alapítani…

Ma már tudom, hogy először magamban kellett rendet raknom és meg kellett fogalmaznom, hogy mit szeretnék és hogyan. Találtam is egy olyan embert, aki hasonlóképpen meg tudja fogalmazni, hogy mire vágyik és tudtam, hogy megérkeztünk. De a találkozásunkra nem sikertörténetként tekintek, inkább azt mondom, óriási nagy szerencse volt, hogy egymásba botlottunk, de ugyanakkor mindketten vállaltuk a munkát is mellette. Amióta ismerjük egymást, mindketten járunk önismereti csoportba, a hétköznapjaink egy folyamatos belső munkáról is szólnak, és hihetetlen, hogy mennyire könnyen elsimítjuk a konfliktusokat, kevés a félreértés, nem veszünk magunkra dolgokat és megértjük egymást.

Zoli: – Eljutottunk mindketten arra a pontra, amikor leültünk és végiggondoltuk, hogy mit is akarunk. Ez előbb-utóbb mindenki életében beérik. Nekem például az segített, hogy több mint egy évig kivontam magam a párkapcsolatokból, és arra fordítottam az időm, hogy rendet rakjak a fejemben, hogy eldöntsem, mit is akarok. Nekem is megvan a csomagom, amit gyermekkoromból hozok: félelmek, kérdések, bizonytalanságok. És mindezek ellenére el kellett jutnom arra a pontra, hogy megfogalmazzam, mit szeretnék a párkapcsolatok terén.

Ekkor érkezett Nóra az életembe, és egy este alatt minden olyan gondolatomat felfedtem előtte, ami egy év alatt megfogalmazódott bennem. Nyílt lapokkal játszottunk az első perctől kezdve. Mindannyiunknak vannak sikertelen párkapcsolatai, és nagyképűség lenne azt mondani, hogy mindig a másik ember sara, hogy valami nem működött. Így először a gerendával kell foglalkozni, mielőtt más szemében piszkálnánk a szálkát.

Számomra a legfontosabb tényező a folyamatos fejlődésre való igény. Nem vagyunk tökéletesek, éppen ezért tökéletes párt sem találhatunk. A legjobb szerintem az, ha olyan párt sikerül találnunk, aki hajlandó önmagán dolgozni. Amennyiben mi is ezt tesszük, akkor mindig megtaláljuk a közös nevezőt.

– Biztos volt a környezetetekben olyan, aki szerint elkapkodtátok. Nemrégiben mi is írtunk a párkeresésről, akkor a párterapeuta a hosszabb és minőségi ismerkedést említette járható útként, illetve azt mondta, az ismerkedés hiánya, és a mindennek a közepébe vágás vezet végül a párkapcsolatok kisiklásához. Nincsenek ebből fakadó konfliktusaitok?

Nóra: – Nem hiszem, hogy elkapkodtuk volna, pedig számomra is hihetetlen, hogy ilyen gyorsan minden talált közöttünk. Magabiztos vagyok, hiszem, hogy jól döntöttünk.

Zolival arra törekszünk, hogy megértsük egymást. Ha durván reagálunk egymásra, rögtön megbeszéljük, nem az a szándékunk, hogy igazunk legyen. Ha Zoliból előjön a durcás kisgyerek, azt tudom kezelni. Ha belőlem felszínre tör a kamasz kislány, akinek fáj valami, Zoli tudja, miként reagáljon. Köztünk nincsenek konfliktusok, hogy mások mit gondolnak, az ők bajuk.

Zoli: – Mivel nem volt zsákbamacska semmi, így nem érzem azt, hogy elkapkodtunk bármit. Mindketten tisztában voltunk a másik elvárásaival és múltból hozott komplikációval, így egyszerű volt mérlegelni és döntést hozni. Visszatekintve, így másfél év távlatában, amit megbeszéltünk az alapjaiban nem változott.

