A második világháború kirobbanásakor született, 1939-ben, így gyermekkorát megpecsételte ennek konfliktusos hangulata. Később a kommunista diktatúra alatt próbált emberségesen helytállni: tanárként, szaktanfelügyelőként és Hargita megyei főtanfelügyelőként egyaránt, úgy, hogy míg a román kultúrát is tisztelte, minden döntését az anyanyelvi magyar oktatás érdekében hozta meg. 40 évet töltött a katedra mögött, de hiába jutott a ranglétra csúcsára, máig arra a nyolc évre a legbüszkébb, amikor osztályfőnökként oktathatott, nevelhetett középiskolásokat. Tanárnak született, aki sosem követte a tekintélyelvűséget, helyette tiszteletet, emberségességet gyakorolt. És ez máig visszaköszön, hiszen egykori diákjai naponta megállítják az utcán azt a Pali bácsit, aki értette őket és hitt bennük. A pedagógusok világnapján Csíkszereda ikonikus matematika-fizika tanárjával, a 82 éves Lászlófy Pál Istvánnal beszélgettünk hivatástudatról, gyermekközpontúságról, napjaink oktatásának hiányosságairól.

– Mikor fogalmazódott meg önben a vágy, hogy pedagógus legyen?

– A brassói 4-es számú Magyar Vegyes Líceumban végeztem a középiskolai tanulmányaimat. Itt olyan tanárok neveltek és oktattak, akiknek a példája egész életemen át meghatározott. 1953–1956 között olyan fejlődési irányt kaptam, amire minden fiatalnak szüksége lenne ahhoz, hogy pályát tudjon választani, ugyanis nemcsak tudással, hanem hivatástudattal is felvérteztek. Különben óvodától kezdve egészen egyetemig minden pedagógusomat tiszteltem, nagy hatással voltak rám a nevelőim.

Márton Áron püspökünk szintén befolyásolta az életem alakulását: kilencedik osztályos voltam, amikor arra kértek, hogy ministráljak a fogságból szabaduló püspöknek Brassóban. Három pap tartózkodott a templomban és én, még gyermekként. Ez meghatározta az életemet. Nem lehetett más utat bejárni egy ilyen emberrel való találkozás után, csakis azt, amit magamnak választottam. Alázatosan és tisztelettel, de mindig a közösségért, ahogyan ő is tette.

Abban az időben, amikor én voltam középiskolás, még a szovjet oktatási modell szerint tíz osztályt kellett elvégeznünk, és 16 évesen már érettségizhettünk is. 1960-ban matematika-fizika szakon végeztem a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen – mondanom sem kell, hogy ’59-ben megéltem az egyetem fájdalmas egyesítését is –, és húszéves voltam, amikor frissen végzett egyetemistaként tanárnak álltam.

Édesapám bánatára, mert ő azt szerette volna, hogy orvosnak tanuljak, vagy ahogy ő mondta, „legalább mérnöknek”. Az orvosi pálya szóba sem jöhetett, mert nem bírtam a vért, illetve annyira együttérző vagyok, hogy minden menthetetlen betegemmel egy kicsit én is együtt haltam volna, ami hosszú távon tönkretett volna.

1960-ban Szentkeresztbányán kezdtem a tanári pályám, 15 évet tanítottam ott, a szentkeresztbányai szakközépiskola első igazgatója voltam. A feleségemet is itt ismertem meg, ő 1961-ben végzett, a tanítványom volt, majd 1962-ben elvettem feleségül. Ezt követően Csíkszeredába kerültem, négy és fél évig a tanfelügyelőségen dolgoztam szakfelügyelőként, majd 1979–1984 között Hargita megyei főtanfelügyelőként, addig, míg ’83 őszén lehallgattak a Sütő András írónál tett látogatásom során. Mivel nem tartottam hibának ezt a látogatást, és nem kértem bocsánatot az elhangzottakért, elbocsájtottak a főtanfelügyelői tisztségemből és így visszatérhettem a katedrához. Oda, ahova mindig is vágytam.

