A tehetség nem attól függ, hogy valaki nagyvárosba születik, fényűző körülmények közt él, vagy éppen a szórványvidéken küzd a hátrányos helyzetével: tehetséges akkor is lehet valaki, ha nehézsorsú, de kétségtelen, hogy nehezebb a mélységből magasra törni, mint kellő magasságból szárnyalni tovább. A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület 20 éve figyelt fel erre a törésre, és azóta igyekszik hídként jelen lenni a tanulni vágyó, hátrányos helyzetű fiatalok életében. Sokaknak az ösztöndíj – és a tudat, hogy valakinek fontosok, figyelnek rájuk, van a világban egy ember, akit érdekel, hogy milyen messzire jutnak – az egész életüket megváltoztatja. Az egyesület történetéről az egyik alapítóval, Péntek János Széchenyi-díjas nyelvésszel, néprajzkutatóval, egyetemi tanárral, akadémikussal beszélgettünk.

A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület 20. évfordulója kapcsán interjúsorozatot indítunk: megvizsgáljuk, hogy milyen elvek mentén működik töretlenül, immár két évtizede az egyesület; mit jelent ez egy támogatott diák életében, illetve milyen érzés támogatóként a háttérből figyelni, hogyan bontakozik ki a tálentum.

– Erdélyben sok Nyilas Misi él, akik – ha nem foglalkoznak velük, nem hisznek bennük – előbb-utóbb elkallódnak, mert túl sok akadályon kell átvergődniük. A hátrányos helyzet valahogy elhomályosítja a továbbtanulási lehetőségeket… Mikor és milyen indíttatásból jött létre a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület, ami a hátrányos helyzetű diákok felkarolásával foglalkozik?

– Az egyetemen tanítottam 55 éven át. Már a kilencvenes évek közepétől felfigyeltem rá, hogy egyre inkább érzékelhető egyfajta negatív szelekció az intézmény falain belül, olyan értelemben, hogy elsősorban azok jutottak be az egyetemre, akik megfelelő családi háttérrel rendelkeztek. A pénz határozta meg – és sajnos napjainkban is elsősorban az határozza meg – a tanulók esélyeit, azt, hogy ki tanulhat tovább.

2001-ben egy konferencián hangot adtam a tapasztalataimnak, és hogy érzékeltessem a helyzet súlyosságát, az akkori statisztikai adatokat is megosztottam a nagyközönséggel. Elsősorban arról beszéltem, hogy nagy a törés a nyolcadik osztály végénél, hiszen a középiskolákba kevesebben jutnak tovább, illetve az is gyakori, hogy elitiskolákba nem feltétlenül a tehetséges gyerekek jutnak tovább, hanem inkább azok, akiknek a családja képes fizetni az ezzel járó költségeket.

A Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület húsz éve működik, ennyi év távlatából merem kijelenteni, hogy ma is a nyolcadik osztályt befejezők életében van a legnagyobb törés: kérdéses, hogy továbbtanulnak vagy sem, ahogyan az is, hogy a tehetségüket ki tudják-e bontakoztatni a választott iskolákban, tudnak-e érvényesülni. Még mindig jellemző, hogy azoknak, akik vágynak a kiemelkedő tehetségápolásra, elitiskolát kell választaniuk, különben nem részesülnek megfelelő oktatási körülményekben.

A konferencián, amelyen felszólaltam, egy budapesti kollégám, É. Kiss Katalin Széchenyi- és Bolyai-díjas magyar nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja is jelen volt. Hazaérkezése után e-mailt írt nekem, hogy a konferencián elhangzott információim nyugtalanítják, és tennünk kellene valamit. Tettünk is. Ő Magyarországon teremtett hátteret: a baptista szeretetszolgálat vállalta, hogy támogatókat toboroz, itthon pedig első évben az Iskola Alapítvány karolta fel a programot, így indultunk el 2002-ben. Somai József, az Iskola Alapítvány ügyvezető elnökének segítségére akkortól fogva folyamatosan számíthattunk.

