„Labilis édesanyámmal és a kishúgommal nehéz körülmények között élünk. Középiskolás vagyok, jövőre érettségizem. Folytatnom kell az élsportot. Ez az egyetlen lehetőségem” – talán ez az egyik legerősebb szövegrésze a Hat hét című magyar filmnek, főként azért, mert egy 16 éves kamaszlány fogalmazza meg csecsemője örökbeadási tárgyalásán, amikor szenvtelenül arra kérik, indokolja, miért mond le a gyermekéről. Ebben a néhány sorban ott a felnőtté válás sötétsége, olyan érzések és meggyőződések tömkelege, amelyek súlya alatt a tinédzser kénytelen meghasadni, holott egyet sem kellene még ennyire élesen ismernie: felelősségvállalás, tudatosság, praktikusság, szűkölködés, lemondás, választás, fájdalom, bűntudat. A dokumentarista jellegű film olyan élethelyzetet tár a néző elé, amelynek végigkövetése nem csupán lélegzetvisszafojtással, hanem zihálással, sírással, dühhel és fájdalommal jár. Mert tükröt tart: tükröt a magyar valóságról és tükröt önmagunkról.

Szakonyi Noémi Veronika első filmje, amit férjével, Vincze Máté Artúrral közösen készített, hiánypótló, egyszerre dokumentarista, művészi és felvilágosító jellegű. A Hat hét a nyílt örökbefogadásról szól, főhőse Zsófi, egy 16 éves nehézsorsú, élsportoló kamaszlány, aki érettségi előtt áll, de teherbe esik a barátjától, akinek esze ágában sem áll a családalapítás. Mivel Zsófi zugivó és felelőtlen édesanyját, illetve szemtelen kishúgát is „neveli”, miközben még maga is gyerek, a boldogulás és nyomorból való kitörés reményében – amit egyszerre remél önmagának és gyermekének is – újszülöttjét örökbe adja. Meg sem nézi csecsemőjét, amint világra hozza, a fizikai fájdalom és megkönnyebbülés kábulatában, amit düh jár át – ahogyan minden más megnyilvánulását is –, csak a nevét képes kimondani, és a kicsi máris újdonsült szüleihez kerül, ahol mámoros boldogság fogadja. A magyarországi törvények szerint azonban hat hét áll a szülőanya rendelkezésére, hogy meggondolja magát, és visszakérje gyermekét.

Ezt a hat hetet igyekszik bemutatni a film, ami elsősorban nem is a nyílt örökbefogadásról szól, ugyanis annak megismertetésével egyidőben sokkal mélyebb kérdéseket is feszeget. Ebbe a rövid időszakba tömöríti a szülővé válást, a szülés utáni depressziót, a hiányérzetet és beteljesülést az örökbefogadó szülők és a gyermekéről lemondó leányanya szemszögéből. Megmutatja, hogy mitől és hogyan válik anyává a nő, szülővé a szülő és családdá a család. Bár úgy tűnhet, csak bizonyos rétegnek szól, a film szinte minden társadalmi réteget megszólít, hiszen annyiféleképpen ragadja meg a különféle tabukat és tényeket, illetve olyan sokszínűen mutatja be azokat, hogy a családalapítás előtt álló, egy átlagos családot fenntartó és összetartó vagy egy komolytalan családi mintákat gyakorló ember is megütközik a látottaktól, nem beszélve azokról, akik a gyermekvállalás nehézségeivel küzdenek, az örökbefogadás előtt állnak, sorsuk jóra fordulásának reményében egy bizonyos célnak rendelik alá az életüket, vagy határokat feszegetnek és a nagybetűs életet éppen csak kóstolgatják. Hibákat mutat, és azok megoldási lehetőségeit. Örömöket, és az azokra érkező fájdalomreakciókat. Bár a szereplők szűkszavúan nyilvánulnak meg, az érzések mégis élesen hasítanak. Belevágnak az eleven húsba, és nyomatékosítják, hogy vannak helyzetek, amikor késik vagy meg sem érkezik a katarzis.

Amikor a kitörés egyetlen módja a tanulás vagy a sport. Amikor nem lehet „csak úgy” szeretni vagy létezni

Nem csupán a magyarországi, lakónegyedekben éldegélő munkásosztály számára ismerős, hogy a gyermeknek egyetlen lehetősége a tanulás vagy a sport, ha szeretne kitörni abból a mérgező közegből, ami generációk óta pusztítja családtagjait – ezt pedig a nehéz körülmények miatt szinte naponta veszélyeztetheti valami. Ez erdélyi valóság is, sokan nőnek fel úgy, hogy középiskolás éveik alatt legalább egyszer azért fohászkodnak, hogy csak épp terhesek ne legyenek, mert az kettétöri a jövőjüket, és nem szeretnének olyanná válni, mint a saját szüleik, mert céljuk van, érvényesülni akarnak. A Hat hét rámutat a rendszer hiányosságaira: nem csak arra, hogy milyen közömbösen beszélnek az illetékesek hivatalos ügyintézés folyamán egy szemlátomást traumatizált emberrel, hanem arra is, hogy a szexuális felvilágosítás, a békés családi együttélés, az anyagi biztonság, a gyermeki derű nem adatik meg mindenkinek, pedig a kiegyensúlyozott élet alapfeltétele lenne mindahány.

