Marosán Csaba színész neve mintha összefonódott volna a nemzeti ünnepeinkkel: ha a nagyjainkra emlékezünk, ő ott terem és egy verssel, előadással meghittebbé teszi a jeles alkalmakat. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy az alig 33 éves, háromgyermekes édesapa nehéz családi körülményei ellenére, pártfogók segítségével és kemény munka árán vált Erdély egyik legismertebb irodalomnépszerűsítőjévé, aki attól sem riad vissza, hogy idehaza és külföldön iskoláról iskolára járva a fiatalok szívébe csempéssze az irodalmat. Nemzeti ünnepünk apropóján kerestük fel, mert kíváncsiak voltunk, hogy korunk vándorszínésze miként szegődött a haza szolgálatába.

– Március 15-én Petőfi Sándor verseitől hangos a Kárpát-medence, hazaszeretete sokakat tesz nemzeti érzelművé ezen a napon. Különös, az ön élete mintha párhuzamot mutatna a Petőfi-életúttal: irodalomkedvelőként a hazát, a templomot és az iskolát, színészként pedig „vándorlásai” folyamán a színházat, a kultúrát népszerűsíti. Hogyan vált egy szerény körülmények közt élő, hétgyermekes család egyetlen fiúgyermekének kapaszkodójává az irodalom és a színház?

– A teljes életemet és létezésemet meghatározta, hogy egy hétgyermekes családba születtem. Hat lánytestvérem van – gyakran mondogatom, hogy háromszorosan is tudom, milyen kicsinek lenni. Egyfelől azért, mert beleszülettem az erdélyi kisebbségi létbe, amire sosem tekintettem hátrányként, ellenkezőleg, megpróbáltam előnyt kovácsolni belőle. Másfelől a Kolozsvári Magyar Színházon belül a kisszínészek közé sorolom magam: egy évtizede dolgozom ott, de még kicsi vagyok. Ahogyan a családomon belül is, hiszen ott is a kisebb testvérek között születtem. A háromszoros kisebbségérzetem köré fonódik a Templom és iskola című misszióm, amelynek keretében különféle városokban és falvakban bolyongok az irodalomterjesztő műsoraimmal.

A színészettel való „megfertőződésem” egészen a kalotaszegi gyermekkoromig nyúlik vissza: Kalotaszentkirályon nevelkedtem, ahol minden május első szombatján összegyűltünk majálisozni. Népdalvetélkedőt szerveztek erre az eseményre, én hatéves voltam, amikor először jelentkeztem. Részt vettem a selejtezőn, és bejutottam a Ríszeg-tetői versenyre, az volt az első színpadi fellépésem. Ma is hallom, hogy énekeltem az „Erdély körül van kerítve, mégis kimegyek belőle, hagyok olyan szép szeretőt benne, hogy holtig fáj a szívem érte” népdalt. Innentől kezdve az iskolai éveimet végigkísérték a szavalóversenyek és népdalvetélkedők.

Középiskolában a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban amatőr színházcsoportot alakítottunk, és ezt követően már automatikusan jött a színészet, a vágy, hogy a színművészet egyetemet elvégezzem Kolozsváron. De még mielőtt jelentkeztem volna, hagytam egy év „szünetet” magamnak, amikor minden szakmában kipróbáltam magam, hátha mást tartogat nekem az élet, semmint a színészmesterséget: kipróbáltam, hogy milyen a Nyugat-Európába való kivándorlás, és a kétkezi munkavégzés idegenben, sőt a román hadsereghez is jelentkeztem tűzszerész pozícióba. Emellett dolgoztam pincérként Budapesten, szobafestőként Olaszországban, de vadőrként, kőműves segédmunkásként és vízszerelő segédmunkásként is. Visszatekintve úgy látom, talán nem is én jöttem rá arra, hogy nem külföldön vagy a honvédségnél van a helyem, hanem a Fennvaló maga, aki elég konkrét jeleket küldött, hogy Thália papjának, azaz színésznek kellene állnom.

– A különféle külföldi szerencsepróbálásokat követően volt ereje mégis hazatérni. Hogy sikerült a kecsegtető Nyugatról visszatalálni?

– Az életemben hangsúlyosan jelen volt az isteni gondviselés. Két-három évtizeddel ezelőtt egy hétgyermekes család nem engedhette meg magának a tehetséggondozást, az arra való anyagi ráfordítást. Nem véletlen, hogy a Nyilas Misi Tehetségtámogató Ösztöndíj Alapítvány támogatottja lettem, ezt Péntek János körösfői születésű professzor a Magyar Akadémia tagjainak segítségével hozta létre a hátrányos helyzetű, de tehetséges gyermekek számára. Az első támogatottak között voltam.

Talán a középiskolát sem tudtam volna elvégezni, ha nem adatik meg nekem ez az óriási segítség, mert szerény körülmények között éltük az életünket, a kollégium szinte 50 kilométerre volt a családi otthonomtól, az ingázás helyett a bentlakást választottam, de ha nem lett volna az alapítvány, nem tudtuk volna fizetni az ezzel járó kiadásokat.