A következő évtől az Iskola Alapítványtól elszakadva önállósítottuk magunkat, de még mindig megmaradt a szeretetszolgálat háttere. Ez különösen azért volt fontos, mert a támogatók nagy része nem romániai volt. A világ minden részéről kellett toboroznunk őket, elsősorban Magyarországról.

– A fő célkitűzés tehát az volt, hogy a nehézsorsú tehetséges fiatalok továbbtanulhassanak. Ez gondolom, máig változatlan. Milyen feltételek alapján jelentkezhetnek a tehetségtámogató programba?

– Programunk célja máig az, hogy minél több, kilátástalan helyzetben élő, erdélyi, magyarul tanuló, tehetséges gyermeknek esélyt és biztatást adjunk a tanulásra, és legalább érettségiig eljuttassuk őket. A programnak ma is megvan a létjogosultsága. Én akkor lennék boldog, ha erre nem volna szükség, ha érvényesülne az esélyegyenlőség. De erről idehaza egyelőre nem beszélhetünk.

Sok tehetségprogram működik, amelyekbe azok a tanulók nyernek felvételt, akikről köztudott az elitoktatásban, hogy tehetségesek. Mi meg jól tudjuk, hogy azok között is sok a tehetséges, akik nem kerülnek be az elitiskolákba, azok között is, akik valamilyen okból arra kényszerülnek, hogy kilépjenek az oktatásból, abbahagyják a tanulmányaikat. Úgy gondoltuk, hogy ezeknek a diákoknak valamiféle bátorítást, biztatást, támogatást adhatunk a szerény ösztöndíjunkkal. Noha mindig is jelképes összeg volt, az eredmények azt mutatják, hogy igenis hatással volt a diákok fejlődésére: vannak, akik a mi támogatásunkkal tanultak egészen az egyetemi diploma megszerzéséig. Mérnökök, orvosok, tanárok lettek. Még nálunk, az egyetemen is oktatnak olyan pedagógusok, akik annak idején Nyilas Misi-ösztöndíjban részesültek.

Minden évben meghirdetjük a pályázatot a következő évre. Azoknak, akik már benne vannak a programban, nem kell ismét pályázniuk, egészen érettségiig lehetnek a program támogatottjai, illetve – amennyiben a támogató vállalja – az egyetemi tanulmányukban is segítheti őket a Barátság program keretében. Ezt kifejezetten egyetemistáknak hoztuk létre, jelenleg százat finanszírozunk.

A pályázatnak három feltétele van: az egyik a család anyagi, szociális helyzetére vonatkozik, a másik arra, hogy a pályázó magyar nyelven tanuljon, a harmadik feltétel pedig formális. Szükséges, hogy kiemelkedő legyen a jelentkező iskolai eredménye, mi is utánanézünk, hogy milyen eredményeket ért el különféle versenyeken. Illetve egy motivációs levelet kérünk a, hogy lássuk, milyen ambíciói vannak, milyen világszemlélettel bír. Emellett a tanulóknak félévenként be kell számolniuk a további munkáikról, eredményeikről, figyeljük, hogy mi történik az ösztöndíjasainkkal.

Tulajdonképpen a szülő pályázik, mert vele kell szerződést kötnünk, amennyiben a kuratórium kedvezően bírálja el a pályázatot. A szülőnek vagy gyámnak vállalnia kell, hogy érettségiig mindent megtesz annak érdekében, hogy tanulhasson gyermeke, illetve a pénzösszeget csakis a tanulmányaira fordítja.

– Jelképes és kedves a választott név. Miért pont a Légy jó mindhalálig Nyilas Misije?

– A név É. Kiss Katalin professzorasszonytól származik, ő egyébként debreceni kötődésű, nyilván ez is indokolta a névválasztást, de mi is találónak éreztük. Móricz Zsigmond regénye alapján ő egy naiv, csupaszív kisfiú volt, aki a debreceni kollégiumban az eszével vívott ki magának tekintélyt, lévén, hogy szegény sorsú volt. Hogy érvényesülhessen, hozzásegítették némi keresethez: újságot olvasott fel a vak Pósalaky úrnak, korrepetálta egyik osztálytársát.