A kihívást inkább a konfliktusok hiánya jelentette számunkra. Egyikünket sem vigasztalja az, hogy kinek van igaza, csak az, ha sikerült megoldást találni. Tudatában vagyunk annak is, hogy többnyire a durcázásunk forrását magunkban kell keresnünk. Így igyekszünk kialakítani egy egészséges egyezkedési formát, hisz rendszeres egyezkedés nélkül egy párkapcsolat megreked és nem tud fejlődni. Szükség van a feszültségekre is, hisz mindig kell a finomhangolás.

– És a történetetek itt nem ér véget: három hónapra elutaztatok a föld másik felére, Indiába. Honnan jött az ötlet, mit csináltatok és milyen volt az élet ott?

Zoli: – Amikor megismertem Nórát, már az első alkalommal beszéltünk arról, hogy hová szeretnénk elutazni. A közös pont Nepál volt. Később jelentkeztünk egy képzésre, amelyen indiaiak is részt vettek, az ő bátorításukra vállaltuk, hogy felfedezzük Indiát, amiért egyébként mindketten rajongtunk, de valahogy mindig azt hittük, hogy nincs lehetőségünk odáig utazni.

Nóra: – A képzés alatt az egyik indiai lánnyal hamar megtaláltuk a közös hangot. Ő hátrányos körülmények közül származott, a szüleit elveszítette, az örökbefogadó szülei is elhunytak. Megmagyarázhatatlan módon ragaszkodott hozzánk, anyának és apának szólított bennünket. Kérte, hogy fogadjuk örökbe, majd azzal kezdett viccelődni, hogy ahhoz előbb össze kell házasodnunk.

Azon a képzésen kérte meg Zoli a kezem, az indiai barátaink arra kértek, hogy látogassuk meg őket, és az is elhangzott, hogy Indiában kellene házasságot kötnünk. Ez nagyon tetszett nekünk, el is kezdtük tervezni. Az volt az álmunk, hogy a Himalája lábainál egy védikus esküvőnk is legyen.

Zoli: – A Himalája lábainál annyit tesz, hogy 2000 méter magasan esküdtünk meg. Nekem gyermekkori álmom, hogy meglátogassak minden jellegzetes égövet és élőhelyet a Földön. Legjobban akkor ismerhetünk meg egy kultúrát, ha az adott nép körében élünk, velük együtt tapasztaljuk meg a kulturális sajátosságokat.

Nóra: – Úgy voltunk vele, hogy ha már megyünk, és megvalósítjuk az álmainkat, tegyük azt rendesen. Három hónap a maximális idő, amennyit kint tölthet az ember kirándulás gyanánt. És bár kevésnek tűnik, ennyi időt mégsem tölthettünk a barátaink nyakán. Szerettünk volna hazahozni értékes dolgokat, megegyeztünk abban, hogy a tudás a legértékesebb, mert az nem megy tönkre és bármikor továbbadható. Ezért döntöttünk a jóga mellett. Elvégeztünk egy két hónapos Kundalini Jógaoktatói iskolát. Intenzív volt, hiszen a kezdő és haladó tanfolyam 500 órát vett fel.

Az intenzív alatt azt értem, hogy hajnali 4 órakor keltünk, 5 órától este fél nyolcig tartottak az óráink, hétfőtől szombatig. A vasárnapjaink szabadok voltak. Ez nem is jelentett akkora nehézséget, mint az akklimatizálódás. Az étellel és tisztasággal akadtak például gondjaink, de szerencsére mindent túlvészeltünk.

Zoli: – Volt egy hely Rishikeshben, ahol almás pitét lehetett vásárolni. Ha már nagyon tele volt a pohár vagy az agyam információval, kimentem, elfogyasztottam egy almás süteményt. Otthonos íze volt, így megnyugtatott.

Nóra: – Az iskola elvégeztével meglátogattuk az indiai barátnőnket Mumbaiban, vele töltöttünk egy hetet, utána még délebbre utaztunk Gokarnába, ahol egy hétig a 36-38 fokos melegben élvezhettünk a semmitevést és az igazi nászútat az óceán partján.

– Elképesztő, hogy a ti nászutatok három hónapos intenzív tanulási időszak is volt, aminek része a két hónapos jógaiskola. Miként gondoltok vissza erre az időszakra? Mit adott nektek?

