banner_LYJAJgUi_banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_whe5WvtP_banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Költőket, verseket tesznek halhatatlanná – 34 éve szolgál értékkel a csíkszeredai Role zenekar

Ha a költőt homlokon csókolja a múzsa, megszületik a vers. Ha a költő homlokon csókolja a csíkszeredai Role zenekar tagjait, dallam fonódik a verssorok köré. Elhunyt és kortárs nagyjainkkal „beszélgetnek” a rockzenészek, akiknek küldetése a meg nem értett, még nem ismert, vagy már ismerős verseket megszerettetni a nagyközönséggel. Pilinszky János születésének 100. évfordulóját november 27-ét táncos, viharos érzéseket keltő produkcióval ünneplik, és új videoklippel bűvölik el a nagyérdeműt. Hogyan kapcsolódtak össze a letűnt korok nagyjaival? Miként munkál a múzsa közösségükben? Kik is valójában a rendszerváltás előtt, kamasz hóbortból alapított zenekar tagjai? Miként próbálgatta közel 70 zenész tehetségét a dobok, billentyűk, húrok mögött, és hogyan vált Csíkszereda „rocksulijává” a Role? Stúdiójuk melegében erről beszélgettünk a tagokkal.

A csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában otthonosan berendezett stúdió fogadott. A zenekar billentyűse, Sántha Zsuzsa hellyel kínált, amint a kanapéra ereszkedtünk, a dobos, Nagy Edina máris kávét szolgált fel. Sorra bújtak elő a próbateremből és az irányító szobából a további tagok: Kozma Noémi, a fúvós mélázva, Nagy Ferenc, a basszusgitáros vicceskedve, Nagy Tivadar, a zenekar vezetője pedig szemlátomást másvilágból lépett be, hiszen érkezésünkkor is a Pilinszky-évfordulóra készülő dalukat finomította. „Nehéz a múzsával beszélgetni, de ha ráérzünk egymás hangjára, eltelik az egész délután anélkül, hogy ráeszmélnék az idő múlására” – szabadkozott.

Fotók: Gábos Albin

Míg a többiek egyetértőn bólogattak, hozzáfűzte, „nem is tudom, hol lennénk és mivel foglalkoznánk, ha nem a hivatásunknak élhetnénk”, majd hangos kacagás közepette elmondta, talán belsőépítészettel foglalatoskodnának, mert stúdiójuk minden elemét saját kezűleg szerelték a helyére: a falak glettelése, gipszkartonozása, a hangszigetelés kialakítása és a pályázat útján megnyert,világszínvonalú hangberendezés helyrerakása is a tagokra hárult, ezért is annyira otthonos a három helyiségből álló „menedék”.

Egyetértettünk azzal, hogy munkahely jellegnek szinte nyoma sincs a stúdióban, és egyfajta családias hangulat határozza meg a kapcsolatokat. Csakhamar kiderült, hogy a megérzésünk nem alaptalan: a zenekar ugyanis egy nagy család, az alapító testvérpár, Nagy Tivadar és Ferenc, Tivadar lánya Edina, aki Ferenc unokahúga. Noha Noémi és Zsuzsa kilógnak a vérrokonságból, Noémi kislányának mindannyian keresztszülei, tehát bezáródik a kör, örökre meg vannak pecsételve a kapcsolatok.

„Mi mindig itt volt, végre itt van”

A költőkkel is hasonlóképpen fonódnak össze sorsaik: mivel megalakulásuk óta azon tüsténkednek, hogy zenét építsenek a „jól megírt dalszövegek köré”, elköteleződtek elhunyt és kortárs nagyjainknak, mi több, feladatuknak érzik, hogy a verssorokat eljuttassák közönségüknek. Úgy vélik, a legtöbb zenész akkor hibázik, amikor közönségét lekicsinyli, és elhiteti önmagával, hogy „elegendő dobni nekik valamit, mert az igénytelenség határozza meg a társadalmat”.

Tapasztalataik azt mutatják, a zenevilág csakis akkor működhet kiegyensúlyozottan, ha a nagyérdeműre felnéz, és elhiszi róla, hogy megérdemli az értéket, a tiszteletet. „Gyakran hallani, hogy azért létezik a sok igénytelen zene, mert a közönségnek erre van szüksége. Ez tévedés: arra van igénye az embernek, amit kínálnak neki, amire szoktatják” – részletezték beszélgetésünk folyamán.

Koncertjeiket követően mindig azzal szembesülnek, hogy Ady Endre vagy József Attila is könnyen emészthető hallgatóik számára, mi több, a reneszánsz, a rock vagy a magyar és csángó népzene mondanivalóját szintén megértik, szeretik az emberek. Meggyőződésük, hogy a megzenésített versek hallatán nem futamodik meg a közönség, ellenkezőleg: ráérez a költők hangjára, és hazaérve fellapozza a versgyűjteményeket, kedvenc verssorokat választ magának, megérti az összefüggéseket. Voltaképpen hídként munkálkodnak a líra és az egyszerű ember között: hangot adnak a beszédes soroknak, hogy az is megértse a kontextusukat, aki sosem követte a költők tevékenységét. Miután kiválasztják a megfelelő „dalszöveget”, szigorúan vigyáznak arra, hogy a versek hangulatán ne változtassanak.