Külön szépsége a filmnek, hogy a lesújtó valóságot „nyomorpornótól” mentesen vázolja: nem tartalmaz szélsőségeket, pedig a kamaszlány élethelyzetét nehéz sallangoktól mentesen ábrázolni. Apa nélkül, alkoholista, figyelmetlen és depressziós anyával és neveletlen kistestvérrel él egy panellakásban. Anyja fodrász, olykor férfi klienseit hazaviszi, egy felelőtlen és megbízhatatlan „gyerek”, aki nagyon szereti a lányait, ám ez a szeretet megreked valahol a barátnői szinten, gondoskodni már nem képes róluk. Az anya karaktere az elrettentő példa arra, hogy milyen családot képes működtetni egy felnőtt, aki úgy hoz világra gyermeket, hogy a körülmények terhe alatt nem sikerült éretté, felelősségteljessé válnia. Zsófi érti és tudja is, hogy neki ebbe a szörnyű valóságba nem szabad életet teremtenie, az éppen alakuló anyai ösztönök azonban kibillentik.

Különös ereje van a filmnek az örökbefogadás szemszögéből is: a gyermekre évek óta váró házaspár arcán egyszerre van jelen a félelem, a remény és a hála. Míg hat hét alatt összeszoknak a csecsemővel, próbálják felvenni a ritmust, folyton ott a kétely, hogy a szülőanya bármikor visszakérheti. Ellentétes érzések hatják át az ő életüket is, hiszen ebben a családban is szülővé válik két ember, anyává a nő, akinek ez természetes úton nem adatott meg.

Ahogyan anyává válik a kamaszlány is, aki erre lelkileg még nem volt felkészülve: ezzel is magyarázható, hogy minden tettét áthatja a düh. Ezt a támadásra kész állapotot néhány megnyilvánulásában is láthatjuk, ám a testtartása, járása és kéztartása is erről árulkodik. Nem csoda, hogy dühös. Az egész élet ellene dolgozik, miközben ő mindent megtesz, hogy kitörjön abból a környezetből, ami mindenáron megpróbálja visszarántani.

Miért marad egyedül egy kamaszlány egy ekkora teherrel?

A szülés disszonanciáját az éktelen csecsemősírás teszi még elviselhetetlenebbé. Miközben a 16 éves kamasznak fogalma sincs, hogy mi történik a testében, honnan erednek a fájdalmai, mikor érnek azok véget, mire számíthat és hogyan alkalmazhatja a szülést megkönnyítő technikákat, addig a szülőszobán csöppet sem bátorító mondatok hangzanak el, amelyek hallatán az az érzésünk, nem lesz ereje, nem lesz képes világra hozni gyermekét.

Mégis megteszi, és ahogy ott fekszik a vajúdásban elfáradt, éppen csak pihegő gyermeklány, egy újabb komoly döntést hoz. Nem nézi meg a babát, mert tudja, azzal máris szorosabban kapcsolódna. Döntése a hat hétben végigkíséri, nem bír elszakadni a csecsemősírástól, a képzelt képektől. Közben a szűnni nem akaró fájdalma, a mell- és méhgyulladása is azt mutatja, hogy a lelki hiány testi tüneteket produkál, segítségre van szüksége. A segítség mégsem érkezik: senki nem figyel arra, hogy milyen mértékű a szenvedése. A sportba menekül, hiányérzetét a vágyott valósággal próbálja palástolni, eszeveszett edzésbe kezd, hogy bekerülhessen a válogatott asztalitenisz-csapatba. És azáltal kitörhessen csöppet sem méltányos közegéből.

A film tehát gyönyörű dráma, dráma egy gyermeklányról, dráma az anyává válásról, dráma a valóságunkról. Legnagyobb teljesítménye, hogy képes bemutatni és érthetővé tenni egy nehezen érthető, érzelmileg komplex folyamatot. A nézőnem nem maradnak kérdései, az összes szereplő szempontját megérti és elfogadja.

A Hat hét eredetileg tévéfilmnek készült, 2022 szeptemberében megnyerte a miskolci Cinefest filmfesztivál legjobb filmnek járó díját, 2023 tavaszán egy új forgalmazó, az Uránia Film karolta fel, így március 23-tól már látható a magyar mozikban.