Nóra: – A jóga segítség az önismeretben: megtanítja kontrollálni a testünket, a gondolatainkat és az érzelmeinket. A mozgás a test kontrollja, a légzés az érzelmeké, a meditáció a gondolatok, az elme kontrollja. Ha ezekre képesek vagyunk, egy konfliktushelyzetre könnyebben reagálunk – leállítjuk magunkat, és eldöntjük, hogy ki akarjuk engedni a belső démont, ami megjelent a nehéz helyzetben vagy inkább önmagunkkal vívjuk meg az aktuális csatát.

Zoli: – Az én útja az énen keresztül az én felé: önmagunk keresése önmagunkon keresztül. A jóga tehát maga az önismeret, így önismeretet és gazdag eszköztárat az önismeret fejlesztésére.

Nehéz még konkrétan megfogalmazni, hisz nemrég értünk haza. El kell teljen egy pár hónap, amíg leülepednek a dolgok és objektíven tudunk visszatekinteni az útra, a tapasztalatainkra és a tanulságainkra. Kiszakadni három hónapra az itthoni környezetből mindenképp új fényben tüntet fel sok mindent, például azt, hogy miként viszonyulunk önmagunkhoz és másokhoz.

– Azok, akik csak fotókról és könyvekből ismerik Indiát, majdnem annyi rosszat mondanak róla, mint amennyi jót. Ti a saját szemetekkel láthattátok: valóban szemetes, valóban teljesen különbözik a miénktől az ott élők mentalitása? A spiritualitás országaként milyen elvek és értékek mentén élnek?

Nóra: – Indiában nagyon nagyok a kontrasztok. A szegény nagyon szegény, a gazdag nagyon gazdag. Valami vagy nagyon koszos, vagy nagyon tiszta, de ez utóbbi ritka. Sok a szemét. Ha bemész egy luxusszállodába, minden drágaság megtalálható (márványtól elkezdve aranyozott takarószélig), de szakszerűtlen módon van összerakva, mivel olcsó a munkaerő és kevés a szakember. Nem fontos számukra, hogy egy tökéletesen felépített házban éljenek, mert a monszun időszaka alatt úgyis könnyen tönkremegy. Ahogyan a jó minőségű ruhák sem jelentenek sokat, mert 36 fok melegben hetek alatt szétmállik az anyag, folyton cserélniük kell az öltözéküket.

A hinduizmusnak az egyik fő gondolata az elengedés, de ugyanakkor a dualizmus megszűntetése is. Elengedik a materializmust, a fájdalmat, de az örömöt is. Céljuk eljutni ahhoz az állapothoz, amiben nincs már dualitás, minden van, és semmi sincs állapotot elérni.

Nincs bennük az a fajta megfelelési kényszer, mint nálunk, nem ítélkeznek egymás fölött úgy, ahogyan mi. Nem stresszelnek, nem szoronganak. És mindent elvégeznek a legjobb tudásuk szerint – ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a legjobban, de a kérésnek mindig eleget tesznek. Nagyon becsületes népség.

És békések. Itthon, ha kimegyünk az utcára, érezhető a feszültség. Undok velünk az ügyintéző, az elárusító vagy a főnök, náluk viszont nincs erre példa. Pedig a közlekedés is teljes zűrzavar Indiában: nincsenek táblák, szinte el sem lehet dönteni, hogy mikor használjuk a járdát és mikor az utat, sőt az is előfordul, hogy egy tehén fekszik az autópálya közepén. Az átlagsebesség 30 km/óra, autópályán legfeljebb 50-nel mennek. Mégsem feszültek emiatt.

Első héten még stresszesek voltunk és idegesek, mert ezt vittük magunkkal otthonról. Második héten már nem zavart, hogy mindenki dudál, nem zavart a káosz, mert közben a társadalom nyugodt volt, nem árasztotta az agresszivitást magából.