A Márton Áron Gimnáziumba mentem vissza, fizika szakos tanárként oktattam egészen 2000-ig. 1994-től 2000-ig a gimnázium igazgatója is voltam. Innen vonultam nyugdíjba, 40 aktív év után.

– Fiatalon végezte el az egyetemet, és szinte még kamasz volt, amikor tanári pályára lépett. Hogyan emlékszik vissza az első munkaéveire? Nem volt nehéz a tiszteletet kivívni?

– Tizenhatéves koromban egyetemista voltam, húszéves koromban már tanítottam. Sőt miután elvégeztem az egyetemet, négy hónapot várnom kellett, hogy betöltsem a 20-at és taníthassak. A végzős diákjaimmal szinte egyidős voltam, mi több, az esti tagozatos diákjaim között én voltam a legfiatalabb. Mégsem adódott ebből gondom, fiatal korom ellenére komolyan vettek, úgy érzem, azért, mert sikerült mindenkivel megtalálnom a közös hangot, amit a családi neveltetésemnek köszönhetek. Mindig könnyen kapcsolódtam az emberekhez, ez az erősségem volt 40 éven át, míg tanárként szolgáltam. Ennek hála, nem kellett az órán fegyelmeznem, nem is ismerem ezt a módszert.

Kapcsolódó

Világszerte ismert csíki bajnokokat nevelt – generációkat tanított meg korcsolyázni 40 év alatt Löffler Mária

Munkásságát Pro Urbe-díjjal és a Magyarok Világszövetségének kitüntetésével is elismerték, mert a magyar gyermekeket felkarolta és láthatóvá tette, de máig azt tartja, sosem kivételezett: csoportjába román és magyar ajkúak egyaránt bontogathatták szárnyaikat.

Csíkszereda műkorcsolya oktatás sport

Nekem az segített, hogy odafigyeltem a diákokra, érezték, hogy tisztelem és megbecsülöm őket. És ők ugyanezt viszonozták. Ha a tanár folyton ezt a viszonyulást gyakorolja, és nem esik abba a tévedésbe, hogy néha vaskalapos szigorra, máskor megértésre alapoz, akkor azért hálásak lesznek a gyerekek, mert a tanár magatartása, ha állandó, ad egyfajta biztonságot a kamaszlét bizonytalanságában. Ennek köszönhetem, hogy az óráim jó hangulatban teltek, megfelelő struktúrában, pont úgy, ahogyan azokat előző napokon elképzeltem.

A nevelés számomra nagyon fontos volt az oktatás mellett. Amikor az ajtót becsuktuk, én voltam a tanár, ezért az én szabályaimat követtük és nem azt, amit a rendszer ránk próbált kényszeríteni. Például előfordult, hogy matematika vagy fizika órán szavaltam nekik neves magyar költőinktől, vagy olyan dalt tanultunk, amit abban az időben tilos lett volna.

Inkább irodalom- és zenekedvelő voltam. Az is maradtam. De akkoriban a humán tárgyak átpolitizált tantárgyak voltak, ezt a felelősséget tanárként nem tudtam és nem akartam vállalni. Mivel a reál tárgyakat kevésbé lehetett politikai síkra terelni, illetve mindig is erősségem volt a matematika és a fizika, inkább ezek mellett tettem le a voksomat.

– A rendszerváltást követően, és a generációváltások során nem volt nehéz megszokni, hogy a „mai fiatalok” nem olyanok, mint a valamikoriak? Bizonyára érzékelte, hogy a tanárhoz, tanuláshoz és iskolához való viszonyulásuk is változott a világ kitárulkozásával.

– A fiatal mindig fiatal marad. Most én is mondhatnám, hogy „a mi időnkben nem így volt, és bezzeg a mai fiatalok”. Mégsem mondom, mert a régebbi generációknak is megvoltak a saját problémáik, ahogyan a maiaknak is megvannak a maguk gondjai. Viszont tény, hogy a világ a rendszerváltással elkezdett szélsebesen változni: napjainkban a nagy információdömping, ami az ifjúságot és általában véve az embereket éri, a fejlődés mellett azt is magával hozza, hogy könnyen elkallódik benne az ember.

