„A tánchoz nem kell láb” – elegendő hozzá a dinamika: az, hogy két ember egymással beszélgessen, hogy a réten lengedezzen a szél, hogy az autók egymás mellett elhaladjanak, hogy az élővilág lélegezzen, tevékenykedjen, hogy minden, ami történik, az ne mesterkélt, robotikus, előre megkomponált, hanem szabad, spontán, akár improvizált legyen. Ez hívja elő az ember legigazabb valóját, lemezteleníti a szorongásokkal, korlátokkal felöltöztetett testet, és a mozgás által önbizalmat ad annak is, aki sokáig úgy hitte, „botlábúnak” született – véli a sepsiszentgyörgyi Bordás Attila színházrendező, koreográfus, előadóművész, aki professzionális táncosokat és civileket egyaránt megismertet az önkifejezés dinamikus formájával. A tánc világnapján vele beszélgettünk.

Noha nem okleveles táncterapeuta, munkája folyamán kortárstáncot, improvizációt és színészmesterséget is oktat – ezek ötvözete pedig táncterápia, így mondhatni, azzal is foglalkozik időnként. Tapasztalatai azt mutatják, egyre többen kezdenek kapcsolódni a tánc világához, és megannyian kezdik megérteni, hogy a táncműhely megfelelő pedagógus vezetésével felérhet egy pszichoterápiás foglalkozással. A tánc ugyanis lehetőséget ad kapcsolódni önmagunkhoz, élményvilágokhoz és más emberekhez, képes kimozdítani személyes buborékjainkból.

„Az a legnagyobb titok a táncban, mint jelenségben, hogy közösségi élmény, és minden, ami csoportban történik, ahol emberek tudatosan kapcsolódnak egymáshoz, lelki viszonylatokban pozitív fejlődést eredményez” – osztotta meg velünk Bordás Attila, akinek meggyőződése, ha az emberek felveszik egymás ritmusát, az segíthet elmozdulni fizikailag és lelkileg egyaránt.

A nemzetközi táncnapot április 29-én ünnepeljük, 1982-től az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének egy részlege, a Nemzetközi Táncbizottság kezdeményezésére Jean-Georges Noverre francia táncos és balettművész születésnapján. A táncvilágnap céljai közé tartozik a tánc népszerűsítése az általános felfogásban, illetve a kormányok ösztönzése arra, hogy minél nagyobb teret szenteljenek a táncnak az oktatási rendszerben az alapfokú oktatástól egészen az egyetemiig. Míg a tánc az emberi kultúra része, jelenléte ehhez mérten világszerte alacsony, olyannyira, hogy „a 200 ország felének hivatalos szövegeiben nem is esik szó a táncról, s ennek a művészetnek a támogatására nincs külön alap létrehozva” (Prof. Alkis Raftis, a Nemzetközi Táncbizottság elnöke).

A tánc világnapját Csíkszeredában négy éve ünneplik a Csíki Játékszín és a TLT Art Life egyesület összefogásának köszönhetően. A járványidőszak első évében nem sikerült megvalósítani, így az idei megmozdulás a harmadik „csődület”, amelynek megvalósításához a sepsiszentgyörgyi CAMP nemzetközi kortárstánc-platform is csatlakozott – világosított fel interjúalanyunk, aki oroszlánrészt vállalt a szervezésből. Mint mondta, céljuk fesztivál jellegűre formálni a rendezvényt, mert nagy érdeklődés övezi az eseményt, ami azt példázza, Székelyföldön is közösségteremtő megmozdulásként tekintenek rá – tavaly például a járványidőszak ellenére 800-an gyűltek össze Csíkszeredában a színház előtti téren, hogy szabadon táncolhassanak.