Reményik Sándor „csendes csodáknak” nevezi ezeket a véletleneket, amelyekről hiszem, hogy nem maguktól történnek, és még csak nem is véletlenek: észre kell vennünk, hogy mögöttük a Gondviselő maga munkálkodik.

– Tehát a haza és a pártfogói mellett a hite is megtartotta. Ennek tulajdonítható, hogy a közösség szolgálatába állt?

– Gyakran jött szembe velem a bibliai történet, miszerint a Teremtőtől mindannyian kapunk talentumokat, és ezekkel jól kell tudnunk sáfárkodni: ne elássuk, hanem kamatoztassuk mindet. Úgyhogy a közösség szolgálatába szegődtem, Arany János szavaival élve hiszem, hogy én is egy népi sarjadék vagyok, „ki törzsömnek élek, érette, általa; Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon dala”.

Harminckét éves vagyok, idehaza tudom elképzelni a jövőmet, színészként. Ott a családom, a testvéreim és a szüleim, de mellettük van egy nagyobb családom is, méghozzá az erdélyi magyarság. Nem beszélve arról, hogy két kisfiam van, március 15-re datálják a kislányom érkezését, tehát itthon van a megtartó erő. Azonban, ha idehaza tudom elképzelni a jövőmet, akkor barátságosabbá kell tennem a fiatalok számára a valamikori Tündérországot (Erdélyt szerk. megj.), ezért is döntöttem úgy, hogy szakmai tudásomat felhasználva egyfajta „vándorszínésznek” állok és az irodalommal szerethetővé teszem a hazánkat. Hiszen engem meggyőzött a szülőföldem, hadd maradjanak idehaza a fiataljaink is!

– Hogy látja, a fiatalok ráéreznek az irodalomra, hallható és érthető számukra annyira, hogy belekapaszkodjanak és a jövőteremtésben kiindulópontként tekintsenek rá? Vagy kezd elavulni, és ideje kissé „felrázni”?

– Úgy tapasztalom, hogy a Facebook-generáció is igényli az irodalmat, csak átadhatóvá kell tenni: újra kellene gondoljuk, fel kellene frissítsük a költőinkről, íróinkról szóló történeteinket. Hajlamos az utókor vitrinbe helyezni egykori nagyjaink munkásságát, főként azokét, akik évszázadok óta „lebegnek” a köztudatban. Petőfi Sándort például kétszáz éve zárjuk üveg mögé, március 15-én pedig jó esetben kiszabadítjuk, leporoljuk, elszavaljuk néhány versét, és újabb egy évre száműzetjük a feledés homályába, mígnem ismét aktuális lesz. Az a célom, hogy emberivé tegyem a halott nagyjainkat is: ne csak ünnepek alkalmával emlékezzünk rájuk, hanem a mindennapok folyamán is, mert szövegeik ma is szolgálhatnak útmutatóként.

– Ahhoz, hogy valakiből irodalomszerető felnőtt váljék, szükséges, hogy az irodalom közelségében nevelkedjék? Az ön esetében mi befolyásolta ezt?

– A szüleink nem korlátokkal neveltek bennünket, hanem tanácsokkal. Talán pont a szegénység vezetett oda, hogy tudtunk disztingválni jó és rossz között. Én egyedül végeztem a házi feladatot, és már ekkor megértettem, hogy ha érvényesülni szeretnék, tanulnom kell. Kedves emlékem, hogy édesanyám egy 15 literes fazékban árvatokányt főz nekünk – hús nélküli krumplis, sűrűbb levest – és bizony az volt az ebédünk és a vacsoránk is. Sosem kellett noszogatniuk, mert éhesek voltunk, mindig első hívásra az asztal mellett termettünk.

Különben a felelősségvállalásra is egészen korán ráéreztem: tudtam, ha hibát követtem el, annak következményei vannak, és csakis én tudom jóvá tenni. A szakmaválasztás is úgy alakult, hogy a szüleim elhitték, hogy helyesen döntök: bizalmat szavaztak nekem, nem szóltak bele a választásomba. Az ember, amikor szabad utat kap, még óvatosabb, még körültekintőbb.

Az irodalmat az iskolán keresztül szerettem meg: olyan magyartanárnőm volt, aki szerethetővé tette azt, csodálta az íróinkat és költőinket. Emellett a kollégiumban Ady-kultuszban neveltek és tanítottak bennünket; és milyen különös az élet: anyai ágról kalotaszegi felmenőkkel rendelkezem, apai ágon szilágysági felmenőkkel, akárcsak Ady Endre.

– Valóban jó munkát végeztek, mert a Templom és iskola című vándorprojektje évek óta működik. Miért érezte fontosnak, hogy az irodalom- és hazaszeretetét Erdély-szerte megmutassa, és személyesen adja át a fiataloknak?