Tudjuk, hogy Erdélyben sok száz Nyilas Misi él. Olyan gyermekek, akik tehetségesek, továbbtanulnának, azonban számos körülmény akadályozza őket abban, hogy magyarul tanulva eljuthassanak a középiskolába, majd a felsőfokú oktatásba. Azt is látjuk, hogy az anyagi és szociális gondokkal küzdő családok gyermekei hovatovább kiszorulnak az oktatásból, esély és támogatás nélkül nem képesek kamatoztatni tehetségüket.

– Az egyesület tehát esélyt ad a diákoknak. Hogyan zajlik a támogatás? Ismerik jótevőiket a fiatalok?

– A támogatók mindig nekünk utalják a pénzt, mi pedig az ösztöndíjasoknak. Akár gyanúba is keveredhetnénk, sokakat foglalkoztathat, hogy mi történik a pénzzel. De ennek a programnak a tisztaságát két dolog is biztosítja: egyfelől az, hogy minden támogató tudja és ellenőrizheti, hogy kihez jutott el a támogatása. Sokan közülük felkeresik az adott családot, kapcsolatot alakítanak ki a diákkal – ez nem kötelező, mi csak ajánljuk, a támogatók döntenek. Vannak például olyanok is, akik mindvégig a háttérből figyelik a tanuló látványos fejlődését.

Másfelől mi, akik a programot igazgatjuk, vezetjük, mi is mind támogatók vagyunk. Tanár vagyok, számomra ez az egész lelkileg is fontos, úgy érzem, hogy vannak dolgok az életben, amelyek fölött igenis lehet erőnk: változtathatunk, lehet hatása vagy eredménye annak, amit naponta végzünk.

– A nehézsors általában háttérbe szorítja a tanulás iránti vágyat, ezek a gyerekek mégis ki akarnak törni, és ami a legszebb: hiszik, hogy ez csakis a tanulás révén lehetséges. Honnan ered ez a meggyőződésük?

– A bemutatkozó leveleiket én szoktam elolvasni. A tapasztalatom az, hogy egészen kicsi korban – hatodik osztály elvégzése után már pályázhatnak – sokkal több komolyságot, tanulásvágyat látni bennük, mint általában a diákokban. Ezt az életkörülményeik váltják ki.

Hogy vannak ilyen gyerekek, az nem kétséges: hogy van valakiben képesség, tehetség meg ambíció, az nem attól függ, hogy Kolozsvár belvárosában születik vagy szórványvidéken, és nagyon nehéz családi körülmények között él.

– Önök hiszik, hogy a gyermekek sorsa valamilyen szinten a támogatók kezében van: milyen lelkülettel és célokkal jelentkeznek a támogatók?

– A nyertes pályázók közül kijelölünk, felajánlunk egy diákot a támogatónak. Az esetek legnagyobb részében ezt a támogató elfogadja, de olyan is előfordul, hogy egy fizika szakos professzor például olyan tanulót támogatna, aki a reál tantárgyak iránt érdeklődik. Ilyenkor keresünk neki olyan diákot, aki a kritériumainak megfelel. A különleges kéréseknek igyekszünk eleget tenni, mert a támogató a mi szempontunkból nagyon fontos. Valóban az ő kezében van egy diák sorsa.

Mi nem vesszük figyelembe a vallási hovatartozást vagy az etnikumot. Van, hogy jóképességű, magyarul beszélő cigány gyermek jelentkezik hozzánk, aki jól teljesít és tanulni akar. Őt is társaihoz hasonlóan segítjük.

Az egyesületnek egy egyetemi tanárokból álló kuratóriuma van. A pályázatok alapján mi döntjük el, hogy kit sikerül támogatni, annak függvényében, hogy hány pályázó van, milyenek a pályázók, mennyire indokolt az ő támogatásuk.