Zoli: – Épp emiatt sokszor szembesültem azzal, hogy én vagyok a legagresszívebb személy közöttük. Ez nagy tükör volt számomra. Például Indiában a sorban állásnak teljesen más a kultúrája, ott az érvényesül, aki kicselezi az összes várakozót, és nem szólnak egymásra, nem kiabálnak, hanem inkább cinkosan összekacsintanak egymással. Amikor jegyet vásároltam, folyton álltak elém az emberek, én meg veszekedtem velük. Addig amíg rájöttem, hogy ott nekem kell alkalmazkodnom. Rájöttem, hogy mivel magasabb vagyok, könnyedén átnyúlhatok a fejük fölött, és így hamarabb vásárolhatok jegyet. Ha ilyet tettem, senki sem haragudott, helyette inkább kaján vigyorral néztek rám. Furcsa módon a zsongásban sokkal nagyobb nyugalmat találtunk, mint itthon a „katonás” rendben.

– El sem tudom képzelni, hogy idehaza cinkos összekacsintással nyugtázza János bácsi, hogy a sorban elé vágtak. Lenne itt móresre tanítás! Valóban különbözik a két kultúra, ez az indiai állapot, amit körülírtatok, innen, a távolból nézve szinte elérhetetlen. Milyen érzés volt ennyi idő után egy ilyen nyugalmas helyről hazatérni?

Nóra: – Visszafele jövet kulturális sokk ért. Az utolsó egy hetünket délen töltöttük a trópusokon, 38 fokos melegben. A szobákban a légkondicionáló berendezés mellett fáztunk, pedig 27 fokosra hűtötte a hőmérsékletet. 54 órát repültünk hazafelé, majd, amikor hazaérkeztünk a 12 fokos Csíkszeredába, azzal volt leterhelve a szervezetünk, hogy alkalmazkodjon az újabb körülményekhez. Két hét kellett, míg azt éreztük, kezdünk megérkezni, otthon vagyunk.

Zoli: – Bár nem minden indiai elkötelezett hindu Indiában sem, a hinduizmus tanításai erősen kihatnak a kultúrára. Így a jövő miatti aggodalom nem annyira kihangsúlyozott, az emberek többet igyekeznek a jelenben maradni. Természetesen trópusokon az előrelátás nem annyira elengedhetetlen, hisz nincs tél és mindig érik valamilyen gyümölcs. Így a környezet elnézőbb és az emberek is nyugodtabbak. Végig követtem két hétig, ahogy egy személy búbos kemencét épített egy szekérre és az utcasarkon elkezdett pizzát sütni. Ha beválik jó, ha nem akkor megpróbál egy másik ötletet. Itthon ez egy élet döntés, ott csak egy megpróbált ötlet.

– A jógatudás már a tiétek, ti pedig idehaza, Székelyföldön terveztek letelepedni. Hogy lesz tovább? A székely ember nyitott a jógatanulásra? Tervezitek megosztani és megszerettetni a hazaiakkal?

Zoli: – Úgy érzem, hogy van itthon is érdeklődés a jógára és az életminőség javítására. Természetesen megvannak a fenntartások is, mint minden kultúrában. De ha nem akadunk fenn a nyelvezeten, hanem a mondanivalót és a tartalmat keressük, akkor a jóga egy holisztikus eszköztár önmagunk fejlesztésére, gyógyítására és megismerésére/elfogadására. Idővel ezt szeretnénk továbbadni azoknak, akiket ez érdekel, nyilván lefordítva a mi nyelvezetünkre, vagy legalábbis összekötve azzal.

Nóra: – Én úgy fogalmaznék, hogy bővült az eszköztárunk és nagyon jó technikákkal ismerkedtünk meg. Számomra az lenne az ideális, ha sikerülne gyakorolni, adaptálni az itteni életre és valamilyen módon hasznosítani. Még nem tudom, hogy mit és hogyan, de az biztos, hogy a fejemben és lelkemben megvan a helye, már csak ki kell hozni. Jelenleg azt érzem, hogy az életünk egy fehér lap, amit tele kell írni és valahol ezt is tesszük: álmodozunk, tervezünk és lépegetünk előre.