Saját bevallásuk szerint a versben mindig benne van a dallam, csak észre kell venni, rá kell hangolódni. Jómaguk a hangszerelésen dolgoznak szüntelenül, hiszen billentyűnek, perkúciós, fúvós és húros hangszereknek kell egybecsendülve visszaadniuk azt az érzést, amit poétáink valamikor szavakba foglaltak. Hosszú folyamat a csiszolás időszaka, mert az együttes összes tagjának magáévá kell tennie a verset. Még mielőtt közönség elé tárják szerzeményüket, lelki és testi teherbírásukat egyaránt próbára teszik, és tűrőképességüket a végsőkig feszítik, hogy a kemény próbákat követően a színpadon játszi könnyedséggel csempésszék közönségük szájába a szavakat, fülükbe a dallamokat.

Ottlétünk alatt szemtanúi voltunk annak, miként érlelődik a vers: Pilinszky János születésének 100. évfordulójára ugyanis új dallal és videoklippel készül a formáció, a „meglepetéssel” pedig egyszerre kedveskedik közönségének és tiszteleg egyik kedvenc lírikusa előtt. Azért tekinthető meglepetésnek legújabb próbálkozásuk, mert a Mi mindig itt volt című mű ezerféleképpen értelmezhető sorait olyan hangokkal és táncos produkcióval tarkítják, amit eddig nem hallhatott és láthatott tőlük a közönség. Ez az első videoklipjük, amelyben nem ők a főszereplők, meg sem jelennek a képkockákon: hangjukat és zenéjüket adják a versnek, ezzel lehetőséget teremtve elmélyülésre és mozgásos kibontakozásra. „Két egymáshoz köze nincs ritmusképletet házasítunk dallam és ritmushangszerrel” – magyarázták.

Hogy többféleképpen értelmezhető a vers, arról mi is meggyőződhettünk: az egyéni sorsok minden keserűségét felsorakoztatja, míg egyes tagok hitet, kapaszkodókat látnak benne, addig mások beletörődést, kiábrándultságot. Amint felcsendül a dallam és a dalszöveg, a kétpólusú érzések tömkelegében egyszerre kezd mélyzuhanásba és felemelkedésbe a hallgató. Csak úgy csörögtek-zörögtek a hangszerek, hol harsányan, hol visszafogottan alapozták meg a szavakat: Mi mindig itt volt, végre itt van. Mit mindig tudtam, most tudom. Mit mindig hittem – most hiszem”.

„… és megitat a szomjúság”

Amit más félretesz, azt ők előveszik – nyomatékosították egybehangzóan hitvallásukat. Fő céljuk ugyanis a hagyományápolás, „az árral való szembeúszás”: akkor játszottak átvett dalokat, amikor más senki, akkor szerveztek gyermeknapot Csíkszeredában, amikor még nem volt erre próbálkozás, és akkor kezdték el a moldvai népdalok feldolgozását, amikor egy rockzenekarnak sem jutott eszébe ilyesmi. Később más zenekarok is rátaláltak erre az útra, amelynek a Role kifejezetten örül, mert úgy érzi, hírnökként, terelgetőként bizonyított a székelyföldi zenei életben.

Sosem volt szándékuk a tömegízlésnek való behódolás, mindig az hajtotta őket, hogy valaminek a magját – legyen az versélmény vagy hagyományápolás – elhintsék közösségükben. Csak arra vágytak, hogy sokszínűséget képviselő közösséghez tartozhassanak, és nem a „session zenélésbe” kapaszkodik, azaz nem cserélgeti időszakonként a zenekarokat és a stílusát. Ezért is váltak a székelyföldi zenevilág eklektikus társulásává, akik óvodásoknak is szívesen játszanak, de boldogan muzsikálnak reneszánsz, népi vagy jazz, metál, rap dalokat is, miközben a költemények hangzásvilágában szinténelőszeretettel merülnek el.

Harmincnégy év alatt közel hetven zenész próbálgatta szárnyait a zenekarban – nem föltétlen azért váltották nagy gyakorisággal egymást, mert az alapítók elvárásainak nehéz lett volna megfelelni. Ellenkezőleg: ki-ki beismerte, hogy Role-zenésznek lenni sokkal többet jelent egyszerű kikapcsolódásnál. Felelősség, szerep, áldozat.