Ilyen szempontból sajnálom az ifjúságot. Mert a valós emberi értékek iránti fogékonyságuk csökken azáltal, hogy ilyen hatalmas, válogatás nélküli információtengerben kell élniük és túlélniük. Ha nincs az életükben iránymutatás, nem rendelkeznek megfelelő családi háttérrel és támogató pedagógusokkal, akkor bizony eltévedhetnek, rossz irányba sodródhatnak.

Ugyanakkor most pedagógusnak lenni sokkal nehezebb, mint bármikor: a világunk sok új feladat és kihívás elé állítja a pedagógust. Nehéz ma helytállni. De nem lehetetlen, ha a pedagógus hivatástudattal viszonyul a munkájához, és emberként a tanítványaihoz.

– Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy ön mindig az embert nézte: elfogadta a román kultúrát, tisztelte a többséget, de törekedett a magyar anyanyelvi oktatásra. Ebben jócskán akadhattak nehézségei a kommunizmus idején.

– Mindig a hármasszabályt alkalmaztam: nem engedtem, hogy az osztályokat román nyelvűvé tegyék, hacsak a szülők nem kérték azt. Ragaszkodtam hozzá, hogy a szülők kérésének megfelelően hozzunk létre nyelv szerinti csoportokat vagy osztályokat – biztos vagyok benne, hogy a főtanfelügyelői funkciómból való eltávolításnak voltaképpen ez volt az oka, nem az, hogy Sütő Andrással beszélgettem. Akkor csak ürügyet találtak a menesztésemre.

Kapcsolódó

A csíkszeredaiak Kati nénije 30 éve tanítja az „aprókat” táncolni – lányaival együtt lopta vissza a szívekbe a népit

Nincs abban semmi különös, hogy a lányok piros szalagot fonnak a hajukba, és a farmernadrág mellé széki mellesbundát öltenek, ahogyan abban sem, hogy Kati néni csecsemőkkel és totyogó gyerekekkel szeretteti meg a népit, pedig eszköze „csupán” a dal, a mondóka, a játék és a tánc.

hagyományőrzés Csíkszereda táncház gyerekek

Nem tudtam volna eleget tenni annak, hogy előre meghatározott listák alapján dolgozzak: a régi gyakorlatban a pártszervezet határozta meg, hogy mennyi magyar és román osztályra van szükség. Nálam ez nem működött, haragudtak rám az elvtársak, hogy „miért hősködök”. De úgy éreztem, hogy beválik a hármasszabály, mindig megnéztem, hogy hány magyar gyerek van és mennyi osztály kellene nekik; illetve hány román gyerek van nekik mennyi kellene.

Volt olyan, hogy az egész megye egy biológia-kémia osztályt kapott, erre azt mondtam, hogy akkor most jön a pozitív diszkrimináció: a román diákok semmit sem kaphattak volna ebből a létszámuk után, mégis azt akarta a vezetőség, hogy ez az egy is románul induljon. Kértem, hogy biztosítsuk a román diákok számára az anyanyelvi oktatást, kaptak 10-12 helyet, ezzel elindulhatott egy csoport, és a többi magyar nyelvű diák magyarul tanulhatott. Ez a demokrácia, nem az, hogy ha egy osztály indul, annak mindenképpen románnak kell lennie. Mert akkor a létszám alapján többségben lévő magyar diákok mind románul tanultak volna, csak azért, mert valakik fentről így döntöttek. Négy-öt évig gyakoroltam ezt, senki sem tudott megkerülni, ezért is hivatkoztak a Sütőnél tett látogatásomra, hogy végre megválhassanak tőlem.