Az előző évek tapasztalatai igazolják, hogy mindenkiben esszenciálisan fellelhető a tánctudás és táncolni akarás, az összhang pedig akkor is működhet, ha civilek táncolnak együtt professzionális művészekkel. Bordás Attila munkája során azt tapasztalja, ez mégsem ennyire egyszerű: a színészek tartanak attól, hogy nem mozognak megfelelően, a civilek tele vannak kételyekkel, korlátokkal tánctudásukat illetően, a hivatásos táncosok pedig félelemmel mozdulnak ki a jól megszokott keretek közül. Holott nem létezik botlábú ember, bárki képes jól táncolni, jól mozogni, ha beleugrik a folyamatba, és elhiszi, hogy ez a fajta tudás az ember része. „A tánc nem egy elvárás, nem egy technika, hanem egy megmagyarázhatatlan természetes emberi dolog, amit mindenki magában hordoz” – nyomatékosította beszélgetésünk folyamán.

Hozzátette, személyenként egyedi táncosok vagyunk, csak sokan nem tudunk erről, ha azonban megfelelő kurzusra iratkozunk és megfelelő stílust választunk magunknak, akkor egy-két táncóra is elegendő ahhoz, hogy megbizonyosodjunk róla, voltaképpen egy „agyi blokk" választ el bennünket a kiteljesedéstől. „Sajnos a közösségünk, a társadalmunk, még a családi rendszerünk is arra van építve, hogy milyen korlátok keretén belül tudjuk megvalósítani önmagunkat, holott az emberre inkább ennek az ellentétje érvényes: mindent tudunk és bennünk van ösztönszerűen, mindenre lenne rálátásunk, mégsem merjük elengedni a formát, amibe beleszülettünk, és azt gondoljuk, hogy az az élet, a rendszer, a világ, amit eddig kereteink között tapasztaltunk” – azért hiánypótlóak ezek a provokációk – például egy tánckurzus –, mert az embernek ezáltal esélye van megérteni, hogy a lehetőségei sokkal kiterjedtebbek, mint amilyennek azokat ezidáig hitte.

A néptánc mellett Székelyföldön is egyre kelendőbb a kortárstánc

Bordás Attila táncművész elmondása szerint évtizedekkel ezelőtt még tartózkodtak a székelyföldiek a modern táncoktól, és inkább a néptáncot gyakorolták, de „a társadalom különféle szegmensei napjainkban kezdenek találkozni az új felé való nyitásban, és ezek fenntartásához szükséges a formákat ötvözni, valamint új formákat kipróbálni”. Kiemelte, a művészek is félnek rögtönözni, de egyre nagyobb a szakmai igény afelé, hogy kilépjenek a stílusok nyújtotta nyugalmi zónából és ötvözzék, valamint tovább gondolják az általuk ismert műfajokat.

A civil társadalom igénye is egyre hangsúlyosabb a táncos, közösségi alkalmak iránt, mert „a mozgás önbizalmat ad, harmóniát és lelki békét”. Noha fontos, hogy a hétköznapi emberek szakemberektől tanulják a mozgásformákat, illetve a módszeresség is elengedhetetlen, mert egy jó pedagógusban nincsenek elvárások, ellenkezőleg: bárkit bármilyen szintről képes eljuttatni önmagához. „Bizonyára sokan őriznek olyan emlékeket, hogy fergetegeset táncoltak egy ünnepségen, egy szórakozóhelyen vagy az otthonukban egyedül. Elvész ilyenkor az időérzék, minden fizikumot és szellemet érintő lehetőség kitárul az ember előtt” – elmélkedett a táncművész, aki úgy a balett, mint a kortárs tánc vagy néptánc világában is jártas, és idővel rájött, hogy a tánc tánctechnikák alkalmazása nélkül is megtapasztalható.

Ennek tudatában ma már inkább azt keresi, miként oldja fel a görcsöket azokban, akik tartózkodnak az önkifejezés dinamikus formájától. „A korlátok általában személyes félelmek, ezért inkább feloldok, felemelek, gyógyítok, fellazítok, minthogy feladatokkal halmozzam el az érdeklődőket, hogy aztán csorbuljon az önbizalmuk. Csak akkor szervírozom a tánctechnikát, ha a jelentkezők végig mentek a felszabadulás fázisain, valamint amikor profikkal foglalkozom” – ismerte be az előadóművész.