„Egy turné mindenek fölött van, olykor reggeltől estig kell gyakorolni, nem lehetnek kifogások. És ezt a kiszállók fogalmazták meg, akik a véresen komoly munka láttán visszatántorodtak az elköteleződéstől” – avattak be kulisszatitkaikba. Azt is megtudtuk, hogy volt, aki hetek alatt beismerte, nem való neki az a fajta szerepvállalás, ami a csíkszeredai zenészeket működteti, mások akár 20 évnyi együtt töltött idő után távoztak a közösségből. Van akinek más a feladata az életben: egy darabig egy irányba haladtak, majd voltak tagok, akik más irányt, más utat választottak.

Mivel roppant komolyan veszik hivatásukat, azt űzik fő foglalkozásukként is, mellette pedig rendezvényszervezéssel is foglalkoznak: alapítványukkal a nemzetközi Dob-Ban Ritmusfesztivál, a Magyar Költészetnapi Szavalóverseny és Gála, a Reménység Fái rendezvények főszervezői, de kisebb-nagyobb jótékonysági koncertek felcsendítői is. Hangstúdióként pedig más zenekarokat úgyszintén szolgálnak: klasszikus kórusok, klasszikus hangszeresek, népzenészek, táncházmuzsikusok, rockzenekarok, rapperek, jazz-zenekarok is fordultak már hozzájuk felvételekért és különböző stúdió munkákért. Sőt nemzetközi együttműködéseknek ugyancsak teret adtak saját kezűleg kialakított termeikben. Stockholmi, budapesti, illetve kecskeméti hangstúdiókkal is kollaboráltak már. Mint megtudtuk, „rockiskolaként” sokféle emberrel és stílussal találkoztak már, éppen ezért nem tántorítja el őket egyik vagy másik zenei műfaj, mindet kifejezetten kedvelik, mert tudják, sokat tanulhatnak az életterükbe engedett zenészektől.

„Mit mindig tudtam, most tudom”

„Fiatalság bolondság” – pironkodott az alapító testvérpár, amikor a névválasztásról kérdeztük őket. Felidézték, 34 évvel ezelőtt kamaszként álmodták és alapították meg zenekarukat, amely akkor csak fiúkból állt. Mindannyian tudták, hogy zenészek akarnak lenni, hogy saját zenekarban játszanának, sokan közülük azt is előre látták, hogy a színpadon fognak megöregedni, de nagy gondot okozott a csapatnak a névadás.

„Összegyűltünk egy próbára, és három órán keresztül azon vitáztunk, hogy milyen névvel törjünk be a köztudatba. Végül megegyeztünk, amint kilépünk a teremből, az első szót, amit meglátunk, a nevünkké választjuk. Az ajtó mellett egy átlátszó üvegtábla pirosra volt mázolva, azon éktelenkedett egy Ceaușescu-idézet, ami azt taglalta, hogy mi a fiatalság szerepe. Rolul tineretului… Így lettünk mi a Rol, kezdetben e betű nélkül a végén, majd Role, mert rájöttünk, így mégis nyugatiasabb” – ezen a történeten ki-ki hangosan kezdett nevetni, majd a fiatalabb tagok beismerték, az alapítás idején vagy éppen megszülettek, vagy „még csak tervben sem voltak”.

Kezdetben nem igazán hittek bennük, hiszen Csíkszeredában a kommunizmus idején magyar rockzenekart alapítani, magyar költők verseit játszani és magyarul énekelni nagy felelősséggel járt. Mégis valahogy „egyengette az útunkat a sors, ennek köszönhetően nem hiszünk a véletlenekben”, tudják, hogy egy felsőbb erő mindig megfelelő helyre tereli őket. Bár az meggyőződésük volt, hogy jó úton haladnak, húsz évnek kellett eltelnie, mire hangosan is kimondták, szerepet vállaltak, és ez a szerep tette őket Csíkszereda egyik jellegzetes zenekarává. Többségük nem rendelkezik zenei végzettséggel, vannak, akik egymással karöltve tanultak bele a zenébe, Sántha Zsuzsa énekes a billentyűs hangszerek fortélyait sajátította el a tagok ösztönzésére, Nagy Edina pedig előbb a perkúciós hangszerekkel való muzsikálást, majd a dobolást.

Pilinszky János versét, amely egy vesszővel végződik, videoklip formájában mutatják meg elsőként a közönségnek: nem terveznek bemutató koncertet, ezúttal nem „próbálják ki” albumra kerülése előtt a dalt hallgatóikon. Egy vesszővel végződő verset énekelnek meg, hol egybecsengőn, hol mindahányan saját stílusukban, így folytatják a huszadik század nagy költője által nyitottan hagyott sorokat: „A nélkülözés fölruház, és megitat a szomjuság, és jóllakat az éhezés. Mit mindíg tudtam, most tudom, karjára vesz a gyűlölet,”.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_5wMnizP8_webbanner_300x250.gif
banner_LsIDgb8C_webbanner_970x250.gif

Kapcsolódók

Kimaradt?