Akinek volt bátorsága, az átkos időben is helytállhatott. Nem mondom, hogy nem tudták kényszeríteni az embert, de félre is lehetett állni, mint ahogyan én tettem: azt mondtam, hogy ha idáig jutottunk, tovább nem vállalom, amit várnak tőlem. Nem volt muszáj megalkuvónak vagy elnyomottnak lenni a régi rendszerben, még a politikai nyomásgyakorlás ellenére sem. Akinek volt becsülete és tartása, az meg tudott maradni embernek és magyarnak. Igaz, nehezebben, mint más körülmények között.

A megmaradásról szól, szólt az életem. A negyven év alatt minden funkciómban azt követtem, amit egykori tanáraim tanítottak: „fiam, alázattal szolgálj a közösségednek”. Ez volt az ars poeticám.

– A főtanfelügyelői státusz meglepetésszerűen érkezett az életébe, nem kérte, de elfogadta, viszont nem ragaszkodott ehhez igazán. Mégis sikerült fellendítenie az anyanyelvi oktatást Hargita megyében. Erre a legbüszkébb?

– Az tényleg nagy előrelépés volt, hogy négy és fél év alatt sikerült anyanyelvi szempontból annyira helyrehozni a megyei oktatást, hogy az új világban, a fordulat után sem volt jobb a helyzet, mint mikor magam mögött hagytam a főtanfelügyelői munkát.

Ugyanakkor arra is büszke vagyok, hogy amikor választanom kellett a funkció és a becsület között, én a becsület mellett maradtam, mert nekem a funkció nem jelentett semmit. Soha nem gyakoroltam hatalmat, soha nem éltem a hatalmammal vissza. Megbízatást kaptam, és vigyáztam, hogy a közösségem előnyére tegyek és soha ne a kárára.

– A közösség előnyére: ezzel magyarázható, hogy az RMPSZ indulásában is kulcsszerepe volt?

– Amikor fordult a világ, megalakították a szövetséget és engem kértek fel annak vezetésére. Teljes erővel, minden tudásommal a szervezet mellé álltam, és lelkes romániai magyar pedagógusokkal együtt alakítottuk ki.

Húsz évnyi elnökség után kivonultam az aktívabb életből, aztán megválasztottak örökös tiszteletbeli elnöküknek, és mint ilyen, most is rendszeresen bejárok a hivatalba, ha szükséges, a jelenlegi elnököt helyettesítem a különféle rendezvényeken. Illetve kaptam konkrét megbízásokat is, például a szovátai Teleki Oktatási Központ fejlesztését vagy azelőtt a Csángó Oktatás irányítója voltam. Az elmúlt 11 évben voltak teendőim, így a pedagógusi élettől máig nem szakadtam el.

A lényeg az, hogy őrizzük meg a relatív függetlenségünket. Ha alárendeljük magunkat a politikai szervezeteknek, az már nem igazi szakmaiság.

–  Mi az, amit hiányol napjaink oktatásából?

– Ma ítélkezve beszélünk az egykori pedagógusokról, azt mondjuk, tekintélyelvű oktatást gyakoroltak. Nekem viszont meggyőződésem, hogy tudásuk és jellemük révén annyira hatottak, annyira kisugárzóak voltak, hogy nem kellett semmiféle tekintélyt kierőszakolniuk. Magától értetődő volt, hogy felnéztünk a tanárokra.

Mostanság gyakran mondogatjuk azt is, hogy gyermekközpontú az oktatásunk. Jó lenne, ha végre valahára úgy oktatnánk, hogy az tényleg gyermekközpontú legyen! Tartok attól, hogy a készülő új tanügyi törvény mondvacsinált dolgokat hoz létre, olyasféléket, amiket 30 éven keresztül már megtapasztaltunk. A törvény egy keret, arra szükségünk van, de csak akkor, ha azok, akik kialakítják a mai oktatás módszereinek és a ma életkörülményeinek tudatában dolgozzák ki. A régi világból jól ismerem a törvényelőkészítés mikéntjét: ha nem a gyermekre koncentrál, akkor nem lesz semmi haladás. Márpedig Romániának szüksége van arra, hogy az oktatás terén felzárkózzon.