– Hiszem azt, hogy mi mindannyian, akik itthon maradtunk, „őrzők vagyunk a strázsán”. Szép kicsengésű verse ez Adynak, ebben gyökerezik az elhivatottságom, amivel Erdély iskoláit és templomait járom: „Az Élet él és élni akar, | Nem azért adott annyi szépet, | Hogy átvádoljanak most rajta | Véres s ostoba feneségek. | Oly szomorú embernek lenni | S szörnyüek az állat-hős igék | S a csillag-szóró éjszakák | Ma sem engedik feledtetni | Az ember Szépbe-szőtt hitét | S akik még vagytok, őrzőn, árván, | Őrzők: vigyázzatok a strázsán. Az elmúlt 8 évben közel 180 templomba és 170 iskolába jutottam el, de az irodalomterjesztő műsoraimat már Németországban és Svédországban is megmutattam az emigrált magyar közösségnek.

Ahol szükség van az irodalomra, én ott termek, mert meggyőződésem, hogy „nyelvében él a nemzet”, és az anyanyelv elvesztése identitásvesztést eredményez. Szeretném a hétköznap részévé tenni az irodalmat, de nemcsak szemtől szemben, hanem a virtuális térben is, ezért használom aktívan a Facebook-oldalamat a versek népszerűsítésére, illetve ezért vállaltam az elmúlt években a rádiós verskalendáriumokat, amelyek keretében naponta elszavaltam egy aznap elhunyt vagy született költő versét a hallgatóknak.

Én az irodalomra úgy tekintek, mint egy selyemszálra, egy láthatatlan kis cérnára. Tudom, hogy nem ismer vallási felekezetet, bőrszínt vagy társadalmi státuszt, így általa közösséggé forrasztható a társadalom. A költészetben tanácsot, gyógyírt, vigaszt találhatunk. A költészet művészetté teszi a nyelvünket, ezért is kell a hétköznapjaink részévé válnia. Akkor érik meg a világ a pusztulásra, amikor elfogynak az olvasó emberek. Egyelőre még szerencsések vagyunk: félmillió lejegyzett népdalt birtokolunk, nagyon gazdag kincstárat kaptunk az elődjeinktől. Tőlük kaptuk a látást, a hitet és a kitartást is. Az embereket egyesítenünk kell gondolatiságban, ne keressük azokat az ékeket, amelyek egy közösséget szétválasztanak. Az irodalom egyik fontos eszköze az összekovácsolásnak.

Éppen ezért ne kárhoztassuk és kritizáljuk a fiatalokat, az okostelefonok világában is irányíthatjuk őket az irodalomszeretet felé. Miért ne használhatnák az okoskütyüket eszközként lelki-szellemi gyarapodásukra? Ha ma élne Petőfi, ő is okostelefont használna, vélhetően azzal járná vándorszínészként a környéket.

– Jól látom, hogy Petőfi Sándor nagy hatással volt a világszemléletére? Rajta kívül még melyik írónkkal, költőnkkel tud azonosulni? Kik a példaképei, illetve hogyan tekint önmagára?

– Olyan vagyok, mint egy jó marketinges. Vándorszínészként reklámozom a színházakat, illetve a költőink tevékenységét, hátha a kóstoló kapcsán kedvet kapnak a fiataljaink, és még többet akarnak a színházakból vagy a versekből.

Több példaképem is van. Dsida Jenő például azért, mert emberi, őszinte költészetet hagyott ránk. Amikor csak tehetem, kisétálok a sírjához a Házsongárdi temetőbe, a sírfelirata számomra egy ars poetica: „megtettem mindent, amit megtehettem”. A másik költő, akiből táplálkozom, Ady Endre, ő a nemzetéért aggódott folyamatosan. Azt mondjuk, hogy kicsapongó életet élt, mégis nagyon szoros kapcsolata volt az Úristennel. A harmadik pedig Reményik Sándor, aki nem hagyta itt Erdélyt, itthon maradt. Az ő sirfelirata is sokatmondó: „egy lángot adok, ápold, add tovább”. Erről szól az élet: kapunk-e lángot az elődeinktől? És ha igen, mihez kezdünk vele: kamatoztatjuk, továbbadjuk, vagy hagyjuk kialudni?

Petőfi Sándor például hitt, szeretett, remélt. Munkássága kihatással lett a magyar költészetre: kapott egy lángot és továbbadta. Sőt ő tűzoszloppá lett, úgy égett. A szabadság és szerelem volt a mottója. Nemcsak szónokolt, hanem aktívan tett a haza előrehaladásáért. Úgy hiszem, teljesen mindegy, hogy a csontjai merre porladnak. Elkerült orosz hadifogságba vagy sem, esetleg a három tömegsír egyikében nyugszik, a lényeg az, hogy élteti-e az utókor? Mert egy költő addig él, amíg olvassa az utókor a műveit, ezért buzdítok mindenkit az olvasásra.

Ne a beporosodott, panaszos retorikákat ismételgessük, hanem az optimistább kicsengésűeket! A fiatalok a legőszintébb kritikusok. És kíváncsiak, fogékonyak, nyitottak az irodalomra, viszont olyan stílusban kell átadni nekik, ami közel áll hozzájuk. Haladnunk kell a korral, a fiatalok dinamikájával. Menjünk vissza az eredethez, és úgy éljük a mindennapjainkat, hogy a jó érdekében a modernkor eszközeit is felhasználjuk.