Jómaga sorsszerűn csöppent a tánc világába. Kisgyerekként sportolni vágyott, főként a focizás vonzotta, de szülei meggyőződése az volt, hogy a művészeti iskolában több tudásra tehet szert, mint sportiskolában; és mivel hiperaktívnak bizonyult, táncprofilú osztályba iratták. „Nagy mozgásigényű gyerek voltam, ezért azt gondolták, hogy néhány évnyi balett-néptánc szak csillapítja a bennem az energia tumultust. Opcionálisan színészmesterséget is tanultam, így négy év elteltével már nem akartam az előművészetek világából másfele mozdulni. Magába szippantott a színház, a tánc és a színpad világa” – idézte fel Bordás Attila, akinek hitvallása az, hogy az művészeti formák teljes mértékben összefüggenek, éppen ezért nem határolja el egymástól a színházat, táncot, pedagógiát, hanem egyiket a másiktól teszi függővé.

Úgy véli, a figyelemhiányos hiperaktivitási zavar, a depresszió vagy más állapotok sokkal hatékonyabban orvosolhatók tánccal, mint gyógyszeres kezelésekkel, „mert a drog által stabilizálódik az elme, de az állapotot csak elfojtja a gyógyszer és nem ad lehetőséget a kitárulkozásra, az önmegismerésre. A mozgás és a különféle közösségi kreatív kulcsban történő megmozdulások azonban e téren is képesek segíteni”.

Képernyőn csüngő fiatalok, pornográf videoklipek: a táncot is veszélyeztetik az aktuális trendek

A fiatalokat magába szippantotta az online tér, a pedagógusok tapasztalatai azt mutatják, egyre nehezebben, egyre félénkebben, furcsábban, bizarabban kommunikálnak egymással és önmagukkal. Alanyunk szerint egyre nehezebben mernek kinézni a telefonjaikból, egymásra nézni, és nincs hajlandóság bennük a személyes kapcsolattartásra sem. Holott az embernek kapcsolódásra van szüksége, és nem arra, hogy leváljon a társadalomról és egy olyan külön világba vonuljon, ami hamisan azt az illúziót kelti, hogy mindenkivel összeköttetésben van. Ez egy elszigetelt állapot, erre lehet megoldás a szabad mozgás – részletezte.

Meggyőződése, „ösztönből kommunikálunk a tánccal, ha tudunk táncolni, ha nem – már az is tánc, ha két ember beszélget egymással, vagy az, ahogyan a réten fúj a szél. Mindenben, ami mozgás, ami viszony, ott rejlik benne a tánc. Azt hiszem, maga az összeköttetés a tánc” – elmélkedett beszélgetésünk folyamán.

Mint mondta, társadalmunk új iránya csöppet sem élhető: a fiatalok zöme képernyőfüggőként éli napjait, az ott megosztott hamis világ énképüket és világlátásukat is rombolja. Ebbe a sérült állapotba gázolnak a divatos videoklipek, amelyek „zenei műként” kerülnek piacra, de valójában veszélyes pornográf tartalmak, amelyeket egész kiskortól kezdve bárki megtekinthet. Torzítják a szexualitásra való emberi rálátásunkat, és a táncot eszközként használják fel, méghozzá úgy, hogy megbecstelenítik általa az emberi lelket és annak mivoltját. Ezzel csak úgy küzdhetünk meg, ha a bennünk rejlő dinamikát javunkra fordítjuk. „A médiában történő ízlésficamos lelki és agyi manipuláció torz világképet szül, nem művészet. Ne videoklipekből inspirálódjunk, hanem önmagunkból és abból a világból, amely körülvesz, ne abból, amelyet elképzelünk, vagy amely felé terelnek bennünket. Embertársainkkal együttműködve találjuk meg magunkat, lehetőleg használva és nem kihasználva a többiek személyét”.