Gondoljunk csak bele: ha egy oktatásügyi minisztert tisztelünk, mert felkészültnek véljük, de társaival együtt dominó módjára hull, és nem működik a rendszer, amit felépítettek, ezek után hogyan viszonyulhatunk hozzájuk? Ezért nem voltam soha a tanfelügyelőség híve, még akkor sem, amikor én vezettem a Hargita megyeit. Én mindig is az igazgatókban bíztam, és azokban a tanárokban, akik ott vannak a gyermekek mellett és tényleg végzik a munkájukat. Ebben a formájában a tanfelügyelőséget szükségtelennek és hiábavalónak tartom, mert egy hatalomgyakorló szerv.

– A pedagógia különféle lépcsőfokain menetelt végig: volt tanár, igazgató, szaktanfelügyelő és főtanfelügyelő. Melyik feladatot érezte igazán magáénak?

– A feleségem egyszer azt mondta, hogy azt a tíz évet, amit a tanfelügyelőségen töltöttem, a családomtól vettem el. Nekik nagyon nehéz volt, mert csak reggelente és esténként láttam a gyermekeimet, amikor az édesapát igényelték, én hiányoztam a családból. Reggel felébresztettem őket, hogy nehogy elkéssenek az iskolából, este betakargattam mindhármat, amikor hazaértem.

A tisztségeim közül egyiket sem szerettem különösebben. Azt szerettem igazán, hogy amikor visszakaptam a katedrámat, egymás után kétszer, azaz nyolc éven át osztályfőnök lehettem, két osztályt tudtam négy-négy éven át terelgetni a Márton Áron Gimnáziumban. Máig úgy hiszem, hogy az osztályfőnöki lét a legnagyobb tisztség, amit viselhet a pedagógus. Négy év alatt egy kamasz diák fejlődésében nagyon sokat tehet a tanár.

Kapcsolódó

Nincs dörmögő hangja és nem is szigorú: énekel, mesél, ringat, bújócskázik az óvóbácsi

Bebizonyította, hogy egy férfi is lehet a lurkók kedvence, jó hallgatósága, példaképe, második szülője, barátja. Illetve képes elkísérni kislányt és kisfiút a mosdóba, tud takarítani, tízórait előkészíteni, etetni, öltöztetni, mesélni, énekelni, fogócskázni, bújócskázni, szeretni.

óvoda óvodai nevelő gyerekek

Ugyanakkor a szülőkkel való kapcsolattartás is kulcsfontosságú – ez napjainkban kopásnak indult, mert a diákjainkat, akik egyetemet végezve tanárokká válnak, nem készítik fel kellőképpen a pedagógiai felelősségre. Többségük elballag az egyetemről, és a családi mintái alapján próbál boldogulni: a szerencsésebbek évek múltán ráéreznek a tanítói feladatokra, jó nevelő válik belőlük. De a pedagógusképzés nagy hiányosságának látom, hogy nem készítik fel a pedagógust a hivatására.

Elítélem, hogy tanár lehet bárkiből, ha egyetem közben vagy után elvégzi a pedagógiai modult. Hol van itt a hivatás? Hol van itt a felkészültség? Ezt a foglalkozást csakis szívből lehet gyakorolni, aki másként csinálja, az favágó. És sajnos sokan vannak, akik fát vágnak és nem igazi pedagógusként végzik a munkájukat.

– Milyen elvek mentén tanított? Milyen kapcsolata volt a gyerekekkel? Máig megismerik, beszélgetnek?

– A tanítványaim nem is tudták, hogy igazgató vagyok. Hozzám „a perzsára” (igazgatói iroda szerk. megj.) kevesen kerültek. És ha kerültek is, akkor egy emberi beszélgetéssel megúszták, mert azt mindig többre tartottam, mint szankciókat vagy fegyelmi megrovásokat osztogatni. Mindig az emberséges meggyőzést tartottam célravezetőnek – akit nem tudsz meggyőzni, azt nehéz jó útra téríteni.