A támogatóinkra a magam módján büszke is vagyok. Nagyon sokan vannak a programban, többségük a civil szférában dolgozik, magánszemélyként istápolja a nehézsorsú fiatalokat. Van néhány civil szervezet is, ami az ügyünk mellé állt, illetve néhány kisvállalkozás. De a támogatók zöme az akadémiai szférából jelentkezik. Mi újra meg újra körlevelet küldünk a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak, különösen azoknak, akik háromévenként új tagként kerülnek az akadémiára, és megkérjük őket, hogy vállalják egy-egy tanuló támogatását. Mivel az Akadémiának É. Kiss Katalin professzorasszony is tagja és jómagam is, könnyű a kapcsolattartás a diákok és támogatóik között.

Azok, akik az oktatásban dolgoznak, pontosan látják, hogy mit jelent egy fiatal számára a tudás megszerzése. A diplomának is nagy a jelentősége, de a tudásnál fontosabb nincs – és ezzel a diákjaink szintén tisztában vannak. Különös, hogy ezen az úton a hátrányos helyzetű fiatalokat főként az értelmiségi elit támogatja. A nagy milliomosok nem fogékonyak erre, a gazdagok sem, illetve a politikusok közül is csak kevesen vállalkoznak a feladatra.

Egészen kivételes példa, hogy például Somogyi Péter professzor, aki oxfordi agykutató, nemzetközileg elismert és díjazott tudós a maga körében külön toborzott 40-50 támogatót a programba. Nem csupán magyarországiakat, hanem nyugatiakat is bevont.

Emellett csodálatos kapcsolatok alakulnak ki támogató és támogatott között. Életre szóló barátságok, kötelékek. Egy kászoni diáklányunkat például egy budapesti professzor támogatta végig az elmúlt években: a lány nemrég egy budapesti egyetem tanára lett, támogatója szinte a lányaként tekintett rá, végig egyengette a sorsát.

– Évente hány gyerek részesülhet ösztöndíjban?

– Évi átlagban 300 ösztöndíjasunk volt. Volt olyan közöttük, aki hetedik osztályos korától az orvosi diploma megszerzéséig részesült a támogatásból. Jelenleg 267 ösztöndíjasunk van, ebből közel száz egyetemista, 187 pedig középiskolás.

– Az Iskola Alapítvány számára készült felmérésből kiderült, hogy 100 elemi iskolát elkezdő magyar tagozatos tanulóból mindössze 35-nek sikerül érettségi oklevelet szereznie. A tehetségtámogató egyesület ezeken a számokon is próbál változtatni?

– Ez nagyon gyenge arány, a román rendszerben is 48 százalék. Nagyon sok a hátrányos helyzetű gyermek. Gyakran beszélünk arról is, hogy mit lehet tenni a magyar anyanyelvű cigányokkal: az egyik legfontosabb az oktatásba való integrálás. Ez azonban roppant nehéz a kulturális sajátosságaik miatt, ezt saját példánkból tudjuk: egyik évben felvettünk egy tehetséges hetedik osztályos cigány gyermeket, következő évben pedig a szülei jelezték, hogy lemondanak az ösztöndíjról, mert 14 évesen a kislány kimaradt az iskolából, férjhez ment.

Nagyon sajnáljuk, mert ezeket a törésvonalakat a magyar világunkban ilyen civil programokkal lehetne átszakítani. Látjuk és tapasztaljuk, hogy a rendszer nagyon nehezen mozog. Elképesztő helyzetekkel találkozunk, és ami ebben mégis szívet melengető: a családok mindent megtesznek azért, hogy a gyermekeik tanulhassanak.

Volt olyan testvérpár az ösztöndíjasaink között, akiknek a családja egy eldugott székelyföldi településről a város közelébe költözött, csakhogy jó iskolában tanulhassanak a gyermekek. A legtöbb szülő érzékeli, hogy a tudás, egy diploma vagy a tapasztalás a gyermek teljes életét megváltoztathatja. A mi feladatunk pedig az, hogy összekötő hídként jelen legyünk ott, ahol ez az igény megjelenik.